„Nagyon fájt mindenem. Még bent volt a méhlepény, szülési görcseim voltak. A baba egy papírzacskóban a lábam között. Nem mutatták meg. Igaz nem is kértem, mert féltem, hogy mindig látni fogom magam előtt. Amint a gurulós ágyról átmásztam a műtőasztalra, az ápoló, aki betolt, sarkon fordult, hogy kimegy. Aztán visszalépett, »hopp, ezt itt ne hagyjam, mert le kell adnom«. A babámról volt szó. Majdnem ottfelejtette a tolóágyon” – így hangzik az egyik névtelen történet arról, hogy sok esetben mennyire nem empatikusan, nem helyénvalóan bánnak az egészségügyi dolgozók a kórházakban a vetélésen átesett nőkkel.
Az ehhez hasonló megrázó elbeszéléseket Levendula Lilla, a várandósságokhoz kapcsolódó veszteségélményekre, gyászra, traumák kezelésére szakosodott pszichológiai konzulens kezdte el gyűjteni. Lilla néhány éve maga is átesett több vetélésen, de mint mondja, neki „szerencséje” volt. Mivel mindig tudatosan választotta meg az orvosait, olyan szakember kezelte, aki nemcsak szakmailag, de emberileg is magas színvonalon dolgozott. A legutóbbi sikertelen terhesség után Lilla egy olyan támogató közeget keresett, ahol sorstársakkal beszélhetné ki magából az érzéseit, ilyen csoport azonban akkoriban még nem igen volt. Nem volt más hátra, végül Lilla alapított egyet a Facebookon, amely mára az ország legnagyobb vetéléssel kapcsolatos csoportjává vált, és jelenleg több mint 3100 aktív tagot számlál.
Az első két évben főleg szakmai segítséget nyújtott a vetélésen átesett nőknek – például a leletértelmezésben, pszichológiai segítségnyújtásban – majd, mikor a csoport tagjai látták, hogy egy biztonságos, ítélkezésmentes közegben vannak, elkezdtek egyre jobban megnyílni Lillának.
„A beszámolókból azt szűrtem le, hogy két területen találkoznak általában problémával, ütköznek falakba: az egészségügyi ellátórendszerben, és a saját környezetükben” – magyarázza Lilla, akinek elsődleges tapasztalata szerint az egészségügyi rendszerből a nők leginkább az emberséget hiányolják. A kórházi dolgozók sokszor rájuk förmednek, viccesnek szánt durva megjegyzéseket tesznek – és bár az ilyen megnyilvánulások a magyar egészségügyben sajnos nem számítanak kirívónak vagy újnak, azt nem szabad elfelejteni, hogy itt és most, egyébként is sokkos állapotban lévő, magzatukat elvesztő, gyászoló nőkről van szó. A csoportból beérkező több száz sokkoló történet hatására döntött úgy Levendula Lilla, hogy nőgyógyászokkal és orvosokkal karöltve #1a4ből néven (minden negyedik terhesség vetéléssel végződik) kampányt indít, amelynek célja az egészségügyi dolgozók és a társadalom érzékenyítése.
A halott csecsemőnek nem jár műtő
A 38 éves Laura is tagja a Levendula Lilla által indított csoportnak. Négy vetélésen van már túl, jelenleg is várandós, de mint mondja, ma már nem éli bele magát a dologba. Az első két vetélése 10 évvel ezelőtt történt, az akkor átélt traumatikus élményeket azonban azóta sem felejtette el.
„A második babámat 22 hétig hordtam, amikor egyik nap észrevettem, hogy nagyon puhul a hasam, mintha nem mozogna a baba, mintha esne össze a hasam. Akkoriban nem volt fogadott orvosom, egyszerűen bementem a kórházba. Megultrahangoztak és megállapították, hogy nincsen szívhang, hogy nem él baba. Felhelyeztek egy ballont, és befektettek egy kórterembe, ahol azt hiszem, összesen hárman voltunk. Ekkor már adtak egy nyugtatóinjekciót, mert borzasztóan sírtam és kikészültem. Éjszaka elkezdett ömleni belőlem a vér, de senki nem foglalkozott velem. Megkérdeztem egy nővértől, hogy mi fog történni, mikor visznek a műtőbe, erre az volt a válasza, hogy egy halott csecsemőnek nem jár műtő. Ez a mondat azóta is bennem van.”
Kriszti története
A 32 éves Kriszti is a Facebook-csoport tagja, ám neki – Laurához képest – még nagyon friss az élménye. Párjával másfél évig próbálkoztak sikertelenül, mikor egy alapos vizsgálat után kiderült, hogy Kriszti inzulinrezisztens, a pajzsmirigyével is bajok vannak és PCOS-től is szenved. A diagnózis után az orvosa beállította a nő gyógyszereit, és azzal a mondattal engedte útnak, hogy három hónap múlva biztosan terhes lesz. És valóban: a várva várt baba tényleg megfogant, Kriszti viszont nem tudott róla.
„Hat héttel ezelőtt egy hétfő este nagyon rosszul lettem, véreztem és szúrt a hasam. Felhívtuk a háziorvost, ő elküldött az ügyeletre, az ügyeletről a kórházba, és ott kezdődtek az igazi kalandok. Az ügyletes orvos megvizsgált, majd vért vettek. A főnővér végig káromkodott, mikor vért vett tőlem. Ekkor már egy ideje nem ittam, hiszen rohangáltunk orvostól orvoshoz, és ő végig b*azdmegolt, hogy nem találja a vénám. Meg szerettem volna kérdezni, hogy biztos így kell-e, hogy végezze a munkáját, de tudtam, hogy még maradnom kell, és féltem a következményektől. Egy óra múlva kiderült, hogy magas a HCG-szintem, azt mondták, hogy terhes vagyok. Másfél évnyi várakozás után ez számomra egy csoda volt, de közben féltem is, mert nem értettem, mi volt az a fájdalom.”
Az ügyeletes orvos elvégzett egy hüvelyi ultrahangot, és megállapította, hogy egy 3 mm-es felritkulást lát a nő méhében. Krisztinek ezek a szavak semmit nem mondtak, és mikor rákérdezett, hogy ez mégis mit jelent, az orvos annyit válaszolt, hogy három dolog közül lehet választani: vagy egy méhen kívüli terhesség, vagy vetélés történt, vagy nem tudják. Nagyjából egy óra múlva egy másik orvos is elvégezte a hüvelyi ultrahangot, ám ő sem látta, hogy hol lehet a terhesség.
„Amikor másodszor vizsgáltak meg a másfél óra alatt, már nagyon kimerült voltam, és elkezdtem sírni a vizsgáló asztalon. És akkor megkérdezték, hogy miért sírok. Mondtam, hogy hát azért, mert másfél éve szeretnénk kisbabát, és még sosem voltam terhes…”
Mindeközben Kriszti teljesen egyedül volt a kórházban, a koronavírus miatt ugyanis a férjének a parkolóban kellett várnia. Végül azon az éjszakán Krisztinek bent kellett aludnia. Egész éjjel próbált pozitív maradni és nem gondolni a méhen kívüli terhesség lehetőségére.
„Reggel 4:45-kor aztán mások kisbabájának szívhangjára ébredtem, egy terembe rakták ugyanis az abortuszos, méhen kívüli és mindenórás kismamákat. Aztán bejött a reggeli vizit, egy csomó orvos állt az ágyam végében egymással szemben. Az idősebbnek csörgött a telefonja, felvette, átadta a fiatalabbnak, és ez a fiatalabb orvos csinált egy fényképet a másikról, ahogy tartja a vizitet. Én közben ott feküdtem, és arra gondoltam, hogy csak mondjanak már valamit, hogy mi fog velem történni. De senki nem szólt hozzám, csak azt hallgattam, hogy ezt a fotót most az egyik orvos elküldi a barátnőjének… Ilyenekről beszélgettek.”
Kriszti ezen a viziten semmit nem tudott meg az állapotáról, csak annyit mondtak neki, hogy menjen le a terhesgondozóba. Átérve a gondozóba elvégeztek egy harmadik hüvelyi ultrahangot is, ami után meg is állapították, hogy Krisztinek méhen kívüli terhessége van, ami szétrepesztette a petevezetékét is. „A terhes gondozóban az ultrahangot végző doktornő volt az egyetlen, aki legalább annyit mondott, hogy sajnálja, és kívánja, hogy legközelebb sikerüljön.”
Krisztire ezután műtét várt, a műtét előtti vizitre pedig becsatlakozott egy addig ismeretlen orvos is. „Őt a korábbi napokban nem láttam, de tudta, hogy méhen kívüli terhességem van, és annyit mondott, hogy legközelebb a férjem jobban célozzon.”
A történtek után Kriszti szerette volna tudni, hogy miért csak a harmadik hüvelyi ultrahang után derült fény a méhen kívüli terhességére, hogy mi volt az a 3 mm-es felritkulás, amiről az első ügyeletes orvos beszélt, és hogy egyáltalán: miért kellett ilyen hosszan bizonytalanságban maradnia. Mikor minderre rákérdezett a műtétjét végző orvosnál, ő azt felelte, hogy azért nem tudták időben diagnosztizálni, mert rossz géppel vizsgálta meg egy olyan orvos, aki nem értett az ultrahanghoz.
Az orvos is inkább elmenekül
Levendula Lilla úgy látja, hogy nagyon nagy probléma, hogy az egészségügyi dolgozok sok esetben nem veszik elég komolyan a vetélést, a gyermek elvesztését, de az is megesik, hogy abortuszosként kezelik ezeket a nőket. Mint mondja, gyakorlatilag a földön fekvőbe rúgnak bele még egy nagyot.
Ráadásul számukra a halál egyfajta kudarcélmény is, amit nagyon gyakran – ahogy Kriszti esetében is – humorral próbálnak oldani, ám ez a vicceskedés gyakorlatilag sosem veszi ki jól magát. Lilla szerint a megalázás, a méltánytalanság valójában nem tudatos, nem direkt csinálják, egyszerűen csak nem figyelnek oda.
„Van egy olyan viselkedés, ami nem esik jól a nőknek. De miért viselkednek így? Azért mert a magyar egészségügy hierarchikus rendszerében azt tanultak, hogy ők ezzel tesznek jót. Van egy nem megfelelő képzés, ahol nem tanítják meg az orvosokat arra, hogy mit kellene mondaniuk egy ilyen helyzetben. Ráadásul ők maguk is zavarban vannak, ezért inkább elszigetelik magukat, hogy nekik minél kevésbé kelljen bevonódniuk. Az, hogy a nőt gyorsan belökik egy kórterembe csak, hogy minél kevesebbet kelljen vele beszélni, nem feltétlenül az embertelenség miatt van, gyakran inkább egy menekülés az orvos részéről” – ezt már dr. Ujvári Attila szülész-nőgyógyász magyarázza, aki maga is csatlakozott az #1a4ből kampányához.
Krisztinek a műtét után vissza kellett térnie a terhesgondozóba a varratszedésre a műtétet végző orvoshoz. Mikor leültek a vizsgálóban, az orvos megkérdezte Krisztitől, hogy hogy érzi magát, mire a nő annyit válaszolt, hogy szomorúan. „Az arcát látva aztán leesett, hogy igazából őt ez nem érdekli, csak hogy van-e fizikai fájdalmam. Azt, hogy szomorú vagyok, nem tudta értelmezni. Annyit kérdezett, hogy miért, úgyis jön a következő.”
Kriszti azt mondja, hogy valójában nem várt volna semmi egetrengető gesztust, nem azt akarta, hogy a kedvéért fekete zászlót húzzon fel a kórház, csak egy minimális empátiára és megértésre vágyott.
„Annyira intim ez a helyzet, már csak akkor is, ha egy vizsgálatra megyek. De az ellátást inkább egy henteshez tudom hasonlítani, mint egy nőgyógyászhoz. És annyira furcsa, mert az gondolná az ember, hogy a születés csodája miatt megy valaki nőgyógyásznak.”
A kórházak sincsenek felkészülve
A legjobban Krisztinek és Laurának is a egészségügyi személyzet durva, érzéketlen bánásmódja fájt, ám helyzetüket csak tovább rontotta, hogy a megfelelő infrastruktúra híján az egyéb nőgyógyászati betegséggel bent fekvő, valamint a mindenórás kismamákkal kellett egy kórtermen osztozniuk. Az esetük pedig egyáltalán nem egyedi. Ahogy Lilla is mondja, nagyon sok az olyan történet, amikor a nőgyógyászati osztályon egy olyan sokágyas szobában születik meg a halott baba, ahol sok más nő is fekszik különféle nőgyógyászati betegséggel. Ezekben a szobákban általában még egy paraván sincs, amivel le lehetne választani a betegeket egymásról, így a nők ott, mindenki előtt, fájdalmukban üvöltve esnek túl a halott baba megszülésén. Ezek a helyzetek pedig nemcsak az érintettek, hanem a jelen lévő többi nő számára is traumatikusak lehetnek.
A nő inkább csak egy gyerek, semmint partner
Lilla szerint a másik nagy probléma, amiről a nők általában beszámolnak, hogy a kórházi dolgozók nem tájékoztatják őket arról, hogy mi fog történni velük, és sok esetben azt sem tudják, hogy választási lehetőségük is lenne.
„Információhiány van, nem tudják a kismamák, hogy van választásuk. Például hogy lehet választani aközött, hogy küretre küldjék őket, vagy megvárják a természetes vetélést. És azt sem tudják, mivel jár az egyik, mivel a másik, hogy melyiknek mi az előnye vagy a hátránya.”
Ezt a bizonytalanságot Laura és Kriszti is megtapasztalta. Laurának végül meg kellett szülnie a halott babáját, ám mivel korábban még sosem szült, érthető módon fogalma sem volt, hogy mi fog vele történni. „Feküdtem az ágyon, és vártam, hogy legyen valami. Be volt kötve egy infúzió, benyugtatóztak, aztán éreztem, hogy úristen, ki fog belőlem jönni a baba.” Laura ekkor próbált szólni a nővérnek, jelezte neki, hogy a baba mindjárt kicsúszik belőle, aki erre annyit kérdezett vissza, hogy „és ezzel én mit csináljak?”
De a háromnapos kórházi tartózkodása alatt Kriszti is úgy érezte, hogy valójában vele csak megtörténnek a dolgok, amikbe neki nincs beleszólása. „Nem egy hülye gyerek vagyok, aki nem ért meg semmit, de sokszor éreztem, hogy így kezelnek. Nem kezeltek partnerként, nem avattak be, nem mondtak semmit.”
A babától el is lehetne búcsúzni
Ám az információhiány nem csak a beavatkozásokra vonatkozik, a nők általában azzal sincsenek tisztában, hogy milyen jogaik vannak a halott magzattal kapcsolatban. „Nem tudják, hogy a magzatot el lehet temettetni, nem tudják, hogy el lehet búcsúzni a babától. Arról sincs nagyon fogalmuk, hogy mire számítsanak, ha a baba távozik a testből, hogy merjék-e megnézni egyáltalán, hogy miben segít az, ha megnézik a babát” – magyarázza Lilla, aki szerint, ha az anyuka el tud búcsúzni a babától, az a gyászfolyamatot is segíteni tudja. A jelenlegi magyar rendszerben viszont ez a búcsú nem feltétlenül biztosított. Dr. Ujvári Attila azt mondja, kórház- és sokszor orvosfüggő, hogy felvilágosítják-e a lehetőségről a nőket.
„Az általános eljárás, hogy viszik a vesetálat és a papírtörölközőt, és gyorsan úgy beleteszik, hogy ne is lássa senki, és kiviszik. Gyorsan ki, és gyorsan a patológiára. Ezzel szemben például Angliában van kifejezett gyászszolgálat a kórházban. Ha a társadalom szemében ez egy fontos dolog, akkor csinálnak rá protokollt, és Angliában teljesen természetes, hogy van ez a gyászrészleg. Ha kell, lefényképezik a babát, összeállítanak egy emlékcsomagot, amit felajánlanak a hazamenetelkor, ami ha nem kell, akkor elteszik 20-30 évre, és bármikor vissza lehet érte menni. És ilyen már Ausztriában is működik.”
Mindehhez Lilla azt is hozzáteszi, hogy sajnos ezen a téren is rengeteg rémtörténetet hallott már. Nagyon sokszor megesik például, hogy összekeverik a halott babákat, vagy hogy a család ugyan kikéri a magzatot, mert el szeretnék temettetni, ám a kórháznak már nincsen mit kiadnia…
Egy halott magzatot is meg kell gyászolni
Lilla és csapata tisztában van azzal, hogy a magyar egészségügyi rendszer és a benne dolgozó személyzet már így is leterhelt, és hogy a kórházaktól nem várható el, hogy egyik napról a másikra új kórtermeket húzzanak fel az elvetélt nők kedvéért, ám a kampányukkal azt szeretnék elérni, hogy ha van rá mód, akkor mégis igyekezzenek empatikusabban bánni a nőkkel – így például a lehető legtávolabb fektetni őket a kismamáktól. Erre épül fel többlépcsős kampányuk is, amellyel már több nagy hazai kórházat is megkerestek.
„Egyre többen nyitottak rá. Jelen pillanatban, mivel ez a saját finanszírozásom, több százezer forintomba került összerakni egy olyan csomagot, amivel el tudunk indulni, és meg tudjuk mutatni, hogy van ilyen. Az lenne a cél, hogy validáljuk a nők fájdalmát, hogy elismerjék, hogy ez valóban fájdalom, hogy valóban egy gyermeket veszítettek el, hogy nem egy menstruáció volt. Hogy végre felejtsük el az olyan vigasztalásnak szánt mondatokat, mint hogy »jaj, nem is voltál még annyira terhes« vagy, hogy »még szerencse, hogy most történt az elején«. Inkább mondjuk egyszerűen azt, hogy nagyon sajnálom. Mondjunk olyat, ami abban segít, hogy ne érezze magát egyedül. Amikor a környezet és az egészségügyi személyzet ilyen mondatokkal lekicsinyli a várandósság megszakadását, azzal nagymértékben megnehezítik a babájukat elvesztő anyák gyászának feldolgozását.”
Fotó: Getty Images
