Sok rendezetlen ügye van a nőkkel az amerikai politikának, aminek részben az a magyarázata, hogy az amerikai politika nem éppen fogadja tárt karokkal a női politikusokat. Aminek pedig az a következménye, hogy az amerikai kongresszusban és az állami döntéshozó testületekben még mindig nagyon kevés a nő, és még kevesebb a valamilyen kisebbségi csoporthoz tartozó nő. Azt pedig sok-sok kutatás és persze a józan ész alapján is tudjuk, hogy ha a döntéshozatalnál nincsenek ott a polgárok felét képviselők, akkor azok a döntések könnyen lehetnek hátrányosak rájuk nézve.
Kamala Harris jelölését túlzások nélkül lehet történelminek nevezni. Az indiai anyától és jamaicai apától született kaliforniai szenátor az első afro- és az első ázsiai–amerikai nő az alelnökjelölti versenyben, ha pedig demokrata győzelem születik a választáson, ő lesz az Egyesült Államok történelmének első női alelnöke. A helyzet rendkívüliségét talán jól jelzi, hogy eddig mindössze két másik nő – Sarah Palin a republikánusoknál és Geraldine Ferraro a demokratáknál – jutott el az alelnökjelöltségig a két nagy párt színeiben.
Erősödő női jelenlét
Harris a jelöltséggel meglehetősen sok elvárás célkeresztjébe került: túl azon, hogy úttörő szerepben találta magát, meg kell testesítenie egy befogadóbb Amerika jövőképét a ma még nagyon megosztott országban. Egy, a nők szempontjából otthonosnak még mindig nem mondható, sőt kifejezetten ellenséges terepen kell mozognia – ez lenne az amerikai politika –, de abban a tudatban, hogy a felmérések szerint a nőknek nagy, már-már döntő szerepük lesz a mostani választás eredményének az alakulásában. Az elmúlt években ugyanis sokan nemcsak elégedetlenkedtek, adott esetben dühöngtek, hanem aktivizálták is magukat.
2016-ban Hillary Clinton veresége olyan sokkoló volt, hogy a nők rekordszámban jelentkeztek politikai tisztségekre. A tavalyi időközi választásokon több mint 1800 nő nyert el mandátumot állami vagy szövetségi szinten, és ez az eddig példa nélküli mozgósítási hullám olyan fiatal politikai üstökösöket hozott helyzetbe, mint Alexandria Ocasio-Cortez, Ilhan Omar vagy Rashida Tlaib, akik mind történelmet írtak azzal, hogy bejutottak a kongresszusba, és elkezdték átrajzolni azt, amit eddig amerikai politikának ismertünk. Hogy ennek a változásnak csak egy aspektusát emeljük ki: a még mindig fehér, keresztény, férfi dominanciájú amerikai közéletbe érkeztek meg nőként, muszlimként, színes bőrű bevándorlóként, vagy épp lelkesítően, egyesek szerint szemtelenül fiatalként.
Szerző: Vándor Éva Fotó: Michael Short, Andrew Harrer, Justin Sullivan – Getty Images Hungary
