A férfiak által idealizált nőkép évszázadokon át egyet jelentett a szépséggel, csendességgel, engedelmességgel, és persze a szűziességgel. Egy valamire való, jó házból származó lánynak a legfontosabb erénye az ártatlansága volt, ami felett nemcsak ő, hanem családjának gyakorlatilag minden férfi tagja árgus szemmel őrködött. A nők becsülete és erénye hosszú időn át szinte kizárólag a szexualitásuktól függött, miközben a férfiak jó hírnevét az értékek és elvárások sokkal szélesebb skálája határozta meg.
A társadalom idealizált nőképébe persze nem mindenki szeretett volna, vagy éppen tudott betagozódni. Mindig is voltak olyan lázadó nők, akik többet akartak, és akik saját kezükbe véve a sorsukat próbáltak meg valamilyen úton-módon érvényesülni az életben. A helyzetük egyáltalán nem volt könnyű, hiszen a férfiak irányította világban egy nőnek férj nélkül nem sok lehetősége volt a pénzszerzésre. Az önállóságért cserébe bizony kénytelenek voltak áldozatokat hozni. Ez az áldozat sok esetben a saját testük volt, amit áruba bocsájtva esélyük lehetett megteremteni a hőn áhított függetlenséget és anyagi biztonságot.
A férfiak által írt történelemben leginkább csak megvetéssel beszélnek róluk, pedig fontos lenne látni, hogy ezekkel a nőkkel szemben évszázadokon át milyen súlyos kettős mércét alkalmazott a társadalom. Olyan „bűnökért” bírálták őket, amiket a férfiaknak mosolyogva elnéztek, és azok ítélkeztek felettük, akiknek soha nem kellett még hasonló élethelyzetben sem helyt állniuk.
A következőkben két olyan izgalmas nőalakot mutatunk be a történelemből, akik a társadalmi konvenciókra fittyet hányva, önállóan, saját módszereikkel próbáltak meg érvényesülni az életben.
Lola Montez
Elizabeth Gilbert néven született a 19. század elején, amikor is a rövid, de annál kalandosabb életével jócskán kitűnt a kortársai közül. Az Írországban nevelkedő lányt 14 éves korában férjhez akarták adni egy hatvanas éveiben járó férfihez, neki azonban nem volt ínyére való a frigy, inkább megszökött a szerelmével, akivel titokban gyorsan össze is házasodtak. A fiatal szerelem és a házasság végül nem volt hosszú életű: a lány néhány év múlva beadta a válást, majd fogta magát, és Londonba költözött, hogy végre saját lábára álljon. Londonban színjátszást és táncot kezdett tanulni, nem sokkal később pedig már hivatalos táncosként debütált a Her Majesty’s Theatre-ben. Elizabeth úgy gondolta, hogy nagyobb sikereket érhetne el, ha egy egzotikus táncosnak adná ki magát, felvette hát a Lola Montez nevet, és az első előadásán már „spanyol táncosnőként” lépett a színpadra. Az ötlete nem sült el túl jól: az álnév ellenére a közönség hamar rájött, hogy egy szélhámossal van dolguk, a népharag miatt pedig Lolának menekülnie kellett. Párizsba utazott, ahol nemcsak táncosként kezdte újra az életét, de egymás után keveredett bele a botrányosabbnál botrányosabb szerelmi kalandokba is.
Hamarosan megismerkedett a nős Liszt Ferenccel, akivel egy ideig szeretők lettek. A pletykák szerint több alkalommal is előfordult, hogy a koncert után a szállodájába visszatérő művészt a meztelen Lola az ágyában várta. Bár viszonyuk csak rövid ideig tartott, a következményei így sem maradtak el: Liszt és felesége a Lola-botrány kirobbanása után vált végleg külön egymástól. Az esetről számos cikk jelent meg a nemzetközi sajtóban, olyan állításokkal, hogy Liszt a szakítás után feleségül akarja venni a táncosnőt. És ugyan Liszt valóban gondolkodott a házasságon, de nem Lola volt a jelölt. Ám Lola Liszt után sem adta lejjebb: a következő szeretője Alexandre Dumas, A három testőr írója lett.
Az egyik leghíresebb hódítását kicsit később, Németországban vitte véghez, ahol összejött a hatvanas éveiben járó I. Lajos bajor királlyal. Lajos nagyon odavolt a nőért, a bajor nép már kevésbé: nem nézték jó szemmel a viszonyt, Lola „feslett erkölcse” miatt. Azt beszélték, hogy fittyet hányva a társadalmi konvenciókra, Lola gyakran mutatkozott kísérő nélkül, vagy éppen fiatal férfiak társaságában, szivarozott is, és még a száját sem volt hajlandó befogni. Olyannyira nem, hogy komoly politikai nyomást is gyakorolt a királyra: Lajos az ő sugalmazására hozott meg bizonyos liberális intézkedéseket, kivívva ezzel a nemesek, a katonaság és az egyház haragját. Ha pedig ez nem lett volna elég, a király még grófi címet is adományozni akart a szeretőjének. Ez azonban már olyan szinten felbőszítette az udvart és a népet, hogy a lázadástól tartva a király inkább lemondott a trónról, Lola pedig ismét útnak indult, hogy tovább kalandozzon.
Ezt olvastad már?
Visszatért Angliába, ahol másodszor is megházasodott, ezúttal egy George Trafford Heald nevű angol hadnagy lett a szerencsés férj, ám ez a frigy sem volt hosszú életű. Lola ugyanis elfeledkezett egy aprócska problémáról: az első válása kikötésében az állt, hogy csak akkor házasodhat újra, ha volt férje már nem él. A volt férj azonban továbbra is élt és virult, úgyhogy Lolát bigámiával vádolták meg, akinek a vádak elől ismét szöknie kellett. Amerikába költözött, ahol táncosnőként kezdett dolgozni. Itt mutatta be először a híres-hírhedt póktáncát is: a legenda szerint a póktánc közben sosem viselt fehérneműt, ezt pedig a fellépései alatt egy-egy „óvatlan” mozdulattal mindig a közönség tudtára is adta. De olyan történet is keringett róla, miszerint előszeretettel fenekelte el lovaglópálcával a színpadon azokat a férfiakat, akik megsértették őt.
Az Egyesült Államokban Lolából valódi botrányhősnő lett, polgárpukkasztó életével folyamatosan a bulvárlapok címlapjára került. Harmadszor is megházasodott, és egy könyvet is kiadott The Arts of Beauty címmel, amiben a test- és szépségápolási tanácsait foglalta össze. Tragikusan korán, mindössze 39 éves korában halt meg, valószínűleg szifiliszben. Érdekesség, hogy élete vége felé vallásos lett, és a kiszolgáltatott nők megsegítésével kezdett foglalkozni.
Marie Duplessis
Aki olvasta A kaméliás hölgy című romantikus regényt, az előtt nem lesz teljesen ismeretlen a mindössze 23 évet élt Marie Duplessis tragikus sorsa. Marie, eredeti nevén Alphonsine Plessis Rose szintén a 19. század elején született egy normandiai faluban, egy alkoholista és abuzív apa lánykaént. A család többször is megpróbált elmenekülni a férfitől, de sosem tudtak tőle végleg megszabadulni. A lány csak 12 éves volt, amikor az apja, hogy pénzhez jusson, idősebb férfiaknak kezdte kiárusítani. 15 évesen aztán Párizsba szökött, ahol varrónőként kezdte el megkeresni a kenyérre valót, mellette táncolni tanult. A férfiak hamar felfigyeltek a serdülő lány szépségére, Alphonsine pedig tudta, hogy máshogy nem igen fog boldogulni az életben, így hát egyre inkább kihasználta az adódó lehetőségeket.
Egyik előadása után ismerkedett meg a gazdag Guiche herceggel, aki egy saját lakást bérelt ki a lánynak, és olvasni is megtaníttatta. Alphonsine megérezte, hogy a kemény munkával még sokra viheti. A tánc mellett lovagolni is megtanult, rengeteg energiát ölt abba, hogy akcentus nélkül tudjon franciául beszélni, hogy folyékonyan írjon és olvasson, és mindig tájékozott legyen az aktuális eseményekben. Az elszántsága végül kifizetődött, és egy igazán szellemes és intelligens hölggyé képezte magát, aki könnyedén el tudott beszélgetni a férfiakkal. Ekkor változtatta meg a nevét Marie Duplessisre. Nemsokára, a herceget otthagyva új pártfogók után nézett, a sikere pedig nem maradt el. Marie-t imádták a társasági életben, hódolói rajongtak érte, kocsit és lovakat tartott, a szalonja pedig egy időben Párizs egyik legnevesebbje volt, ahova szinte dicsőségnek számított meghívást kapni. A fogadónapjain olyan nagy nevek is ott sorakoztak, mint Honoré de Balzac, Alfred de Musset és Théophile Gautier. Szeretői mindennel elhalmozták, állítólag évente százezer aranyfrankot is ráköltöttek a lányra. A nyomorból Marie néhány év alatt a valódi luxusig küzdötte fel magát.
Ezt olvastad már?
Csak húszéves volt, amikor a kor egyik jól ismert betegségének a tünetei jelentkezni kezdtek nála: köhögni kezdett, és az orvosok az akkoriban halálosnak számító tuberkulózissal diagnosztizálták. Marie kitartóan küzdött a betegség ellen, betartva az orvosa utasításait rendszeresen gyógyfürdőkbe járt, és odafigyelt, hogy mindig friss legyen a lakásában a levegő. Ekkoriban, már betegen ismerkedett meg az ifjabb Alexandre Dumas-val. Az író rögtön beleszeretett a lányba, a kapcsolatuk azonban mindössze egy éven át tartott. Dumas nem tudta elfogadni, hogy Marie-nak más szeretői is vannak, ahhoz viszont nem volt elég pénze, hogy egyedül el tudja tartani a lányt. A viszonynak az író végül egy szakító levéllel vetett véget: „Nem vagyok elég gazdag, hogy úgy szerethessem, ahogy szeretném, sem elég szegény, hogy úgy szerethessen, ahogy Ön szeretné… Ön túl jószívű ahhoz, hogy ne értené meg, mi késztetett e levél megírására és túl intelligens ahhoz, hogy ne bocsátana meg nekem.”
Az író után Marie-t is összehozta a sors Liszt Ferenccel (aki nem sokkal ezelőtt szakította meg a kapcsolatot Lola Montezzel). Bizonyos források szerint a fiatal zeneszerző volt az egyetlen, akit a lány igazán szeretett. Liszt még az egyik turnéjára is magával akarta vinni, de bizonytalan okok miatt mégis különváltak. A zeneszerző később, a „legtökéletesebb nőként” emlékezett Marie-ra.
Anyagi nehézségek miatt végül hozzáment egy Edouard de Perrégaux nevű grófhoz, ám egy évvel később, néhány héttel huszonharmadik születésnapja után belehalt a betegségébe. Marie halála idején Dumas éppen Algériában és Spanyolországban utazgatott, csak hazatérése után szerzett tudomást egykori kedvese haláláról. Ekkor elővette a Marie-tól kapott leveleit, elvonult egy szállodába, és néhány hét alatt megírta A kaméliás hölgy című regényét. A Marie tragikus sorsát feldolgozó könyv hatalmas sikert hozott az írónak. A kurtizán története nem sokkal később a zeneszerző Verdi figyelmét is felkeltette, aki a La Traviata című operájával öregbítette tovább a lány legendáját.
Fotó: Getty Images, Wikimedia Forrás: Wikipedia, jakd.hu, caruso.blog.hu, operadeparis.fr.en, womenslibrary.org.uk
