A LinkedIn professzionális közösségi háló nemrégiben felvette az „otthon lévő anyuka” titulust a potenciális állásmegjelölések közé – egyéb, fizetetlen gondoskodó munkákkal együtt –, ezzel is jelezve, hogy anyukának lenni igenis egy teljes állás. Bár a globális helyzeten még mindig lenne mit javítani, szerencsére egyre több figyelem és elismerés jut az otthon maradó szülőknek: a családbarát politikával kampányoló magyar kormány például nemrégiben 100 százalékosra emelte a CSED (csecsemőgondozási díj) összegét, vagyis a frissen szült anyukák fél évig a teljes fizetésüket kapják otthon. Az más kérdés, hogy ez még mindig munkához kötött családtámogatás, vagyis azok a nők nem jogosultak rá, akik sosem (vagy csak egy évnél rövidebb ideig, illetve rövidebb szakaszokban) léptek a munkaerőpiacra, vagy feketén kellett dolgozniuk.
Kinek mire van szüksége?
Ettől függetlenül a magyar rendszer tényleg az egész világon egyedülálló. Az elsődleges gondozó (leggyakrabban még mindig az anyuka) három teljes évet tölthet otthon a gyerekével, ez idő alatt pedig végig jelentős állami támogatásban részesülhet. Én azt gondolom, ez egy nagyon jó lehetőség a szülőknek, pláne, ha belegondolunk, hogy tőlünk nyugatabbra hat hét, vagy jobb esetben néhány hónap után el kell válnunk az újszülött kisbabánktól, ha szeretnénk megtartani az állásunkat. De azt is gondolom, hogy a három év kitöltése nem kötelező. A magyarországi közfelfogásban ugyanis teljesen tévesen az él, hogy a gyerek pszichéjének elemi szüksége van erre a három évre, és ha nem kapja meg, akkor a személyiségfejlődésére és a jóllétére egyaránt pusztító hatást gyakorló korai traumát kell elszenvednie. Csakhogy ez nem igaz, nincs olyan pszichológiai tanulmány, ami ezt támasztaná alá, mondjuk nincs is igazán szükség tudományos kutatásra: elég csak megnézni a világ összes másik országát, ahol a szülők nincsenek otthon három éven keresztül – ha a fenti állítás igaz lenne, akkor a fantasztikusan kiegyensúlyozott magyar embereken kívül mindenki sérült, traumatizált, szorongó felnőtt lenne, és remélem, nem kell magyaráznom, hogy nagyon nem ez a felállás. Ettől függetlenül még mindig tartom, hogy ez a három év sok családnak ajándék lehet, amit lehetőségektől, elképzelésektől függően szuper kihasználni. Csak ne gondoljuk azt, hogy aki valamiért nem akar élni ezzel a lehetőséggel, az csakis rossz anya lehet.
Én például a gyerekem születéséig dolgoztam, aztán a szülést követő egy hét után újra – és azóta is töretlenül. Erre nem vagyok sem különösebben büszke, de nem is szégyenkezem miatta, nekem egyszerűen magától értetődő volt, hogy ha már van rá lehetőségem, dolgozni fogok – arról nem is beszélve, hogy az egyéni vállalkozóként dolgozóknak járó családtámogatás jóval alacsonyabb, tehát anyagilag is jól jött. Persze hangsúlyozom, otthonról, rugalmas beosztásban dolgozni egy szintén otthonról, rugalmas beosztásban dolgozó férjjel „könnyű” választás volt. Illetve nem is igazán volt választás. Azt őszintén nem tudom, mit léptem volna, ha magára kellett volna hagynom a gyerekemet a munka kedvéért. Persze azért így is kellett áldozatokat hozni: bár fizikailag valóban annyi időt töltök a gyerekemmel, mint egy nem dolgozó, otthon lévő anyuka, közben sokszor nem tudtam annyira rákoncentrálni, mert fél kézzel még a munkával foglalkoztam. Volt, hogy az ölemben ülve, vagy a képernyőn kívül szoptatva ültem végig egy meetinget, vagy hogy munkahelyi problémák miatt voltam türelmetlenebb a lányommal. Ha nyűgösködött, valamiért igényt tartott rám olyankor, amikor nekem „munkaidőm” lett volna, úgy éreztem, hogy elvesz tőlem valamit, holott tudtam, hogy számára természetes, hogy keresi velem a kapcsolódást. Szerencsére a kislányom elég önálló, és azt is nagyon rugalmasan elfogadta, hogy néha mással kell foglalkoznom, ezért a családon belül már nem igazán szül konfliktusokat, hogy mindketten teljes állásban dolgoznunk. Beállt egy elég igazságos, büszkén mondhatom, hogy progresszív és mindenki számára kényelmes rendszer, ami azért is jöhetett létre, mert a kislányom apukája is alkalmazkodott ehhez. Szóval kellett hozzá azért jó sok könnyítő körülmény.
Az általános nőkép
Már nem gondolom, hogy a lányomat bármilyen módon megkárosítanám, amiért dolgozom, sőt, reménykedem benne, hogy később büszke lesz rá, hogy az ő anyukája mindenféle izgalmas projektekben dolgozik, és pozitívan formálja a benne alakuló általános nőképet. Az viszont még mindig tud bántani, amikor más nők azt érzékeltetik, hogy dolgozó anyukaként nem tudok elegendő figyelmet, szeretetet és törődést biztosítani a gyerekemnek. Ez persze legtöbbször nem nyílt kritikában nyilvánul meg, inkább olyasmiket mondanak, hogy: „jaj, honnan van ennyi időd dolgozni?”, majd az elismerő hangsúlyt kompenzálva azért hozzáteszik, „nekem minden időmet lefoglalja a gyerek…”. Vagyis ezek szerint én a gyerekem által igényelt időből veszek el a munka (és önző önmegvalósítási vágyaim) miatt. Amikor ez a téma felmerül, a legtöbb nem dolgozó anyuka azt kezdi el magyarázni nekem, hogy mennyi mindent csinál a gyerekével, ami miatt nem tud dolgozni, meg hogy szeretné ezeket az éveket „teljesen a gyereknek szentelni”, esetleg emlékeztet rá, hogy „olyan gyorsan felnőnek”. Nem győzöm hangsúlyozni, tényleg ritka szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kellett bölcsibe adnom a gyerekem, hogy úgy tudok dolgozni, hogy közben mégis együtt vagyunk egész nap, kihasználva az alvásidőket, meg az „apás délutánokat”. Ettől függetlenül hiszek benne, hogy azok is jó anyák, akik intézménybe adják a gyereküket azért, hogy dolgozhassanak, hiszen a megmaradt közös időt akkor is minőségi módon tölthetik. Ha ezekben az időkben az anya válaszkész, odaforduló és figyelmet szentel a gyereknek, akkor az a gyerek ugyanúgy megtanul biztonságosan kötődni, és ugyanúgy egészséges, kiegyensúlyozott felnőtt lehet belőle. És fordítva, akkor is le lehet szarni egy gyereket, ha fizikailag egész nap ott vagyunk mellette.
De nem gondolom, hogy szükség lenne a mentegetőzésre. Én például azért szerettem volna dolgozni, mert szeretem a munkámat, és fontos nekem, hogy dolgozhassak. Nem éreztem úgy, hogy az anyasággal mindent fel kellene adnom, ami a gyerekem születése előtti identitásom fontos eleme volt, és hogy le kellene mondanom minden vágyamról – sőt, azt gondolom, ahhoz, hogy jó anyja lehessek a lányomnak, szükségem van rá, hogy a saját vágyaimmal is foglalkozzak. És persze azt is teljesen megértem, ha valaki nem akar dolgozni. Ahogy azt is, ha valaki se a gyerek előtt, se a gyerek után, se gyerek nélkül nem akar. Ez a dolgozó vs. nem dolgozó anyák téma – mint minden hasonló ellentét a szoptatás vs. tápszerezéstől a kiságy vs. közös alváson át a babakocsi vs. hordozásig – valószínűleg megint csak egy újabb megnyilvánulása a rengeteg szorongásnak, ami a (gyakran összeférhetetlen) társadalmi nyomasztások miatt dolgozik a gyereket vállaló nőkben. Mert ha nem kéne éreznünk, hogy bármi miatt szar anyák lehetünk, valószínűleg az is hidegen hagyna minket, hogy a többi nő mit csinál.
Fotó: Unsplash
