Hogyan tudod összeegyeztetni a két egyetemet, a tévés munkádat és a YouTube-csatornádat?
A tévés munkám nagy részt csak a hétvégéket érinti. Rengeteg logisztikát igényel, hogy a két egyetemet össze lehessen egyeztetni. Nagyon sok türelmet igényel a barátoktól és a családtól, mert főleg most, a távoktatás alatt a napjaim tényleg úgy néznek ki, hogy reggel nyolctól egészen este nyolcig a gép előtt ülök. A szüleim kopognak be a szobámba, és teszik elém az ennivalót, mert kimenni sincs időm. Ilyen szempontból nagyon megterhelő ez az időszak, és az is hiányzik, hogy a két kampusz között sétáljak. Az SZFE-s órák nagyon hosszúak, inkább gyakorlati jellegű dupla órák. Itt olyan tanárokkal találkozom, akik a forgatások szünetében tartják nekünk az órát. Ezek az emberek később a főnökeink lesznek, és minden egyes cselekedeted után véleményt alkotnak rólad. Ez egy folyamatos kiképzés. Nem lehet egyszerűen leállni, és nemet mondani, mert ki tudja, hogy az később hogyan köszön vissza. Az ELTE-n is sok olyan óra van, amire nem tudok bejárni, de ennek ellenére jegyzeteket kapok, illetve mindenhol vannak kontaktjaim ahhoz, hogy tudjam, éppen mi történik. Nagyon hálás vagyok a tanároknak azért, hogy ez működhet. A YouTube-csatornámban is meghatározó szerepet töltenek be az itteni előadások, amik pár gondolat erejéig megjelennek a videókban. Amikor az SZFE-re jelentkeztem, hangsúlyoztam, hogy mindkét egyetemet szeretném elvégezni, mert számomra mindkettőnek nagyon fontos az üzenete: nagy történelmi hagyományuk van, és jó két ilyen különböző kampuszhoz kapcsolódni.
Gimi óta vagy gyakornok az ATV-ben. Hogyan kezdődött a televíziós pályafutásod?
Mivel média tagozatos gimnáziumba jártam, tudtam, hogy a televíziós újságírás és rendezés érdekel. Nagyon sok kétely volt bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon mennyire tudnék ezzel hivatásszerűen foglalkozni – mert szerintem ez egy hivatás. Ez nem az a szakma, amit egy pályaorientációs napon meg lehet tapasztalni, muszáj terepen dolgozni. Írtam egy nézői levelet tizenegyedikes koromban, amiben az állt, hogy pályaválasztás előtt álló gimnazista vagyok, aki nagyon érdeklődik a televíziózás iránt, és szeretném megtapasztalni a szerkesztőségi létet. Felajánlottam, hogy egész nyáron terhelhető vagyok. A levél nyitott fülekre talált: bár a Heti Naplóban akkor nem akartak gyakornokot, mert nem voltak túl jó tapasztalataik, mégis sikerült bejutnom. Eredetileg úgy volt megbeszélve, hogy három hétig fog tartani, ebből pedig mára három és fél éve tartó kaland lett. Sokat szkripteltem a riportereknek, volt, amikor éjszakába nyúlóan forgattam velük, vágtam, elővágtam. Sosem kávéfőző gyakornok voltam, és most sem az vagyok, ez még az első pillanatban sem merült fel. Az elejétől kezdve éreztem, hogy nagyon sokat tudok itt tanulni, ők pedig azt, hogy terhelhető vagyok, ami egy nagyon jó együttműködési alap volt. A szakma szépségein túl az árnyoldalait is szerettem volna megismerni, hogy ha olyan dolgot látok, ami számomra nem összeegyeztethető emberileg vagy szakmailag, esetleg olyan lemondásokkal jár, akkor még legyen lehetőségem váltani. Nagyon sokáig tanár akartam lenni, de a szüleim pedagógusi pályán mozognak, ezért belelátok a rendszerbe, és ehhez annyira nem volt kedvem.
Miért rajongsz ennyire a televízióért?
Mi mindig is egy tévénéző család voltunk, és ez nem azt jelenti, hogy a szüleim nem akartak velem játszani, ezért leraktak a készülék elé. Rengeteg emlékképem van arról, ahogy a Naplót és a híradót nézzük a szüleimmel, vagy általános iskolás koromban sok terrorcselekmény történt, amiről a Fókuszban néztem összeállításokat. Mindig azt éreztem, hogy a televízió olyan dolgokra ad nekem választ, amik nagyon érdekelnek. Például rajongok a közlekedésért, és a Magellánban láttam egy riportot arról, hogyan készült a 4-es metró – gyerekként a legizgalmasabb dolog volt ezt a tévén keresztül megtapasztalni. Nem azt mondom, hogy ez egy szent ereklye, hanem azt, hogy sok jó dolog van benne, és a szakma nem érdemli meg, hogy bizonyos rossz dolgok miatt lehúzzák. Ma már nagyon sok formában fogyaszthatunk híreket: olvashatjuk, nézhetjük, hallgathatjuk őket, vagy egyáltalán tudomást sem vehetünk róluk. Bármennyire is hamarabb értesülök a telefonomról egy bizonyos hírről, én mindenképpen megnézem az esti híradót is, mert hiszek a mozgókép erejében. Teljesen más az eseményeket illusztrálva látni, mint olvasni. Számomra a tévé az egyik leghitelesebb médium olyan szempontból, hogy ha az átlag néző nem is, de én meg tudom állapítani azt, hol volt valami úgy vágva, ami a valóságban máshogy történt.
Az adta az ötletet a YouTube-csatornádhoz, hogy Frei Tamás egy interjúban azt mondta, „ma már komoly, értelmes ember tévét nem néz.”. Az egyik részben pedig kitértél arra is, hogy régen közösségépítő szerepe volt a televíziónak. Ma mindenki elkülönül, akár egy családon belül is, és végzi a maga dolgát. Szerinted mi a televízió és a televíziós szakemberek szerepe napjainkban?
Szerintem a tévé most is össze tudja hozni az embereket, mi is sok mindent nézünk közösen a családommal. A televíziós szakembereknek két fontos szerepe van. Az álhírek világában élünk, és bármennyire hiszi azt manapság mindenki, hogy újságíró azért, mert a Facebookra tud posztokat írni, ez még nem lesz így. A médiaszakembereknek meg kell őriznie az emberek újságírásba fektetett hitét, ez esetben a televíziózás területén is. A szórakoztató műsorokban dolgozóknak szerintem az a legfontosabb feladata, hogy tempót kell tartaniuk a világgal: bármennyire is sok streamingplatform van az interneten, még mindig nagyon sokan néznek tévét. Az is egy televíziós feladat, hogy olyan szórakoztató tartalmat találj, ami közös élményeket hoz létre. Lehet, hogy az Álarcos énekesben nem Shakespeare-versek hangzanak el, de jó program, ha összeül a család, és kitalálja, hogy ki van a maszk alatt. A legnagyobb felelősség a hírszektorban dolgozókon van, hiszen rengetegen manipulálják a híreket, az újságírásban pedig egyre inkább meginog a bizalom, amit vissza kell hozni.
Milyen hasonlóságokat és különbségeket tapasztaltál a YouTube-csatorna készítésében és a televíziózásban?
Szembesültem azzal, amit magam sem akartam: az emberek elsődlegesen tényleg a szórakoztatásra vevők. Nagyon izgultam amiatt, hogy a negyedik epizódban egy valóságshow-ról beszélek, ehhez képest arra kaptam a legtöbb visszajelzést privátban arról, hogy ők is látták a műsort, és nagyon szerették. Annak is nagyon örülök, hogy ma nem attól lesz valami tévé, hogy a tévében megy. A televíziós szakemberek munkája platformfüggetlen. Attól eltekintve, hogy a YouTube-on látod, az még egy televíziós műsor. A kétezres évek elején, ha valaki ebben a szakmában akart dolgozni, de nem sikerült neki, akkor zsákutcába került. Most, ha soha nem kellek egy tévének sem, akkor legalább ott van a YouTube, ahol az egyetemen szerzett technikai és szakmai tudásnak köszönhetően tudnék egy saját tévécsatornát csinálni, és nem feltétlenül kéne elmennem a vlogger irányba, amit nézni nagyon szeretek, de nem tartom önazonosnak. A saját videóimat is inkább online műsornak hívom, mert vannak benne bejátszások, narrációk – ez egy keverék műfaj. A cél mégis ugyanaz, mint a tévénél: minél többen nézzenek, és a lehető legtöbb embert tudd megfogni. Mivel az emberek egyre multifunkcionálisabbak és egyre többet kell dolgozniuk, meg kell érteni, hogy nem feltétlenül arra vágyik mindenki, hogy hazamegy, és műsoridőben néz meg egy adást, hanem szombaton, napközben. A célt ugyanúgy elérte, az pedig már a szakemberek feladata, hogy ebből ugyanúgy kereskedelmi forgalmat tudjanak folytatni.
Milyen feladatokkal és kihívásokkal jár egy YouTube-csatorna indítása?
Rengeteg munka van vele: egyszemélyes stábként készül, néha van egy kis operatőri segítségem. Egy hétnyi felkészülést igényel, mert bár heti szinten nézem ezeket, előre kell kiválasztanom, hogy miket szeretnék beilleszteni, illetve milyen kontextusban szeretném vizsgálni az adásokat. Minden részbe belecsempészek egy kis tévés beszélgetős témát is, hogy az emberekhez közelebb kerüljön ez a világ. Van négy napom arra, hogy megírjam a szkriptemet, és felkészüljek az adásra, emellett pedig párhuzamosan már a következő részt kell szerveznem. Mivel az adásaim végén megmutatom, mi lesz a következő műsorban, ezért utána tényleg annak kell benne lennie. A koncepció része, hogy felkérem az alkotót egy rövid interjúra. Fel kell keresnem a megfelelő embert a televíziótársaságoktól, hogy jogtisztán tudjam felhasználni a tartalmaikat. Péntekenként veszem fel a videókat, utána pedig egy háromnapos vágás jön: összesen 20-25 óra vágásmunka van egy rész mögött. Ezután sokszor átnézem, publikálom, és sajtóközleményeket írok, megpróbálom eljuttatni a célközönségemhez. Utána sem dőlhetek hátra, mert jön a következő hét. A legnagyobb kihívás a határidők tartása, és az, hogy át kell gondolnom, hogy bizonyos kijelentéseimnek ténylegesen súlya van. Amikor azt mondom, hogy a tévé nem elavult dolog, az nem elég. Ki kellett találnom, hogy az egész csatornát Frei Tamás mondatára építem fel, rengeteg statisztikát kell átnéznem. Szeretném, ha lenne második évad, amin már most el kell kezdenem dolgozni. Ahhoz, hogy a tizedik részben úgy köszönjek el az emberektől, hogy szeptemberben folytatni szeretném, és ők is visszatérjenek, már most fel kell keresnem a műsorokat, hogy legalább egy legyen, amit az utolsó adás végén promózhatok. Nehéz, de nagyon élvezem, és kapuk nyílnak ki előttem.
Mi alapján választod ki a műsorokat?
Van egy személyes toplistám és egy tematikám, ami szerint haladok. A kilencedik részben szeretnék a jövővel és Tvrtko műsorával foglalkozni, ami jelenleg a Facebookon látható. Ez is jól mutatja, hogy nem attól függ a tévéműsor, hogy hol látod. Nagy álmom, hogy a tizedik részben Frei Tamást szólítsam meg, hiszen alapvető újságírói etika, hogy ha az ember foglalkozik valakivel, akkor őt is megszólaltassa. Érdekelne, hogy az általam kiemelt műsorokra is azt mondja-e, hogy azokat nem nézi értelmes ember. Nagyon sok álmom van még ezzel kapcsolatban, és remélem, hogy segítőkész lesz, és meg tudom őt keresni a héten. Sajnálnám, ha nem vállalná, mert szerintem látszik a videókból, hogy nagyon felnézek a munkásságára, és a mai napig sokat tanulok tőle arról, hogyan lehet 50 perces műsorokat csinálni, és ennyi ideig fenntartani a figyelmet.
Mi lesz a második évad koncepciója?
Ugyanez, de talán több nemzetközi műsor is helyet kapna. Ebben az évadban két külföldi műsort választottam ki. Az egyik a Too Hot To Handle volt, és most, a hetedik részben lesz egy olyan műsor, amit én magam sem ismertem korábban. Jeleztem, hogy szívesen fogadom a nézői ajánlásokat, és egyszer csak csörgött a telefonom, az egyik legnagyobb gyártócégtől keresett meg egy volt SZFE-s. Magyarországon nem adják ezt a műsort. Az a címe, hogy Born on the Same Day. Megnéztem, és beleszerettem. Arról szól, hogy minden adásba kiválasztanak három embert, akiknek dokuszerűen bemutatják a sorsát, de csak az a közös bennük, hogy egy napon születtek, egyébként teljesen másfelé ment az életük. Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a dokumentumműsoroknak is helye van a televízióban. Szerintem a szakmának is jó lenne, ha ez egyszer nagyobb célközönséget is el tudna érni, mert azt látom, hogy viszonylag kevés kommunikáció van az egyetemes televíziózásban, mivel mindenki csatornákban gondolkodik. Érdekes, hogy a műsoromban különböző tévécsatornák jelennek meg, és eddig nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy nem akar benne lenni, mert a másik is ott van. Talán ez egy olyan platform lesz, ahol végre nem a verseny irányít mindent, hanem beszélgetni is lehetőség lesz.
Milyen műsorokat szeretnél bemutatni a második évadban?
Szeretnék foglalkozni az On the Spottal, de jelenleg külföldön forgatnak. Telefonáltam is velük, ők biztosan a második évadra maradnak. Szeretném az eSzínházat is bemutatni, de nagyon szívesen elmennék a szórakoztató műsorok irányába, például bemutatnám a Dancig With the Starst, mert bármennyire is sok kritika éri, szerintem nagyon jó, hogy szombat esténként emberek táncolnak a tévében, és végre nem énekelnek. Nagy kedvencem a XXI. Század, de bármi olyat szívesen ismertetnék, amivel az emberek elsőre nem feltétlenül találkoznak. A következő évad merítkezne abból, amit az emberek főműsoridőben látnak, de olyanból is, amivel késő este találkozhatnak a tévében. Nagy álmom kimenni egy külföldi csatornához. A CNN-nél is van kedvenc műsorom, és ha onnan egy riportert meg tudnék szólaltatni a kedvenc adásomból, az óriási élmény lenne. Olyan emberekkel találkozom és kerülök szakmai beszélgető viszonyba, akiket eddig én is a tévében néztem, vagy a stúdióban találkoztunk, és csak minimális kapcsolatom volt velük. Nagyon jó dolog, hogy a producerek, műsorvezetők, riporterek vállalják az interjút.
Ezt olvastad már?
Van olyan dolog, amit a YouTube-csatornád készítése közben tanultál?
Nagyon fontos, hogy az ember megalapozott dolgokat mondjon. Eddig is próbáltam határidőre teljesíteni, így tudom, hogy nem állhatok le, mert pénteken ki kell jönnie az új résznek. A legtöbbet arról tanultam, hogy a kamera nagyon kegyetlen: nem csodálom magam, amikor vágok, hanem tömény hányingerem van magamtól három nap után. Az ember folyamatosan kontrollálja magát – éppen ezeknek a felnagyítására indult ez az egyetemi projekt. Nagyon ijesztő magadat látni kívülről. Nekem az a legfontosabb, hogy átmenjen a tartalom, és ha az kell, akkor akár odaültetek valakit a helyemre, én pedig inkább szerkesztő leszek.
El tudod képzelni, hogy komolyabban foglalkozz a YouTube-csatornáddal, vagy ez abszolút egy második helyet foglal el a televíziózás után?
Televíziós adásrendezéssel szeretnék foglalkozni, de a televíziós újságírás is érdekel. El tudom képzelni, hogy később is foglalkozzak vele, és nem szeretném elengedni, mert úgy érzem, hogy ez a projekt a gyerekem lett. Egy kicsit izgulok is amiatt, hogy ha nyáron szüneteltetem, akkor hogyan talál majd vissza hozzám az a kevés ember, aki eddig nézett.
Milyen értékeket szeretnél közvetíteni a csatornáddal, és később televíziós szakemberként?
Egy televíziósnak a legfontosabb az, hogy nyitott legyen a világra. A világ itt egy tág definíció: mindig arra kell nyitottnak lenni leginkább, akit éppen elnyom a hatalom, a társadalom. Tudnunk kell hajléktalan, nehéz sorsú és más szexuális beállítottságú emberekkel forgatni, találkozni, beszélgetni. Fontos, hogy az emberek merjenek kritikusan élni a saját környezetükben is, és mindig elgondolkodjanak azon, hogy „mi lenne, ha”, ami szerintem a kritikai gondolkodás egyik legfontosabb alapja. Amikor az emberek információt hallanak, akkor kérdőjelezzék meg, hogy tényleg úgy van-e. Egy olyan világban élünk, ahol erre szükség van, és minden jel arra mutat, hogy a jövőben ennek a százszorosára is igény lesz.
Hogy látod a televíziózás jövőjét?
Nagyon remélem, hogy változik a piac, és felismerik azt, hogy haladni kell a korral és az online platformra is át kell menni. Ugyanakkor bennem is ott van a félelem, hogy 2050-60-ban még lesz-e vajon munkám. Egyáltalán lesz-e még tévés, és milyen nézettségek lesznek? Hiszek abban, hogy amit én tanulok, az teljesen platformfüggetlen. Elképzelni nem tudom azt, hogy milyen lesz a mi médiafogyasztási szokásunk, amikor 60 éves leszek. A telefonomon fogom nézni az adást? Mi lesz az újdonság? Mi lesz az, amit a következő generáció meg fog szólni? Ez egy örök rejtély, és nagyon kíváncsi vagyok rá. Az tény, hogy a mozgókép örök, a film örök, és remélem, hogy a tévé is örök.
Fotó: Malatinszky Dávid, Farkas András, Székely Szabolcs
Olvass tovább!
