Vanya Tímea (37) színésznő a Nógrád megyei Balassagyarmaton született, Szécsényben nevelkedett, színésznek Gór Nagy Mária Színitanodájában tanult. Nemcsak a színpadon, de kamerák mögött is számtalan szerepben láthattuk már, többek között a Zsaruvér és Csigavér, a Kész átverés, a Jóban, rosszban, a Mi kis falunk és a Drága örökösök sorozatokban játszott. Tíz éve él együtt szerelmével, van két kisfiuk, esküvőjüket a világjárvány törte derékba. Instagram-oldala, a Vanya Timi Ofisöl a pandémia egyik legszórakoztatóbb platformja.
Korábban mesélted, hogy megszenvedted a Covidot, de hogyan élted túl a pandémiát?
Az elmúlt egy év mind mentálisan, mind anyagilag megforgatott bennünket. A párom is színházi ember, műszaki területen dolgozik, és van két kisfiunk, egy öt- és egy kétéves. A járvány előtt eredetileg az volt a tervem, hogy a kicsi elmegy bölcsibe, a nagyobbik óvodába, én pedig vissza dolgozni. Nem így történt. Főnixmadárként repültem vissza a konyhába. Emlékszem, március 8-án még volt egy előadásunk, aztán egy huszárvágással mindennek vége szakadt. Az egyetlen kapaszkodót a Drága örökösök jelentette, amit még nyáron forgattunk, ám amikor ennek is vége lett, és semmi biztosat nem lehetett tudni, mélypontra jutottam. Tudtam, valahogy össze kell raknom magam, ám mivel elsőre jobb ötletem nem volt, elkezdtem futni. Csak túl akartam jutni a kertkapun, hogy egyedül lehessek, és visszataláljak önmagamhoz. Színház nélkül rengeteg kreatív energia bennem ragadt.
Korábban nem tudatosult bennem igazán, hogy a színpadnak milyen terápiás ereje van, hogy művészként mekkora energiákkal dolgozhatunk – ahogy olyan élethelyzetben sem voltam korábban, amikor nincs más, „csak” az édesanya szerep. Félre ne érts, szeretek anyuka lenni, játszótérre járni, imádom vacsorával várni a férjemet, de ahhoz, hogy kiegyensúlyozott lehessek, szükségem van a szakmámra is.
Gondolom, ennek az élethelyzetnek köze volt ahhoz, hogy életre hívtál egy nagyon sikeres Instagram-oldalt, a Vanya Timi Ofisölt.
Ebben az állapotomban találtam rá az ausztrál Celeste Barberre, aki zseniálisan parodizálja a hibátlan testükkel, életükkel pózoló hírességeket. Azonnal beleszerettem a humorába, a legjobb barátnőm, Lékai-Kiss Ramóna pedig meggyőzött, ha ezt valakinek Magyarországon meg kell csinálnia, az én vagyok. Az urammal fogtuk hát magunkat, kimentünk a kertbe, és amikor elkezdtem Michael Flatley-módra táncolni, azon kaptuk magunkat, hogy majd bepisilünk a röhögéstől. Így született meg a Vanya Timi Ofisöl – az időzítés pedig nem is lehetett volna jobb. Azóta ez az egész felér egy családterápiával, amivel mindenki jól jár: a párom operatőrködik, a gyerekek röhögnek, anyu meg szerepel.
Azon túl, hogy játszhatsz, mit ad neked ez az oldal?
Egy terápia, egy személyiségfejlesztő, egy Fogadd el önmagad! tréning. Harminchét éves vagyok, az én életemben pedig most jött el az a pont, hogy magamnak is meg tudom fogalmazni a karakterem. A száznyolcvanöt centimre, a mély és erős hangomra sokáig hátrányként tekintettem, hiszen akárhány castingra is mentem, mindig ott ültek a csajos csajok – és voltam én, akire mindig a cselédlány, a prosti, a gonosz boszorkány és a többi szélsőséges karaktert osztották. Ezek után hiába mondták nekem, fogadjam el magam, ezt nehéz volt megugrani. Aztán jött a pandémia, vele együtt meg egy durva érzelmi hullámvasút.
Az Instagram-oldalam, a sok visszajelzés és szeretet, amit kapok, kiút volt ebből, elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés, hogy az emberek szeretik – pláne azok az anyukák, akik otthon vannak a gyerekekkel, és tökéletesen átérzik a helyzetet. Ők tudják, mit jelent hazahozni az elsőszülöttet a kórházból, hogy milyen érzés, ha tombolnak benned a hormonok, a tested hasogat, a gyerek üvölt, a könnyeid meg patakokban hullnak, mert nemcsak azt nem tudod, hogyan tedd tisztába a gyereked, de azt se nagyon, hogyan kell hozzáérni. Ezt fejeli meg a sok kéretlen és önzetlen tanács, amik csak fokozzák a bizonytalanságod. Ilyen állapotban a közösségi háló nem jó ötlet, ott ugyanis töményen kapod a családi szentképeket meg a rózsaszínre filterezett idillt, és nem tudsz nem arra gondolni: csak nálatok van őrültek háza?
Nyilvánvaló, ez egy teljesen szürreális világ, a hétköznapok során nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt a fotókon, videókon láthatjuk. Hétfőn reggel nyolckor nem egy Moet Roséval és hat csokor rózsával szállsz fel a dubai magángépre, hanem tolod a babakocsit, és mész bevásárolni.
Jó hír, hogy a luxi bejegyzések mellett egyre erősödik a természetesség, egyre több híresség mutatja meg magát smink nélkül, melegítőben, lenőtt hajjal. Itthon különösen fontos ezt megmutatni, velem együtt sok az önbizalomhiányos nő, de bízom benne, ha valaki meg meri mutatni az előnytelen oldalát is, az segít. Egy olyan társadalomban élünk, ahol nem biztatjuk egymást, nem ismerjük el, mennyi munkát végeznek a nők. Erre én nagyon odafigyelek, a barátnőmnek újra és újra elmondom: Szuper vagy!
Hogyan választod ki, hogy kit parodizálsz?
Paródiát csak arról lehet csinálni, aki valamilyen, vagyis van karaktere, de számomra az is nagyon fontos, hogy meglássam benne magam. Ha ez megvan, tudom, hogy meg tudom csinálni.
Nem tartasz a sértődéstől?
Őszinte leszek, én ezzel az egésszel nem akarok senkit megsérteni, jogi vitákra sem vágyom. Ráadásul el kell ismerni, hogy ma influenszernek lenni egy szakma, amit én soha nem tudnék megugrani: nekem erre nincs anyagom, időm, gépem, szemem, ötletem, habitusom. Ezért is készülnek úgy a tartalmak, hogy előtte ráírok a hírességekre, hogy nem bánják-e a paródiát. Eddig mindössze két-három ember nem válaszolt, de például Pirner Alma, Hargitai Bea és Tolvai Reni is nagyon kedvesen fogadták az ötletet. Fontos számomra, hogy tisztelettel nyúljak a tartalmakhoz, nem szándékom senki más bejegyzésén keresztül karrierre törni.
A paródia vékony jég. Honnan tudod, hol a határ?
Úgy, hogy a saját görbe tükrömet mutatom, hiszen elsősorban magamat figurázom ki. Egyszerűen érzem: ha valami zöld lámpát kap a lelkemben, az mehet. Míg régebben a görcsös akarás és a megfelelési kényszer hajtott, mára ez lekerült rólam. Azt hiszem, ez a titka, hogy működik az egész.
Bár a nevedet most sokan az Instagram-oldalad révén említik, komoly színészi karrier van mögötted. Ha visszalépünk az időben, fel tudod idézni, miért pont a színészi pályára esett a választásod?
Gyerekkorom óta mindig szerepeltem, szavalóversenyekre jártam, de legfőképp: dumáltam. Az osztályfőnököm már akkor megmondta, színésznek kell mennem, másra nem leszek jó. Bár vendéglátó kereskedelmi szakközépiskolába jártam, soha semmi közöm nem volt hozzá. A Színművészeti Egyetemre kétszer is felvételiztem, de a második alkalommal a második rostán kiestem. Soha többé nem próbálkoztam, valamiért nem éreztem jól magam. Ezután kerültem be Gór Nagy Mária Színitanodájába, ahol Zsurzs Kati lett az osztályfőnököm.
Ezt követően aztán jött minden, megmásztam a szamárlétra összes fokát: voltam háttértáncos, a Fóti Filmgyárban 5000 forintért meg egy zsömléért statiszta, dolgoztam meseszínházban és utazó színháznál is. 2010-ben bekerültem a Soproni Petőfi Színházba, később pedig a Turay Ida Színház szerződtetett le. 2012-ben a Bánfalvy Stúdióban az Abigél című darabban Szabó szerepét osztották rám, szabadúszóként pedig azóta is több darabjukban játszom.
Most a szarvasi Cervinus Teátrumban Gale Galluccio: A sors bolondját próbáljuk, ami egy négyszereplős kamaradarab: pici színpad, intim légkör, négy teljesen más karakter, iszonyatos műhelymunka… Imádom! Ennyire mély és sokszínű szerepem talán még soha nem volt. Durva fiókokat nyitogat ez a darab.
A nézők a képernyőről is jól ismerhetnek. Számodra miben különbözik színház és forgatás?
Teljesen más a kettő. A színpadon kicsit többet, nagyobbat játszol, mint a kamerák előtt. Nem tudom azt mondani, hogy az egyiket jobban szeretem, mint a másikat, de az biztos, hogy bár több színpadi tapasztalatom van, a kamerák előtt több színt tudok megmutatni magamból. A színház ugyanakkor tele van katarzissal: ott vagy a színpadon, élőben, nyersen, a pillanat megismételhetetlen; a szereped átmos, kiszakít belőled dolgokat, megesik, hogy a hatás olyan erős, hogy nem tudod bent tartani a könnyeidet sem. A színész együtt lélegzik a nézővel, belekapaszkodik a nevetésbe, a sóhajba, az élő energiába, amitől a darab ívet és ritmust kap. Ez az, ami most nincsen, a nézőtér üres, maximum az igazgató, a táncosok és a takarítók ülnek be néha, hogy kapjuk valamiféle visszajelzést.
A szerep előadás után veled marad?
Én úgy érzem, hogy le tudom tenni, az uramnak azonban már más a véleménye. Meg szokta kérdezni: Kicsikém, ez most melyik darabból van? A Macbeth-ben, vagy most miben vagyunk éppen? De viccet félretéve, azt hiszem, le tudom tenni. Előadás után, otthon szeretek meginni egy pohár bort, és engedni, hogy átjárjon a hála: kegyelmi állapot az, hogy játszhatok, hogy színész lehetek, hogy van egy olyan szakmám, ami mentálisan karban tart, hogy kijátszhatom magamból a stresszt, a feszültséget. Ezt én mindig megköszönöm.
Mi az álomszereped?
Ha színház, akkor Aldonza a La Mancha lovagjából, Gertrudis a Bánk bánból, vagy a Macbeth. Ha filmes szerep, akkor szívesen lennék Meryl Streep Az ördög Pradát visel című filmből. Úgy érzem, az én karakteremnek jót tesz az idő, egyre több lehetőség lesz benne. Ötven-hatvan, de még hetvenévesen is látom magam a színpadon. Most is a negyven fölötti szerepek találnak meg – és nem a szarkalábak miatt. Volt idő, amikor úgy hittem, sikertelen vagyok, és nem lesz nekem semmiféle színészi karrierem, hiszen egyik szerep sem volt jó rám. Nem lehettem soha Júlia, mert magasabb voltam, mint a férfi főszereplő, de nem lehettem Capuletné és a dada sem, mert ahhoz meg nem voltam elég öreg. Ma már másképp gondolok magamra: csak azért mert nem vagyok átlagos, még lehetek jó.
Most hogyan telnek a napjaid?
Pár hete elmentem Veresegyházán egy kertészetbe, mondtam nekik, hogy színész vagyok, nincs munkám, sosem csináltam még ilyet, viszont nagyon tudok dolgozni. Felvettek – én pedig imádom. Csupa jó ember vesz körül, szeretjük és töltjük egymást. Nagyon hiszek benne, hogy bár az emberek most még mélyen vannak, agresszívak, stresszesek, de ez elmúlik. Ha egyszer kimászunk a gödörből, sokkal nagyobb lesz az elfogadás és az összetartás.
Vanya Timi hisz valamiben?
Vallásos családban nőttem fel, hiszek Istenben – és most már magamban is. Eddig azt hittem, én csak színész tudok lenni, de kiderült, nem ismertem magam elég jól. Bár sok a kétség, egyre több az olyan pillanat, amikor azt tudom mondani magamnak, hogy Tök jó, amit csinálsz! Van két egészséges gyermekem, a párommal egyben tartunk egy családot, van munkám, csináltam egy sikeres oldalt a semmiből. Szóval nyugi, Vanya Timi, jó vagy!
Fotó: Czvitkovits Judit
Olvasd el ezt is!
