Most a révészt kísérték át a túloldalra – Mészáros Gabriellától búcsúzunk

2021. május 06. |

Bő egy évvel ezelőtt engedett be minket Gabi az életébe, azt tervezgettük, hogy hamarosan újra megkeressük. Szerettük volna folytatni a történetét ennek a kerekesszékben és vakon is hihetetlen erőt sugárzó, gyönyörű lánynak, szerettük volna, ha megmutatja nekünk a decemberben született kisbabáját, szerettünk volna egyszerűen csak újra vele lenni, megfürdeni az életszeretetében, vidámságában. Bármi mást elhittünk volna, hogy megmászta a Himaláját, hogy beiratkozott az orvosira, hogy újra babát vár, csak azt az egyet nem, hogy meghalhat. Ő nem, még nem. Április 17-én Gabi elment. Elvitte magával az a szörnyeteg, ami az egész világot kibillentette a tengelyéből. Gabival készült anyagunkat teljes terjedelemben közöljük.

Minden mozdulatából, minden szavából sugárzik az erő. Bőven ad belőle azoknak, akiknek életük tragikus fordulópontján a legnagyobb szükségük van rá. Mészáros Gabriella kerekes székben ül, és nem lát, mégis kevés ember tűnik ennyire egésznek. Egy héten át kutattuk a titkát.

„Nem is révész, hanem fejvadász – mondja nevetve Gergő, a széttetovált srác, akit egy üzemi baleset repített a kerekesszékbe pár hónappal ezelőtt. – Addig köröz itt a rehabon, amíg meg nem talál.” Pedig Gabi nem köröz, hanem elképesztő kecsesen suhan kutyája, Zéti oldalán. Általában nem ő talál rá valakire, hanem a sugárzó szőkeség vagy az extrém barátságos kutyája húzza magához – szinte mágnesként – az embereket. És Gergőnek, akit gyógyulni vágyása és az állapotával járó iszonyatos görcsök egy percre sem hagynak nyugodni, szüksége van Gabira, még ha ezt így talán soha nem mondaná ki. Mert Gabi révészként pont az és annyi, amire az adott betegnek az adott élethelyzetben – egy bénulás, végtagvesztés és egyéb, sokszor egyik pillanatról a másikra történő szörnyűség után – szüksége van. Gergő számára például józan sorstárs, akivel viccbe lehet fordítani az élet legnyomorúságosabb pillanatait, és akitől elfogadja az építő kritikát.

Virtuális saller

„Gergő nagyon kemény, elképesztő akaratereje van, olyanokat megcsinál, mint én kétezer év után: seggel megy fel a lépcsőn” – mondja Gabi. Megismételtetjük vele a mondatokat, mert nem értjük. Bár az elmúlt napokat vele töltöttük, és láttuk, mire képes, felfoghatatlannak tűnik, hogy valaki bénult lábbal, a kerekesszékét maga után húzva, lépcsőről lépcsőre ülve felmászik az első emeletre, ha elromlik a lift. „Ilyenkor miért nem csöngetsz fel a kaputelefonon valakinek?” – adódik a kérdés. „Érintőpaneles, nem látom” – vágja rá Gabi. Tényleg. „És elsírod magad a lépcső tetején?” – próbálkozunk. „Nem, büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam” – válaszolja. Összenevetnek Gergővel, akit ugyanaz az elképesztő akaraterő hajt, mint Gabit, csak még nem mindig tudja kezelni, ami ebben a helyzetben – a kórházi keretek között és a lassú gyógyulás folyamatában – érthető is. Gabi csitítja a türelmetlen fi út: „Itt kihozzák belőled a legtöbbet, ne rúgasd ki magad!”

Míg Gergőt türelemre inti, más beteggel kapcsolatban révészként az a feladata, hogy kirángassa az apátiából, amelyet a megváltozott képességek okoznak.  „Még meg sem száradtam a rehabon, amikor egyszer csak begurult Gabi a szobába” – idézi fel Sebi. Ő az elsők között volt, akinek Gabi segített néhány évvel ezelőtt. Sebi egy ritka betegség, az Arnold–Chiari-szindróma következtében és számos műtét után bénult le mind a négy végtagjára. Tudta, hogy nagyon hosszú rehabilitáció vár rá, és kétséges, hogy milyen képességeit tudja visszaszerezni. Most egy pizzériában, Gabi törzshelyén beszélgetünk vele, ahova a saját lábán érkezett. Alig tudtuk összehozni a találkozót, annyit dolgozik, ami azt jelenti, hogy a körülményekhez képest nagyon jól van – ő Gabi nagy büszkesége. „Csodálkoztam, hogy milyen szép nő, és kerekesszékben ül – folytatja az emlékek felidézését Sebi. – Ez a szőkeség megindul felém, darálja a kereket, vajon mit akar? Kiderült, hogy egy szobatársamhoz érkezett, aki már elhagyta az intézetet, de ha már – ahogy Gabi szokott fogalmazni – betette a lábát a szobába, elmesélte a történetét. Akkor nagyon lent voltam, de mire a végére ért, jobbról és balról is adtam magamnak egy-egy virtuális sallert… Szedd össze magad, Sebi – ez járt a fejemben. Nagyon sokat segített abban a félévben, amíg az intézményben voltam, de én ott és akkor már az első alkalommal összeszedtem magam: ha ez a lány kerekesszékben és vakon így intézi az életét, és ilyen jókedvű, akkor én sem hagyhatom el magam.”

Gabi története

Gabi Káposztásmegyeren él egy aprócska lakásban a kutyájával, Zétivel. Kérdezem, mikor kelt, hogy reggel fél kilencre tökéletes a sminkje, csinos a ruhája, frissen mosott ruhák száradnak a fregolin. Azt mondja, semmi extra, mindez gyorsan megvan.

Önállóan él, nem jár hozzá takarítónő, csak a vásárláshoz és az utazáshoz van szüksége segítségre. „Kiskoromtól probléma volt a lábammal – kezd bele a történetébe –, a szüleim pedig hamar meghozták azt a nagyon jó döntést, hogy a lehető legönállóbbá kell nevelniük, akármilyen nehéz is ez mindnyájunknak. Pedig akkor még nem sejtettük, mi minden következik.” A gerincvelő-sorvadás miatt folyamatosan gyengülő lába a kamaszkor végére kényszerítette véglegesen kerekesszékbe Gabit, aki addigra már felfedezte magának a paratáncban, azaz a kerekesszékes táncban rejlő örömöket. Talán ezért, talán alapvető mozgásának, habitusának köszönhetően elképesztő kecsesen hajtja a kerekeket, bármerre járunk, megfordulnak utána az emberek. Azt mondja, számára nem volt nehezen elfogadható, hogy kerekesszékkel közlekedik. Teljes életet élt, huszonéves korában vőlegénye volt, és jó állása egy művészeti alapítványnál. Két hét alatt vakult meg 25 éves korában. A tünetek jelentkezésének első napjaiban azt hitte, hogy megerőltette a szemét. Egy csaknem tragédiával végződő autózás értette meg vele, hogy nagyon nagy a baj. „Egy hatvan kilométerre zajló előadásra mentem fellépni az utolsó autóvezetős szombatomon. Végigimádkoztam az utat, csak senki ne jöjjön, mert mind meghalunk. Nem láttam a felezővonalat, de a többi autót sem. A nem túl hosszú hazautat két és fél óra alatt tettem meg, vizet csavartam a kormányból. Az utcánkban elaludtam a kocsiban, annyira kimerültem.”

A szolnoki kórházban azt mondták, látóideggyulladása van, amely átlagosan egy hónap alatt jön rendbe. Heteken át ebbe a mondatba kapaszkodott. „Még akkor is, amikor a SOTE neurológiai klinikáján olyan igazán Doktor House-osan kivizsgáltak. Imádtam azt a sorozatot, amíg nem lettem a szereplője” – idézi fel. Végül megszületett a kétségbeejtő diagnózis: mitokondriális betegsége, azaz sejtanyagcsere-zavara van, ami azt jelenti, hogy bármi megtörténhet a szervezetében. „Azaz nem bármi: csak romolhat az állapotom, a gerincproblémámnak is ez az eredete, és örüljek, ha ez itt megáll.” Ezzel a mondattal és pár nyugtatórecepttel küldték haza – a szüleihez – Gabit, akit addigra már a vőlegénye is elhagyott.

Ezt nem lehet kibírni

„Szó szerint kettétört az életem – mondja ki Gabi azt a mondatot, amelyet ő maga is sokszor hall azoktól, akiknek segít. – Őszintén el szoktam mesélni, hogy én akkor teljesen összeomlottam, elhagytam magam. »Ezt nem lehet kibírni« – mondta anyukám. A szenvedésemet se, az okot se. Az már jó nap volt, ha melegítőt vettem fel, legtöbbször fel se keltem, mindegy volt, hogy a lakás melyik részén bőgök. Csak a saját nyomorom érdekelt, mert akkor nekem nyomorom volt. Meg akartam halni, már az eszközt is kiválasztottam hozzá, többször odapróbáltam a csuklómhoz a disznóölő kést.” És hogy mitől, illetve hogyan állt talpra Gabi? A családja ösztönösen jött rá a megoldásra: feladatokat adtak neki, amelyektől újra fontosnak, értékesnek érezte magát, és mivel nagyszerűen meg tudta őket oldani, rájött, hogy sok mindenre képes a látása elvesztése után is. Ő lett a család szakácsa, és a nővére megkérte, hogy az akkor óvodás unokaöccsét reggelente készítse össze.” Amikor rám bízták Tökmagot, eltettem a disznóölő kést” – meséli. Miután átlendült a holtponton, feljött Budapestre, és elvégezte a Vakoda (Vakok Állami Intézete – a szerk.) elemi rehabilitációját, ahol mindenre megtanították, amely az önálló élethez szükséges.

Rendszerezett őrület

Gabi nem pusztán önállóan él. Komoly párkapcsolata van, utolsó éves szociális munkás hallgató, táncol, dolgozik. Mindezt gördülékenyen menedzselni egy épkézláb ember számára is kihívást jelent. „Rendszerezett őrület az életem” – összegez. Ebben a pörgésben most talán a párja a legfontosabb, akit bő fél éve mutattak be neki a barátai. „Nem egy félénk fiú, de azon az ominózus kerti partin nem mert odajönni hozzám, mert – azt mondja – annyira szépnek látott. Az állapotom nem zavarja. Remélem, így marad.” Az óvatos félmondat arra utal, hogy Gabinak volt olyan korábbi párkapcsolata, amelyben problémát jelentett a vaksága. „A kerekesszékkel soha nem volt gond, a fiatalember büszkén ment mellettem az utcán, de amikor például étkezésnél megkértem valamire, akkor zavarba jött. Mondtam neki, hogy ez az állapot nem fog változni, és elengedtem.”  Gabinak nagyon sok barátja van, akiket a munkája vagy a tánc révén ismert meg, és egy egész baráti társasága lett a Wesley János Főiskolán, ahova éppenséggel pont a miatt a csapat miatt iratkozott be. Kollégáival három éve szemléletformáló órát tartottak a főiskolán egy szociális munkás hallgató csoportnak, amelybe Gabi teljesen beleszeretett. Úgy érezte, hogy muszáj hozzájuk tartoznia. A második félév már elindult, de valahogy elintézte a csatlakozást, ötösre letett minden különbözeti vizsgát. Persze nem csak a barátok miatt csinálja végig a főiskolát, ahol hamarosan diplomázik. Mesterszakra szeretne menni a SOTE-n, hogy még magasabb szinten folytathassa hivatását, a segítést. Most a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének munkatársa, kollégáival szemléletformáló iskolai foglalkozásokat tartanak, sorstársi tanácsadást végeznek, valamint révészként dolgoznak az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben (OORI) Budakeszin. „Előfordult már, hogy el kellett magyaráznom: nem egy hajózási vállalkozást viszek – nevet Gabi –, kerekesszékkel nem lenne testhezálló munka.

A révész egyik élethelyzetből a másikba segít át: a járóból a kerekesszékes életbe.” A betegek nagy része egyik pillanatról a másikra kerül egy új, nehezen elfogadható helyzetbe. Gabinak a legtöbbször nem kell klienst keresnie, Zéti révén ismerkedik. Gergő is azért szólította le őket, mert a saját kutyája nagyon hiányzott neki. Persze előfordul, hogy a frissen sérültek néha – ahogy fogalmaz – „elküldenek Kenyába kekszet kapálni”, de azt mondja, senkire nem erőlteti rá magát, „majd jönnek, ha szükségük van rám. És jönnek”. És aztán mennek, Gabi munkája ugyanis ott ér véget, amikor a segítettjei elhagyják a rehabot. Az utolsó hetekben már a távozásra készíti fel őket, sokszor egészen praktikus tanácsokkal. Abból is jócskán van neki, hiszen egyedül intézi a dolgait, amelyek közül az utazás jelenti a legnagyobb kihívást és sokszor izgalmat: hogy el tud-e jutni az OORI-ba, az iskolába vagy edzésre, mert mindenhol számítanak rá.

Táncoslétezés

Az e heti táncedzés sem volt biztos, hogy összejön, mert sokáig úgy tűnt, hogy nincs, aki fuvarozza. Aztán a legjobb barátja, péntekenkénti sörpartnere, táncostársának és főnökének a férje, Mihályka végül elhozta. Gabi már kettő óta rendületlenül hajtja, pörgeti a kereket, és egész nyolcig itt marad a ParaDance Company edzésén, mert februárban versenye lesz, ahol hosszú évek után indul újra egyéniben és duóban, nem csak csoportban. A tánc gyerekkora óta kitüntetett szerepet tölt be az életében, talán mert egész lényének, erejének, könnyednek ható, ám hihetetlen energiát igénylő mindennapi létezésének a kifejeződése. Látásvesztése után talán még többet jelent számára. Ahogy hajlong, ahogy csettint az ujjával, ahogy felszegi az állát, ahogy kiegyenesíti a hátát – ezeket a mozdulatokat, gesztusokat mind tetten értük hétköznapi működésében is. Pici lakásában, ahol egy tükrös sminkasztalnál szépítkezik, a zöldségesnél, ahol egy gáláns úriember kifizette a számláját, a kínai boltban, ahol lelkes asszonyságok gyűrűjében próbálgatta a felsőket, és a rehabon, ahol megannyi segítettje várja hétről hétre, hogy megmutassa nekik, hogyan lehet nemcsak elviselni, de talán élvezni is azt a megváltozott életet.

Szerző: Kertész Anna Fotó: Hajdú D. András

A cikk a 2020. márciusi Marie Claire magazinban jelent meg.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter