Egy kávét kért, majd elővett egy húszezrest – történet az Alzheimer-kórról

2021. május 11. |

A Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület nemrég irodalmi pályázatot hirdetett, melyben az otthonápolásban résztvevő vagy érintett emberek történeteit várták. A legjobb munkákat az otthonápolás és otthongondozás napján mutatták be. A pályaművek közül Tatai Tamás írását hoztuk el.

 

idős nő

Kávé cukor nélkül

Imre kissé fáradtan ébred a délutáni bóbiskolásból. A lakásban csend van, csak az utca beszűrődő zaját hallani. A férfi édesanyja szobájához sétál, de nem találja őt.
Anyu! – szólítja nyugtalanul. Benéz a fürdőbe és a konyhába is, de ott sem leli. Talán a szomszédban lehet, gondolja és bekopog hozzájuk.

– Csókolom, Teri néni. Anyu nincs maguknál?
– Nincsen, fiam. Ma még nem láttam a Jutkát.
– Elszundítottam, a kulcsot pedig a zárban felejtettem – mondja Imre mérgelődve.
– Talán csak a parkba ment sétálni.
– Lehet, de még kabátot sem vitt magával. Ha esetleg visszajönne legyen szíves csörögjön rám!

Az Orczy-kertben pezseg az élet. Fiatalok hangos ujjongása hallatszik az egyetem felől, az emberek boldogan fürdőznek a régvárt napsütésben. A tóparti kávézó teraszán egy szabad asztalt sem látni. A pultnál egy kisebb sor áll, élén egy nyugdíjaskorú hölggyel, világoskék melegítőben.
– Két cukorral legyen szíves! És egy kekszet is, ha lehet! – mondja kedvesen, majd egy húszezer forintost húz elő a pénztárcájából.
– Nincsen kisebb? Ötszáz forint lesz csak – kérdezi a fiatal kiszolgálólány.
Jutka kissé zavartan néz miközben mosolyogva rázza a fejét, jelezve, hogy nincsen. A kiszolgáló meglát egy ötszázforintos bankót a pénztárcából kikandikálni, és segít Jutkának. Mindeközben néhány türelmetlenkedő morgolódik a sorban. Jutka az egyik asztalhoz ballag, majd leül egy szabad székre egy csapat egyetemista mellé. Elmélázik kicsit, és szemeivel gyönyörködve pásztázza a tó csillogó vizét. Lassan kortyolgatja gőzölgő kávéját a jókedvű diákok között. Imre ezalatt az utcákat járja, és aggódva keresi édesanyját.

A kávézónál elül a zsivaj, a diákok odébbállnak. Árnyékba borul a terasz, a levegő gyorsan lehűl. A személyzet pakol, záráshoz készülődnek. A kiszolgáló magára ölti a kabátját, és odalép az utolsó vendéghez, aki magányosan ücsörög az asztalnál.
– Meg tetszett inni? Szeretnénk zárni! – mondja előzékenyen.
Jutka kissé elmerengve, lassan felnéz a lányra, és odatolja felé az üres csészét. A kekszet még egy gyors mozdulattal magához veszi. A cukorról megfeledkezett, ki sem bontotta.
Az eladó bezárja az üzletet, de mielőtt elindulna még Jutkához szól:
– Hazakísérjem? Meg fog így fázni.
– Nem kell. Köszönöm – feleli Jutka, majd megigazítja a székét, és bágyadtan elindul a tópartot szegélyző korlát mellett.

Az eladó a metróállomás felé igyekszik, amikor a járókelők közt megpillantja a rémülten kérdezősködő Imrét:
– Nem láttak erre egy idős hölgyet? Világoskék melegítőt visel.
Többen a fejüket rázzák, jelezve, hogy ők nem látták, de van, aki egyszerűen továbbsétál meg sem hallva a kétségbeesett férfit. A lány a megfáradt Imréhez siet:
– Én szolgáltam ki a nénit a kávézóban. Jöjjön, még nem lehet messzire!
Azzal futásnak erednek, vissza a tó felé. Már csak néhány ember lézeng a parkban, és az esti fények is kigyúltak. Egyszer csak megpillantják Jutkát, amint a tó partján a fűben üldögél.
– Édesanyám – szól Imre, majd Jutkát átkarolva leül mellé a fűbe. Jutka mosolyogva szórja be az apróra tört kekszet a vadkacsáknak, majd kérdő tekintettel a fiához fordul:
– Hát te? Nem dolgozol?
– Édesanyám, már este van. Gyere, hazamegyünk vacsorázni! – válaszolja Imre, majd sóhajt egyet, és a kiszolgálóhölgyhöz fordul:
– Hálásan köszönöm! – és diszkréten odasúgja: – Tudja, az édesanyám Alzheimer-beteg.
– Erre nem gondoltam – mondja csodálkozva a fiatal hölgy, és integetve elköszön tőlük.
Imre a kabátját gyengéden édesanyja kecses vállára teríti, belékarol, és lassan elindulnak a lámpákkal szegélyezett úton.

A többi pályaművet, melyeket színészek olvasnak fel, ITT tudod meghallgatni!

Fotó: Getty Images

A Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület 2011-ben alakult, érintett szülők hozták létre. Az első civil szervezet az országban, ami a központi idegrendszeri sérült gyermekeket és családjaikat támogatja.

Olvasd el ezt is!

Így néz ki a magány az agyban

Így néz ki a magány az agyban

Az agynak azon területei, amelyek a jövő tervezéséért, a fantáziáért és a másokról való gondolkodásért felelősek, máshogy néztek ki a magányos embereknél.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter