Andrea nem titkolja betegségét, a krónikus Lyme-kórt, de mint mondja, nem is ezzel szeretne kiemelkedni a költőtársai közül, nem szeretne ő lenni a „nagy beteg költőnő”. A betegségéről verset, versciklust és könyvet sem írt soha. Az interjúnk során végül azért ment bele mégis, hogy az állapotáról is beszélgessünk, mert tudja jól, hogy valakinek muszáj felvállalnia ezt a témát – muszáj, hogy az emberek és az orvostársadalom végre jobban odafigyeljen erre a súlyos betegségre, hiszen változást, és terápiás előrelépést leginkább így lehetne elérni.
Nem készült költőnek
Hétvári Andrea gyerekkorától kezdve énekelt, rajzolt, festett, hangszeren játszott és mellette verseket is írt, mindezt úgy, hogy nem született művészcsaládba. Igaz ugyan, hogy a nagybátyja, Dombay Győző híres festőművész volt, anyai dédapja, dr. Dombay János pedig európai hírű ősrégész és archeológus, a mindennapokban nem volt előtte követendő példa, nem volt kitaposott út. A művészet iránti érzékenysége egy veleszületett adottság, a tehetsége egy adomány, amit nem ő kért és nem ő választott.
„Nálunk, költőknél hiányoznak azok a szűrők, amelyek úgy, mint a hagymahéjak körül veszik a többi embert, éppen ezért számunkra nagyon sok olyan dolog befogadhatóvá válik, ami mások számára nem. Ez kiválasztottságot jelent valahol, amit nem mi választunk. Ez a létállapot olyan nagyfokú érzékenységgel is jár, ami miatt a magasságokat és a mélységeket is intenzívebben éljük meg.”
De hiába volt már gyerekként is tehetséges, sosem akart költő lenni, nem készült tudatosan a pályára. Mint ahogy maga az írás sem egy előre eltervezett, tudatos folyamat nála – mint mondja, minden vers és minden verssor ösztönösen áramlik belőle. Persze az utóbbi években rengeteg verset írt óvodapedagógusok kérésére, sőt most tavasszal egy óvodapedagógusoknak írt ünnepi gyermekverseket tartalmazó szöveggyűjteménye is megjelent.
„Rilke írja leveleiben: »Lehet egy írás nemességének más mértéke, mint nyílt válasz arra a kérdésre: megíródott volna ez akkor is, ha a könyvnyomtatást nem találták volna fel? – Vagyis megíródott volna levélnek?« A válaszom pedig egyértelműen igen. Természetesen más amikor felnőtteknek és más amikor gyerekeknek írok verset. A felnőttvers-írás tulajdonképpen önhalászat és énbányászat. Ilyenkor leszállunk a legmélyebb tárnáinkba. Amikor diktál belülről az ismeretlen, sosem gondolok arra, hogy ezt valahol valaki majd olvasni fogja. Ha valaki erre gondol írás közben, az nem igazi költő. A lírikus alkotói lelkiállapota a csillagközi magány. Ez az állapot bármikor utolérheti az embert. Ha elmentem itthonról, mindig volt nálam papír és ceruza, verset írtam buszon ülve, verset írtam az utcán sietve valahová, verset írok hajnalban és este, bárhol, bármikor vagyis mindig és mindenhol. A vers belülről dörömböl és megállíthatatlan. Egészen olyan, mintha valaki diktálna. A fejem tetején ilyenkor kinyílik egy napfénytető, és nekem csak át kell engednem rajta mindazt, ami felém áramlik.”
Nőként az extra akadályokat is le kellett küzdenie
Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán szerzett magyar-könyvtár szakos tanári diplomát, tanárként munkába is állt, az írást viszont hobbi szinten ekkor is folytatta – a versei, recenziói, meséi, esszéi pedig sorra meg is jelentek a különböző folyóiratokban. Írt, amikor csak az ideje és az energiája engedte, munka és család mellett, gyakorlatilag egy harmadik műszakban.
„Az első könyvem úgy jelent meg, hogy dolgoztam az iskolában, és a nem létező szabadidőmben lett összeállítva a könyv. Szinte minden nap éjjel fél kettőig fent voltam. Ott volt a munkahelyi munkám, mellette otthon főztem, háztartást vezettem és a gyermeknevelésnek nagyjából a 95 százaléka is rám hárult. Biztosan nem születik sok könyvem, ha rendesen állásban maradok. Egy nő életében 15-20 éves egész napos program a gyereknevelés, így nagyon sok nő 20 évet lemarad a karrierépítésben vagy önmaga kiteljesítésében. Ezért van az, hogy 46 éves vagyok, és művészként most tudok igazán kiteljesedni, mikor a gyermekem már 20 éves lett.”
De Andrea azt is megtapasztalta, hogy ebben a férfiak uralta közegben a női írókat és műveiket a mai napig nem veszik elég komolyan. Az irodalom még mindig inkább a férfiak játszótere, ahol a nők sokszor csak a kispadon kaphatnak helyet. Az irodalmi lapok főszerkesztői 90 százalékéban férfiak. Női szerzőt sem túl sokat találunk a lapok tartalomjegyzékében.
„Rengeteg olyan férfit ismerek, akire mérhetetlenül felnézek. Számomra elsősorban az a fontos, hogy valaki milyen ember. Van férfi mesterem, van egy csodálatos férjem, van női és férfi lélektestvérem, sőt a gyermekem is fiú, (egyébként tipikus fiús anyuka vagyok, mindenképpen szerettem volna egy fiú gyermeket és rajongtam édesapámért és második apukámért is, aki 9 éves koromtól nevelt), de mindezek mellett azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos többször megtapasztaltam annak a hátrányát, hogy nő vagyok. Hiába élünk a 21. században, még mindig nagyon mélyen gyökereznek bizonyos egyensúlytalanságok a társadalomban.
Szonettek a múlandóságról
Andrea felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, prózát és lírát is, de mint mondja, ha választani kell, inkább költőnek tartja magát. A felnőttversei jellemzően szonettek, kötete is jelent meg szonettekből, és egy újabb is készül. Úgy érzi ugyanis, ez az a műfaj, ami legközelebb áll a lelkéhez, amiben legjobban ki tudja fejezni magát.
„Nem sokan írnak szonetteket, mert nem könnyű műfaj. Számomra is kihívás kötött formában írni, de valamiért ebben találtam meg önmagamat felnőtt költőként. Leginkább létfilozófiai szonetteket írok. Szonettjeimben a múlandóság az a téma, ami leginkább foglalkoztat. Hat éve veszítettem el az édesapámat, amit azóta sem sikerült száz százalékosan feldolgoznom. Ez a seb és ez a trauma pedig valamiképpen írásra késztet. Legbensőbb kérdéseimet fogalmazom meg ezekben a versekben.”
Andreának utoljára 2015-ben jelent meg felnőtteknek szóló kötete, az utóbbi években a műveivel, megjelent könyveivel inkább a gyerekek felé fordult. Ahogy ő fogalmaz, abban a nehéz élethelyzetben, amiben most van, sokkal több napsugarat hoz a mindennapjaiba, ha gyerekeknek írhat.
Négy éve a négyfal között
Andrea ugyanis súlyos beteg. Krónikus Lyme-kórban szenved, ami ma Magyarországon a terápiás hiányosságok miatt gyakorlatilag egy gyógyíthatatlan betegségnek számít. Lassan négy éve már, hogy a betegség négyfal közé, az otthona börtönébe kényszerítette, ha pedig ez nem lett volna elég, két évvel ezelőtt a Lyme-kór a fiát is megtámadta.
Andrea gyerekként, 9 évesen fertőződött meg először a Lyme-kórral, amikor a nagyapja nagybörzsönyi telkén nyaralt. Hazatérve vagy tíz kullancsot találtak benne, amiket természetesen rögtön ki is szedtek, ám nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Néhány évvel később egy újabb csípés után ugyan megjelent a bőrén az a bizonyos kokárdaszerű, piros folt, ami a Lyme-kór egyik jellegzetes tünete (de nem minden esetben jelentkezik), ám mivel se nem viszketett, se nem fájt, Andrea azt gondolta, hogy biztosan csak egy allergiás reakció. Nem szólt róla senkinek, de valószínűleg még ha szólt is volna, akkor sem történt volna semmi. A kullancsok által terjesztett Lyme-kór ugyanis egy rendkívül alattomos betegség, amit a mai napig nagyon nehezen tudnak diagnosztizálni. A Lyme-kór krónikus változata pedig meg is osztja a tudományos életet, a hazai orvosok nagy része például el se ismeri a létezését.
Nyugaton a betegséget gyakran csak a nagy imitátornak szokták nevezni, nem véletlenül. A Lyme-kór egy multi-szisztémás betegség, aminek nincsenek kizárólag rá jellemző tünetei. Lyme-fertőzés után jelentkezhetnek ízületi- és izom-, vagy akár mentális panaszok is, emiatt pedig gyakran előfordul, hogy a betegséget félrediagnosztizálják. Van, akinél a fertőzést sokízületi gyulladásnak gondolják, másoknál krónikus bipoláris depressziót állítanak meg, de nagyon sok esetben a szklerózis multiplex, a Parkinson-kór és Alzheimer-kór mögött is valójában egy Lyme-fertőzés áll. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a Lyme-kórt okozó Borrelia burgdorferi nevű baktériummal együtt más különféle baktériumot és vírust is a betegek szervezetébe juttatnak a kullancsok, így a Lyme mellett társfertőzések is kialakulhatnak. A betegség emberről emberre hétköznapi érintkezés során nem terjed, azonba az édesanya átadhatja a várandósság során születendő magzatának.
Andreánál gyerekként nem diagnosztizálták a betegséget, ezért évtizedekig kezelést sem kapott. Négy évvel ezelőtt végül egy újabb kullancscsípés okozta felülfertőződés változtatta meg teljesen az életét.
„Ha a csípés után azonnal kaptam volna antibiotikus kezelést, akkor talán meg lehetett volna akadályozni, hogy az akut Lyme-ból krónikus váljon. De nem kaptam, négy évvel ezelőtt pedig ismét megfertőződtem és onnan elindult a lejtmenet. Lebetegedtem és közben a fiam is Lyme-kóros lett. Ő valószínűleg magzati fertőzött. Nála egy sima őszi vírusfertőzés indította be a folyamatot. Sok esetben sajnos elég egy nagyobb érzelmi vagy fizikális trauma, ami szaporodásra készteti az addig csöndben rejtőzködő kórokozót. Nekem elsősorban kiterjedt ízületi gyulladásaim, szívpanaszaim, légzési, valamint idegrendszerei problémáim lettek, valamint egy POTS-nak nevezett idegrendszeri szindróma, ami miatt az idegrendszer nem tudja rendesen vezérelni a szívműködésemet, de összesen nagyjából 40 féle tünetem volt, amikor igazán elhatalmasodott a betegség. Ennek az is volt az oka, hogy a Lyme mellett más baktériumokat és vírusokat is elkaptam a kullancstól, így összesen hét különböző krónikus fertőzés alakult ki nálam. Ilyen állapotban ápoltam a gyermekemet két évig, de a pszichés stressz annyira kimerített, hogy két év után én is ágyba kerültem. Másfél évig a mosdóba se tudtam kimenni, nem tudtam az ágyban megfordulni, mert, ha felültem, annyira felment a pulzusom, hogy nem kaptam levegőt, pánik rohamom lett. Mindezek mellett nagyon komoly neuropátiás idegfájdalmakkal is küszködtem az utóbbi két-három évben, amit nem kívánok senkinek.”
A tünetei jelentkezése után természetesen orvoshoz fordult, azt a két híres szakembert is felkereste, akik Budapesten kifejezettem a Lyme-fertőzésekkel foglalkoznak, de még ők sem tudtak számottevően segíteni. A Lyme gyógyítása rendkívül nehéz, külföldön évekig kezelik a betegeket célzottan rengeteg féle terápiával, speciális Lyme-klinikákon a kifejezetten erre a betegségre szakosodott orvosok. A hazai helyzetet látva döntött végül úgy, hogy elkezdi a külföldi szakirodalmat böngészve saját magát edukálni. Négy év alatt több ezer amerikai cikket elolvasott, mellette követni kezdte a téma legnagyobb amerikai szakembereinek a munkásságát is.
„Mivel nálam a társfertőzések okozzák főként a problémákat, senki sem tudott velem mit kezdeni. Ma már az amerikai szakirodalomnak hála azt is pontosan tudom, hogy mi lehet a kivezető út. Jó pár rendelésen megfordultam a tüneteim miatt, volt, hogy egy orvos azzal küldött haza, hogy nincs semmi bajom, higgyem el, hogy ez az egész csak a fejemben létezik. Akkor már nem tudtam saját lábamon felmenni az első emeletre sem. Van már amerikai orvosom, akivel tavaly volt konzultációm. Kaptam tőle egy három oldalas listát, hogy miket kellene szednem, de a felét sem tudtam beszerezni, annyira sokba kerül minden, ez egy rendkívül költséges betegség. Ő azt javasolta, hogy be kellene feküdnöm egy Lyme-klinikára, a probléma csak az, hogy itthon nincs ilyen intézmény. Nincs hova befeküdni.”
A betegsége alkotásra késztette
A tünetei megjelenése után hosszú ideig egy sort sem volt képes írni, egy idő után viszont úgy érezte, muszáj alkotnia.
„Volt egy olyan pont, egy olyan fél év, amikor azt éreztem, hogy lehet, hogy már nincs sok időm hátra. És ha nincs sok időm, akkor még szeretnék a világnak adni magamból. Amikor az agyi gyulladás még javában tombolt, de volt pár jobb negyed órám, két éve augusztusban újra elkezdtem gyerekeknek verseket írni.”
Ekkor hozta létre Facebookon a Rímtündér elnevezésű oldalát is, ahol azóta is rendszeresen megosztja gyerekverseit. Az oldalt ma már csaknem 21 ezren követik, a kiposztolt versei óvónőkhöz, tanítónőkhöz, iskolákhoz, óvodákhoz, könyvtárakhoz és természetesen anyukákhoz is eljutnak határainkon innen és túl, és a tőlük kapott visszajelzések azok, amik Andreát lelkileg újra és újra fel tudják tölteni. De az olvasói visszajelzések mellett az is hatalmas elismerés a számára, hogy az utóbbi években három gyermekverséből iskolai tananyag lett.
„Csodálatos érzés, nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, mert nekik köszönhetően úgy érzem, van értelme a létezésemnek, azon kívül, hogy fizikálisan időnként a vegetáció szintjén vagyok. Az, hogy írhatok, és hogy szeretik az írásaimat, nagyon sokat segített lelkileg és egészségileg is.”
Vannak tervei
Ha minden jól megy idén ősszel, vagy legkésőbb jövő tavasszal fog megjelenni Andrea új, sorban a hetedik könyve, ezúttal is kifejezetten gyerekeknek, Tündérhatározó címmel. A könyv a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával fog megjelenni és jelenleg már az utolsó simításokat végzik rajta. Ahogy Andrea mondja, a Tündérhatározó nem egy hagyományos mesekönyv lesz, sokkal inkább egy beszélgető könyv a tündérségről, a világ jó és rossz oldaláról, ami egy szülő és egy gyerek párbeszédét követi nyomon.
„Vannak, akik inkább a traumáik felé fordulnak, amikor megírnak egy gyerekkönyvet és problémákat boncolgatnak benne, én nem ez a típusú gyerekíró vagyok. Az írást tekintve mottóm Teréz anya egyik fontos üzenete: »Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.« Ha gyerekeknek írok, akkor az abszolút egyensúly felé mutatok, verseimmel a megoldást és a harmóniát keresem. A gyermeklélekben még nagyon erősen él az az eredendő napsugár és harmónia, amelyből felnőve fokozatosan veszítünk. Én valahogy ehhez a semmihez sem hasonlítható, ragyogó napsugárhoz kapcsolódom verseimmel. Engem alkotóként a létezés varázsoldala érdekel, ezt szeretném a gyerekeknek írt műveimben is megmutatni. Úgy érzem, hogy ha semmit nem írtam volna soha az életemben, csak ezt az egy könyvet, a Tündérhatározót, fő küldetésemet már akkor is teljesítettem volna.”
De ha a legfőbb küldetését teljesítette is, tervei továbbra is vannak: verseivel ezúttal egy mindannyiunk számára fontos ügy, a környezetvédelem mellett szeretne kiállni. A természet szeretete Andrea életének fontos része, és jelenleg ahhoz keres támogatókat, szponzorokat, hogy ki tudja adni az e témában írt gyerekverseit.
„Szívügyem a környezetvédelem. Nálunk télen-nyáron kint van a madáritató a kertben. Sok cicát mentettem utcáról, gazdisítottam vagy befogadtam őket. Csak és kizárólag állatkísérletmentes termékeket használok, és próbálom ennek fontosságára mások figyelmét is felhívni. Az nem lehet, hogy miattunk, értünk, a háztartásunk vagy a szépségünk miatt az állatok milliói szenvedjenek. A fák, a virágok, a madarak és az állatok csodálatos lények! Írtam verseket a víz világnapjára, a Föld napjára, a madarak és fák napjára, olyan verseket, amelyekből a gyerekek megértik, hogy a természet csodái, az élő természeti környezetünk óriási kincs, amelyet óvni és vigyázni kell. Ezekből a versekből állt össze egy gyermekverseskötet, nagy álmom, hogy ez mielőbb megjelenhessen. Nagyon fontos lenne, hogy a most felnövekvő nemzedéknek egy másfajta személetet adjunk át, és olyan felnőttek tevékenykedjenek a világban, akik képesek visszafordítani a káros folyamatokat, képesek az élővilágot létező csodaként szemlélni. Ehhez kiváló eszköz a gyermekvers. Sajnos egy szép kivitelű, szépen illusztrált gyerekkönyv kiadása nem kevés pénz, a kiadóknak pedig nem nagyon kell a verseskötet – nem vesznek a szülők versesköteteket – kaptam meg már több helyről a választ. Így rákényszerülök, hogy saját magam keressek forrásokat a szép terv kivitelezéséhez.”
