2010 elején még alig hét találatot dobott fel a Google, ha valaki a body positivity, vagyis testpozitivitás kifejezésre szűrt. Ma már Instagram-fotók millió mellett díszeleg a hashtag, és talán még meglepőbb, hogy ezeken a képeken nemcsak túlsúlyos vagy az uralkodó szépségrezsim szabályaitól valamilyen módon eltérő testeket látunk, hanem tökéletes alakú, aranybarna bikinis lányokat is. Amikor Emily Ratajkowski nemrégiben megosztotta magáról szülés után alig néhány héttel máris nádszálvékony és feszes alakját, sokan azzal vették védelmükbe a modellt, hogy a „testpozitivitás” mozgalmába bele kell férnie annak is, ha valaki éppenséggel a karcsúságára büszke. Eszerint az értelmezés szerint a testpozitivitás lényege egyszerűen szeretni és büszkén megmutatni minden testet, legyen az sovány vagy kövér, feszes vagy ráncos, fekete vagy fehér. És persze ennek létjogosultságával nehéz (bár nem lehetetlen) vitatkozni, a body positivity valami egészen mást jelentett megszületésének hajnalán.
A Vice szerzője szerint a body positive mozgalom nagyjából 2011-ben kezdett el beszivárogni a mainstrembe, amikor a fogalom a plus size divatblogokon is megjelent. Marie Southard-Ospina plus size szerző szerint a testpozitivitás kezdetben a fat-positive, vagyis kifejezetten a kövér testek elfogadását zászlajukra tűző radikális mozgalmak jelszava volt, amiknek elsősorban plus size aktivisták szereztek ismertséget. A bloggereket tömörítő LiveJournal az első szélesebb nyilvánossághoz is eljutó platform volt, ahol ez a fogalom elkezdett forogni, akkor még főleg kifejezetten queer és fekete plus size szerzők között, majd ahogy a mozgalom elért a Tumblrre is, egyre inkább kitágultak a keretei. 2013-ra a „body positivity” trendje megérkezett a mainstream médiába is: a Dove 2004 óta futó „önbizalomkampánya” is felkapta a kifejezést, ahogyan népszerű női magazinok is elkezdték használni a fogalmat. Alig egy évvel később Lena Dunham már plus size modelleket fotóztatott a Stylist magazinnak, Withney Thore virálissá váló „fat dancer” videói pedig segítettek normalizálni a nagyobb testeket olyan területeken is, ahol korábban elképzelhetetlenek lettek volna – például a tánc világában. Meghan Trainor plus size testeket ünneplő dala vezette a slágerlistákat, és bár a dal a body positivity himnusza lett, Trainor érthetetlen és megdöbbentő módon kijelentette, hogy nem tartja magát feministának. Ez a gesztus már jól előrevetíti a body positivity elhasználódását, és azt, ahogyan a mozgalom teljesen levált az eredeti közegéről, hogy aztán jól eladható marketingeszközzé silányuljon.
Mozgalomból marketingtrükk
A tíz évvel ezelőtt aktív fat pride aktivisták szerint a body positivity mozgalma ma már egyáltalán nem azokat szolgálja, akik eredetileg létrehozták: a kövér, hátrányos helyzetű nők helyett ma már mind a három striájukat felvállaló modellek használják, hogy valamivel kényelmesebb fehérneműket próbáljanak eladni vele. A testpozitivitás és az inkluzivitás az „etikus divat” egyik legtöbbet érő trükkje, amivel alapvetően még mindig az irreális szépségtrendeket éltető divatmárkák próbálnak szélesebb rétegeket elérni egy-egy „token plus size modellel”, vagyis a kisebbséget büszkén reprezentáló, de a márka kommunikációján belül azért még mindig marginális nőkkel. Elég egyetlen plus size – és persze mivel már ez is szabadabban értelmezett, itt többnyire nem kövér, csupán teljesen átlagos testalkatú – modell a fél tucat 34-es méretű modell mellé, hogy az adott márka büszkén elfogadónak hirdesse magát.
2018-ban a Flat Tummy Co márka óriási plakáton hirdette étvágycsökkentő készítményét feminista nyelvezet és képanyag felhasználásával, ami jól rámutat, hogy ma már gyakran esszenciálisan anti-feminista termékek eladására használják a testpozitivitás mozgalmát, így még inkább elnyomva azt a csoportot, amelyik a nagyobb társadalmi láthatóság és elfogadottság érdekében létrehozta. Úgy tűnik, a body positivity ma már csak egy „buzzword”, egy jól hangzó kifejezés, ami teljesen üressé, értéktelenné vált.
A másik probléma, hogy a fogalom értelmezésének kiszélesedése gyakorlatilag elvette a plus size nőktől a mozgalmukat. Ma már tényleg bármi lehet testpozitív a töredezett hajvégektől a megereszkedett melleken át a túlságosan sovány testig, sőt, kifejezés összemosódott a női test árucikkesítésének feminista (félre)értelmezésével, vagyis ha egy szupermodell dögös fehérneműs képével reklámoz az Instán, de érzelmes captionben ír az önelfogadásról, akkor máris kritizálhatatlanná válik. A testpozitivitás tehát olyan szómágia, amivel minden feminista szempontból problémás gesztus hirtelen mintafeministává válik (amennyiben feminizmus alatt középosztálybeli fehér nők a nyugati mainstreamben elterjedt kirakatmozgalmát értjük): Billie Eilish, aki korábban bő pólókkal küzdött az ellen, ahogy a popipar szexualizálja a fiatalkorú lányokat, hirtelen push up fűzőben pózol, de csak azért, mert testpozitív, és mint a teste felett hatalmat gyakorló nő, eldöntheti, hogy mikor és hogyan mutatja meg a testét. Csakhogy ezek az aktusok gyakran csak újratermelik azokat a végtelenül káros szépségideálokat és nőket elnyomó piaci meachanizmusokat, amik ellen például a fat pride aktivistái is felvették a küzdelmet annak idején. Arról nem is beszélve, hogy a kövér test megmutatásának is megvannak a maga szabályai. Heather Widdows filozófus, a Perfect Me: Beauty As An Ethical Ideal szerzője például hangsúlyozza, hogy a teltebb testek közül is azokat mutatják meg a médiában, amik „ízlésesen”, formásan teltek, és amiken szép feszes a bőr. Vagyis szépségsztenderdek nagyon is vannak a plus size modellek esetében is, a változás csak nagyjából két ruhaméretben, és persze a harcos kampányszövegben mérhető.
Csak ellenszél
Nyilván fontos lenne a nagyobb testek, a végtaghiányos testek, a pattanásos bőr, az afro haj vagy éppen az öregedés normalizálása a divatiparban és a médiában. Csakhogy amit a body positivity mozgalma elért, az puszta kifogásképzés az elnyomó, irreális szépségideál javára: ha fel tudunk mutatni 1-1 (persze jól megválogatott) „más” testet, az máris elég, hogy a többi fiatal, fehér, karcsú test jelenléte rendben legyen. A diverzitás a szépekre is kiterjed, lehet mondani. A közösségi médiában könnyen úgy tűnhet, hogy megvalósult a teljes egyenlőség, hiszen több ezer lájk érkezik a plus size influenszerek posztjaira, és lelkes kommentek támogatják a smink nélküli fotókat bevállaló fiatal lányokat. De ez puszta illúzió, hiszen a klasszikus szépségideál olyan megatrend, amivel szemben ez mind csak gyengén fújdogáló ellenszél. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi média buborékain kívül még mindig nehéz láthatóságot szerezni ezeknek az embereknek. A testpozitivitás látszólag felhangosodott mozgalma így tulajdonképpen azt a kényelmes látszatot kínálja, hogy egy igazságos, egyenlő világban élünk, ahol már nem számít a külső. Nőként, a gyerekkorunktól internalizált elvárások okozta szorongással küzdve elég pontosan érezhetjük, hogy ez nincs így, de elég csak kicsit közelebbről megnézni a reklámkampányokat, hogy egyértelműbb bizonyítékot szerezzünk: a body positivity radikális jelszóból mára olyan csellé vált, amivel pontosan ugyanazokat a szépítő, fogyasztó, a nők önbizalmát tovább pusztító termékeket igyekeznek eladni nekünk, mint korábban. És hiába vannak valóban pozitív példák, és tényleg inkluzív termékek, általánosságban akkor is ez a helyzet.
Forrás: Vice, Heather Widdows, NYTimes
Olvass tovább!
