Kik vagytok ti? Kik alkotják a csapatot?
Anett: Négy különböző nő, négyféle élethelyzetből, az ország négy pontjáról, más habitussal, más gondolatokkal, de hasonló értékrenddel, azzal a céllal, hogy valami maradandót és értékeset hagyjunk ott az Instagram és a közösségi média felszínes egysíkúságában.
Szandra: Én kiegészíteném azzal, hogy egy négydarabos puzzle vagyunk, akik tökéletesen illeszkednek, és a széleink nem egyenesek – és mások is tudnak hozzánk csatlakozni.
Barbi: Fokozzam? Olyanok vagyunk, mint a lecsó összetevői. Mindegyik más, de egyik nélkül sem lesz finom, egyik nélkül sem az igazi. Bocsánat, Anett válasza lelőtte előre a poént.
Zsófi: Én „csak” a fotós vagyok! Na jó, nem csak. Én vagyok a paradicsom a Szeretest lecsóban. (Bocs…) És arra törekszem, hogy hiteles képet mutassak mindenkiről, aki a kamerám elé kerül. Adni szeretnénk a lányokkal, minden lánynak, nőnek!
Miért éppen most fogalmazódott meg bennetek egy testpozitív, szuperőszinte projekt gondolata?
Anett: Tavasszal fogalmazódott meg bennünk, hogy csináljunk olyat, amit Magyarországon eddig nem, mutassuk meg a női testet, és ami mögötte van, mert túl sok az ítélkezés egymás teste felett. Amerikában szinte már kultusza van a body positivity kampányoknak, nálunk igazi szókapcsolat nincs is erre a gondolkodásra, itthon könnyebben lesöprik ezen gondolatokat, ráhúzzák a magamutogatás egyszerű bélyegét, és ezzel nyomják el ezeket a növekvő csírákat.
Anorexia, bulímia, rasszizmus, pajzsmirigybetegségek, depresszió, anyatest, tigriscsíkok, narancsbőr, bántalmazás, alapvető jogaink… ezek nem lehetnek tabuk.
Barbi: Miért csak most?
Mit jelent számotokra a test?
Anett: Az, ami én vagyok, gyakorlatilag a mindenem. Két kis sejtből alakul, és onnantól kezdve rá vagyunk utalva egész életünkben, a testünk dolgozik, megszülethessen az anya hasából, hogy növekedjen, forduljon, felüljön, járjon, fusson, biciklizzen, hogy felvigyen a negyedikre, ha a lelkem összeroppan, az tartsa magát rendületlenül. Ha gyötröm, kínzom, utálom, mégis velem maradjon és kitartson mellettem, mi ez, ha nem a MINDEN? Olyan hálátlanok vagyunk a testükkel sokszor, pedig a lelkünket sokkal könnyebb összetörni, gyógyíthatatlan sebeket ejteni rajta!
Szandra: Számomra egy tökéletesen működő gépezet. Teljesen természetesnek vettem egész életemben, hogy van, elvisz, kiszolgál, aztán amikor kismama lettem, jöttem rá, hogy mennyire fantasztikus és milyen szinten nem törődtem vele, nem figyeltem az igényeire. A test maga a csoda, egy mesekönyv és önkifejezés is egyben.
Barbi: Az furcsa, hogy ezen – egész életem során– az egészen csak a kislányom megfoganása után kezdtem el gondolkodni. Addig csak úgy voltam, aztán hopp, kreáltam egy gyereket, fizikai „megvalósulása” volt annak, hogy a testem működik, és egy csoda, és csak ezen a ponton esett le, hogy micsoda óriás dolog is ez. Olyan közhelyesen hangzik, de igaz.
Zsófi: Ha a saját testem: kapcsolat, önismeret, rendszer, ami tökéletesen van kitalálva számomra. Rengeteg önmunka, kamaszkori önsanyargatások, „nemszeretem-tükörkép”, majd a szép lassú (még mindig tartó) elfogadás, az apró „hibák” megszeretgetése. Ami egy sokkal mélyebb öntudatba csap át, vágyba, hogy még jobban megismerjem a működését, és dühbe azok felé, akik valaha gonosz megjegyzést mertek tenni rá. Ha más teste: CSODA. (És látod, mennyire könnyen látok szépnek másokat?) Csoda, mert sokféle, sokszínű, változatos, izgalmas, érdekes, őszinte, emberi. Mert történeteket mesél, harcokat és boldog időszakokat, eggyé válik a lélekkel, és épp ezért megmásíthatatlan.
Bárcsak minden nő (és nem csak nő) az én szememen keresztül látná saját magát!
Mit szerettek a legjobban a saját testetekben?
Anett: Nem akarok magasztosakat írni, mert hálás vagyok neki, hogy kihordta és táplálta/táplálja a gyerekeimet, de sejtem, mire gondolsz. Nehéz magunkat dicsérni. Szeretem a derekam, a lábaimat, a bőrömet a rugalmasságával, a tapintásával, alkalmazkodóképességével együtt. A hajamat és a számat.
Szandra: Én sokkal könnyebben tudok válaszolni erre a kérdésre, amióta ebben a projektben tevékenykedem. A hajamat, a szeplőimet a térdemen, a mosolyomat, a császárhegemet és a génjeimet.
Barbi: De jó kérdés! Pár éve teljesen mást válaszoltam volna. Mondjuk valami olyasmit, amire sok visszajelzést kaptam férfiaktól, például az érzéki szám, vagy a kerek fenekem. Most már nem a külső visszaigazolás alapján válaszolok, hanem szívből. Ráadásul olyat mondok, amit nagyon sokáig utáltam: hát az én izmos lábamat! De sokáig gondban voltam vele, és rejtegettem! Aztán egy szép napon, amikor róttuk a kilométereket, és folytak a könnyek az arcomon örömömben a szülés utáni első futás közben, mert úgy örültem, hogy végre visszakaptam a kis porhüvelyem, akkor konstatáltam, hogy szeretem a lábaimat. Hisz futnak, vannak, működnek.
Zsófi: Ó, az anyajegyeimet, a rengeteg növési csíkot a combomon – és a csípőmön – meg a fenekemen, a lábujjaimat, a szememet, a kézfejemet, a bárányhimlő-heget a homlokomon, a melleimet, és kollektíve azt, hogy női minőségében (ergo a ciklusomat is szeretem) tökéletesen, a lelkemmel összhangban működik. Köszönöm és tisztelem ezért.
Mit gondoltok az Instagram testábrázolásairól?
Anett: Azt, hogy megfelelő oldalak követésével egyre kevésbé torz képet tükröz.
Szandra: Az Instagram olyan, mint egy fotóalbum. Annak idején mi is a szép, jól sikerült képeket tettük be a fotóalbumunkba, és mutogattuk a családi együttlétekkor. Szerintem nincsen ezzel gond. A baj akkor kezdődik, amikor valaki ezt túlzásba viszi, és fals képet ad magáról. Behúzni a hasam egy képen szerintem teljesen oké, na de behúzni a hasam, pucsítani, photoshopolni és hónaljig húzni a bugyit, már kicsit sok. Leginkább azért veszélyes, mert már a fiatal tinédzserlányok is ilyen képekhez szeretnének hasonlítani. És ez szerintem nem jó.
Barbi: Nagyon nehezen tudok erre válaszolni, mert amit az Instagramon látunk, az egy saját magunk által kialakított buborék: az algoritmus olyan tartalmat dob elénk, amire keresünk, amin elidőzünk, amiről azt gondolja, hogy érdekelhet. Csakhogy óriás különbség van aközött, hogy egy képet azért nézek hosszú másodpercekig, mert tetszik, vagy azért, mert frusztrál. Úgyhogy nagyon észnél kell lenni. Engem bánt, hogy egy sebezhető tinilány lelkét (és feedjét) senki és semmi nem védi a valóságtól teljesen elrugaszkodott, kifacsart fotóktól, ami alapján azt hiheti, hogy az ő testével baj van, nem elég. Szóval persze, lehet jól használni, és egyre több értékes, body positive-tartalom készül, de ezekhez el is kell találni.
Zsófi: Köszi, lányok, mindent elmondtatok előttem! Még csak annyival egészíteném ki, hogy nekem úgy tűnik, tényleg egyre több a body positivity-oldal, és ami a legnagyobb boldogság, hogy már olyan oldallal is találkoztam, ahol kamasz lány (a legsebezhetőbb korosztály) kommunikál őszintén, filterek nélkül a kamasz lélek rejtelmeiről, felvállalva a pattanásokat, bőrhibákat. Bízom a fiatalabb generációban!
Gyönyörű lett a fehérneműs fotósorozatotok. Milyen érzés volt fehérneműben a kamera előtt állni, és ennyi nővel együtt tölteni egy napot?
Anett:Fantasztikus, leírhatatlan, éteri! Olyan energiák mozogtak, amit nem lehet elmesélni. Elfogadás, szeretet, tisztelet, empátia, kedvesség, érdeklődés, fesztelenség, vidámság, ezek sugároztak mindenkiből.
Szandra: Nagyszerű volt látni, hogy a sminkszobában izguló, kéztördelős nők hogyan lazultak el, és jött elő belőlük olyan szintű nőiesség és magabiztosság a kamera előtt, amilyet ritkán látni ilyen rövid idő alatt átváltozni. Nagy szerepe volt ebben Zsófinak, a fotósunknak, könnyen ráérzett mindenki személyiségére és igényeire.
Barbi: Van az az általános nézet, hogy a női közösségekben erős a versengés, egymás taposása, felcsapnak az indulatok. Kérem, az a fotózás maga volt a cáfolata ennek: csak úgy söpörtek a támogató női energiák. Ha máskor bemegyek az uszodában vagy edzőteremben a női öltözőbe, mindenki fél szemmel nézegeti egymást. Itt meg tudjátok, mi volt? Őszinte, szeretetteljes pillantások, igazi, építő bókok. Nekünk nőknek sokkal többször kellene egymással kedvesnek lenni és támogatni egymást. Olyan jó dolog!
Zsófi: Fotósként, én nem azon izgulok, hogy fehérneműs nőket fogok fotózni, hanem inkább azon, hogy ők ne izguljanak. Persze ez nem működik csettintésre, embere válogatja, hogy kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy feloldódjon. A legizgalmasabb, legnagyobb kihívás az volt számomra, hogy hogyan váltsak egy pillanat alatt egy teljesen más személyiségre, ahogy a lányok körülbelül húszpercenként váltották egymást a kamerám előtt. Baromi érdekes volt megélni, teljesen felvillanyozódom még mindig, ha rá gondolok. Érzések? Azokat nem igazán tudom szavakba önteni, még mindig, pedig hányszor próbáltam már – olyan szinten töltött fel az az elemi erejű női energia, amit a fotózás alatt megtapasztaltam, hogy könnyek szöknek a szemembe, meghatódom, és mosolyogni kezdek. Innentől leírhatatlan, érezni kell.
Nagyon tetszik, hogy nemcsak a testre fókuszáltok, hanem hozzá kapcsolódó mély, lelki történeteket is megosztotok velünk. Mennyire nehéz ezeket kiírni magatokból, és publikálni?
Anett: Nem is nekünk nehéz, hanem a nőknek, akik ország-világ előtt vállalják a „gyengeségüket”, a sérülékenységüket, a történetüket. Tudom, hogy mindig nagy félelemmel és várakozással írják meg a soraikat, hogy mi lesz a reakció, de eddig még csak kedves visszajelzéseket kaptunk. Hiszem, hogy egy elfogadó közösségnek nyílnak meg. Én mindig azzal a titkos vággyal várom a posztokat, hogy valakinek ma is adunk valami fontosat, és kapunk egy levelet, hogy neki ez nagyon sokat segített.
Barbi: Időről időre érkeznek privát üzenetek, amikben sorsokat, történeteket osztanak meg velünk, hogy tudtak kapcsolódni, segített nekik a projekt. Ez visz minket előre, ez az egész lényege, párbeszédet kezdeményezni.
Idén igazán nagy ellenszele van a testpozitivitásnak, gondoljunk csak Schobert Norbira, az abortusztörvényekre, stb. Hogyan érint ez titeket?
Anett: Norbiról azt az egyezményes megállapodást kötöttük, hogy méltatlannak tartjuk, hogy foglalkozzunk vele, egyáltalán említést tegyünk róla. A világban zajló események állandó beszélgetéseink a csoportunkban, igyekszünk rájuk reflektálni a privát, valamint a Szeretest oldalán is, kompetenciánkon belül. Hiszem, hogy társadalmi szinten tehetjük meg az első lépéseket, de sokszor annyira tehetetlennek érzem magam, szörnyű érzés, hogy valami engem érintő kérdésbe nincs beleszólásom. A fejünk felett hoznak döntéseket, ilyenkor úgy érzem magam, mint a kis hableány a víz felett.
Szandra: Teljesen egyetértek Anettal. Számomra elfogadhatatlan az, hogy 2020-ban ez megtörténhet, hogy bárki döntést hozhat más teste felett. Legyen az abortusztörvény vagy körülmetélés. Pláne, ha azt a másik nem képviselői teszik. Edukáció, érzékenyítés lenne a kulcs. Hogy nyitottak legyünk elfogadni egymást és a másik döntését.
Barbi: Azt gondolom, hogy a nagy dolgok mindig „alulról” szerveződnek. Felülről még soha senki nem szólt le, hogy „helló, van esetleg bármilyen ötletetek, hogyan lehetne jobb, bármilyen új jog vagy egyéb úri huncutság?” A forradalmak lent kezdődnek, és onnan törnek fel. A kérdésre válaszolva pedig meggyőződésem, hogy az unokáim történelemkönyvében „sötét középkor” címszó alatt fog szerepelni az abortusztörvény.
Zsófi: Az ilyen hírek hallatán is, mint az abortusztörvény, úgy érzem, hogy csak vergődünk, tehetetlenek vagyunk, mert hiába kiabálunk, nem hallanak meg. Abban viszont hiszek, hogy kicsiben igenis hozhatunk változást, ami majd talán naggyá növi ki magát. Kicsiben kell megváltani a világot. És ha ez mondjuk „csak” annyit jelent, hogy kellőképp edukáljuk a lányainkat és fiainkat, akkor azzal már változtatunk.
Milyen projekteket terveztek a jövőben?
Anett: Nagyon nagy a nyomás a következő fotózásra, rengetegen írtak, hogy részt vennének rajta. Ehhez kell keresnünk támogatókat, mert az első fotózást szívességeknek és a saját pénztárcánknak köszönhetjük, amiért persze nagyon hálásak vagyunk. Olyan napokat szeretnénk szervezni, ahol szakemberektől tanulhatunk, közösen alkothatunk, valamit hazavihetünk fizikálisan és a lelkünkben is, a többi maradjon titok.
Hogyan látjátok a projektet egy-két év múlva?
Anett: Egy olyan közösséget látok, ahonnan nők (férfiak is jöhetnének) fél évente összegyűlnek közös workshopokra vagy szakmai napokra, ahol információátadással és -cserével erősítik egymást, nyitják fel a másik szemét, érzekenyítjük a világunkat egy megértőbb, toleránsabb társadalom utópiájáért.
Szandra: A visszajelzések és üzenetek alapján sok-sok önmagával elégedett nőt látok magunk körül. Akik tudnak újat mutatni egymásnak, támogatóak és nyitottak. Örülnék, ha elhívnának minket kerekasztal-beszélgetésekre szakemberekkel gimnáziumokba, fiatalok közé. Szeretném, hogy minél többen tudjanak rólunk, olvassák az általunk bemutatott nők és férfiak történeteit, és tudják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. És én örülnék, ha lenne például egy állandó rovatunk vagy megjelenési lehetőségünk, hogy olyan nőkhöz is eljussanak ezek a történetek és gondolatok, akik nincsenek az Instagramon. Mert egyelőre csak ott osztjuk meg a történeteket.
Barbi: Én olyasmit vizionálok, mint egy TedTalk, csak a mi témánkban. Olyan végtelen a sor, hogy miről kellene beszélgetnünk, hogy sosem lenne üres a színpad!
Zsófi: Engem az is nagyon mozgat, hogy akik követnek minket a projekt legeleje óta, bennük hogyan változnak majd a dolgok az évek során. El tudunk érni vajon maradandó változásokat a szívekben-lelkekben? Remélem, egy-két év múlva már ezt is látni fogjuk. Emellett pedig remélem, hogy ahogy Szandra írta, több felületre, több korosztályhoz is el fogunk tudni jutni.
