„Itt sajnos termékenységi problémák lehetnek” – fordult felém az orvosom, én pedig a szavai hallatán úgy éreztem, mintha leforráztak volna. Mint kiderült, nincs elég érett petesejtem, ami miatt a teherbeesési esélyeim jócskán lecsökkentek.
Ezzel az orvosi vizsgálattal kezdődött el a termékenységi kálváriám, aminek – előre szólok – nem lett varázslatos vége. Tudom, az ilyen történeteknek az lenne a feladatuk, hogy erőt adjanak másoknak, hogy megmutassák, igenis érdemes kitartani és küzdeni, hiszen a végén úgyis minden jóra fordul… A valóság azonban sajnos nem mindig ilyen rózsaszín. Nem minden történet végződik happy enddel.
37 éves voltam, amikor a termékenységi problémánk miatt a férjemmel orvosi segítséget kértünk. Akkor már két éve próbálkoztam teherbe esni, sikertelenül. Az életkoromon kívül semmilyen egészségügyi problémám nem volt: nem voltam túlsúlyos, rendszeresen mozogtam, nem dohányoztam, nem drogoztam vagy ittam, nem volt semmilyen rendellenességem vagy betegségem. 12 éves korom óta hosszú, fájdalmas és szabálytalan volt a menstruációs ciklusom, de hasonló problémával küzdött a családom többi nőtagja is, akiknek ettől függetlenül sikerült teherbe esniük. Körülbelül 18 évig fogamzásgátló tablettát szedtem, ám amikor belekezdtünk a családtervezésbe, rögtön leálltam vele.
A korom miatt kezdetben semmi félelmem nem volt, hiszen láttam, ahogy a környezetemben ilyen idősen szinte mindenkinek probléma nélkül sikerül teherbe esni. Ha nekik összejött, nekem is sikerülni fog – gondoltam, és nem is nagyon foglalkoztam többet a dologgal.
Egy orvosi vizsgálaton aztán kiderült, hogy nemcsak velem van baj, hanem a férjemmel is: herevisszér-tágulatot állapítottak meg nála, ami megcsappantotta a spermiumszámát. Tudom, nem szép dolog, de őszinte leszek: a hír hallatán kicsit fellélegeztem. Végre nem csak én voltam „selejtes”. Nem csak egyedül az én vállamat nyomta terméketlenségi probléma. Ám amilyen gyorsan jöttek, a férjem gondjait nagyjából olyan gyorsan meg is tudták oldani. Befektették a kórházba, átesett egy kisebb műtéten, és másnap már minden rendben volt. A spermiumszáma tökéletes lett. Az addigi közös problémánk ismét csak az én vállamat nyomta.
A szakemberek természetesen az én bajomat is megpróbálták orvosolni: először eltávolítottak egy kisebb polipot a méhemből, majd a férjem naponta hormoninjekciókat adott, hogy így serkentsük a tüszőtermelést. Összeszorított fogakkal tűrtem, amikor az orvosom egy pipetta segítségével közvetlenül megtermékenyítette a méhemet a férjem spermáinak koncentrátumával. Hónapról hónapra reménykedtem, és csak négy hónappal a legutolsó kezelés után derült ki, hogy semmi sem változott. A kezelés nem működött.
Az orvosom kis idő múlva megállapította, hogy valószínűleg korai petefészek-elégtelenségem, más néven korai menopauzám van. A diagnózis után az arca komorrá vált, és nyers őszinteséggel közölte: ilyen állapotban a teherbeesés esélye 3 és 5 százalék között van. Javasolta, hogy próbálkozzunk meg az IVF, azaz az in vitro fertilizációval, majd azt is hozzátette, hogy a beavatkozáshoz érdemes lenne donor petesejtet használnunk. Az én petesejtjeimmel ugyanis még IVF-fel is túl kicsi lenne az esély a fogantatásra. Azt tanácsolta tehát, hogy inkább egy másik nő petesejtjeit termékenyítsék meg a férjem spermáival.
A férjemre néztem. Nem akartam olyan gyereket, aki biológiailag az övé, de nem az enyém, ám mindezt féltem volna kimondani. Éreztem, hogy önző vagyok, hogy nem szabadna így gondolkoznom. „Ha a baba nem lehet mindkettőnké, akkor ne csináljuk” – válaszolta az orvos felvetésére a férjem. Óriási kő esett le a szívemről, sírni tudtam volna.
De nem elég, hogy a kezelések nem hoztak sikert, ebben az időszakban úgy éreztem, mintha az egész világ összefogott volna ellenem. A környezetemben gyakorlatilag mindenki terhes lett, és az utcán is nap mint nap boldog várandós nőkkel találtam szembe magam – ott voltak a boltban sorban állva, a templomban, még a szomszédságomban is. Dühös voltam, féltékeny és mélységesen szomorú. Voltak köztük, akik nem is vágytak a babára, csak egy véletlen baleset volt az egész. Mások a harmadik, negyedik gyereküket várták, és ismertem olyan nőt is, akinél szintén meddőséget állapítottak meg, a baba csodák csodájára mégis összejött. Sőt, találkoztam egy asszonnyal, aki akkor lett a semmiből terhes, amikor már elindították az örökbefogadási folyamatot.
Gratuláltam nekik, elmentem a babaváró bulijaikra, és szebbnél szebb ajándékokat vittem magammal. Kényszeredett mosollyal az arcomon hallgattam végig a várandósságuk csodás történetét, miközben legbelül újra és újra meghaltam egy kicsit.
„Olyan szerencsés vagy, hogy nem szenvedsz a reggeli rosszullétektől meg a striáktól. És még a szülés borzalmain sem kell átesned” – mondták néhányan vigasztalás gyanánt. Szerencsés? Bármit megadtam volna, hogy megtapasztaljak minden egyes fájdalmat és a kellemetlenségeket, ami csak egy gyerek világra hozásával járhat. Én igenis vágytam a gyerekre, de nem volt választásom. Nem úgy, mint például a húgomnak, aki ő maga döntött arról tudatosan, nem fog gyereket vállalni.
Az idő közben nem állt meg, az évek teltek, és én egyre idősebb lettem. Betöltöttem a 40-et, és még mindig anya szerettem volna lenni. Egy családi vacsora után a húgom magához hívott, hogy elmondja, fel szeretné ajánlani nekem a petesejtjeit, hogy hátha azokkal sikerülhet teherbe esnünk. Sokat gondolkoztam a dolgon. Itt volt az esély, hogy legyen egy gyerekünk, aki mind az én, mind a férjem DNS-ét magában hordozza, de még sem tudtam meghozni ezt a súlyos döntés. Ezernyi kérdés cikázott a fejemben: mi van, ha az életkora miatt az ő petesejtjei sem lennének életképesek? És mi van, ha teherbe esek, de később megbánja a döntését? Nem mertem belevágni.
Szabálytalanul ugyan, de a menstruációm minden hónapban megjött – ez egyrészt jó jel volt, azt mutatta, hogy még nincs minden veszve, másrészt viszont minden hónapban újra és úja arcul csapott vele a valóság. A menstruációm minden hónapban arra emlékeztetett, hogy ismét nem lett belőlem anya. Selejtesnek éreztem magam, egy hibás árunak. A kudarcok sorozata a nőiségemből faragott le minden egyes alkalommal egy apró darabkát.
A próbálkozások közepette elindultunk egy másik úton is: örökbefogadásra jelentkeztünk, ami csodák csodájára sokkal gyorsabban és szerencsésebben alakult, mint vártuk. Mindössze 9 hónap múlva (véletlen lenne?) egy 5 éves kislány boldog szülei lettünk. A köldökzsinórját ugyan nem mi vágtuk el, de ő akkor is a mi imádott kislányunk lett.
Négy év telt el ezután, már betöltöttem a 44-et, amikor a semmiből vérezni kezdtem. A vérzésem egy hónapon keresztül nem állt el, ami érthető módon eléggé megrémisztett. Az orvosom befektetett a kórházba, ahol több különféle tesztet is elvégeztek rajtam. „A HCG-szintje pozitív. Meg akarja tartani a terhességet?” – tette fel a kérdést az eredményekkel kezében. Én csak néztem rá nagy szemekkel, el sem tudtam hinni, amit mondott. Zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy „igen, természetesen”. Sokkos állapotba kerültem. Hazaérve azt sem tudtam, hogyan mondjam el a dolgot férjemnek.
Egy héttel később még mindig hitetlenkedve mentem el az első ultrahangos vizsgálatomra. Az ultrahang ugyan mutatott egy aprócska embriót, de a petezsák sehol nem volt, és a pulzus is lassabb volt a normálisnál. „Előfordulhat, hogy olyan korán észleltük a terhességet, hogy a petezsák még nem kezdett kialakulni, de sajnos valószínűbb, hogy egy rendellenes terhességről van szó” – mondta az orvosom, és gyorsan el is fordította a tekintetét. Azt javasolta, hogy a biztonság kedvéért két hét múlva ellenőrizzük újra.
A vizsgálat után szorongva értem haza. Talán csak túl korán van még – mondogattam magamnak. A baljós érzések nem hagytak nyugodni, és csak még rosszabb lett, amikor ráeszméltem, hogy valójában a terhesség tipikus tünetei sem jelentkeztek nálam: nincs hányingerem, nincs mellérzékenységem, nincs megnövekedett vágyam. Semmi.
A következő ultrahang alkalmával beigazolódott a legrosszabb: az embrió elhalt, már a szívverése sem volt kimutatható. A vizsgálatot nem bírtam ki sírás nélkül. Terhesen feküdtem be az ultrahangra, de baba nélkül mentem haza.
Furcsán hangozhat, de miután sikerült feldolgoznom a vetélés fájdalmát, talán még egy kicsit jobban is éreztem magam, mint korábban. A terhességem ugyan nem volt életképes, de legalább képes voltam teherbe esni. Ha csak egy rövid időre is, de én megtapasztalhattam a várandósság élményét. Ettől egy kicsit teljesebbnek éreztem magam.
De a legtöbbet mégis az segítette, hogy a világ legnagyobb csodája akkor már az életem része volt. Ott volt nekem a lányom, akibe négy évvel azelőtt egy pillanat alatt beleszerettem. Ma már 14 éves, gyönyörű, okos, vicces, tehetséges és néha nagyon frusztráló. Lehet, hogy őt nem én szültem, de így is bármikor odaadnám érte az életem. Csak az ő szeretetének köszönhetem, hogy a bennem lévő szomorúság, keserűség és a korábban leküzdhetetlen hitt vágy az évek során szépen lassan elhalványult. Ha meglátok egy terhes nőt az utcán, ma már én is őszintén tudok örülni a boldogságának.
Lehet, hogy meddő vagyok, de megértettem, hogy ez valójában semmin nem változtatott. Én is ugyanúgy nő vagyok, mellette szakember, nővér, barát, feleség és persze anya. Igenis van okom a boldogságra, hiszen mostanra mindent elértem az életemben, amit csak szerettem volna.
Forrás: huffpost.com Fotó: Getty Images
