Vallomás: „Nyolc évig nem aludtam, az életem szétesett”

2021. június 30. |

Az inszomnia a különböző altatókból álló gyógyszerkoktél függőjévé tette, derékba törte a karrierjét, életét pedig darabokra szaggatta. Az 53 éves nő elmeséli, milyen első kézből az élet az álmatlansággal, és van-e visszaút.

2018. május. Az ötvenedik születésnapom volt, ám ünneplés helyett a gyerekkori ágyamon ültem egy nyolcéves, szakadozott pizsamában, és az eget bámultam. Nem bírtam rá visszaemlékezni, mikor hagytam el utoljára a házat. Egyrészt azért, mert féltem, másrészt annyira kimerült voltam, hogy egész mondatokban sem voltam képes beszélni, csak értelmetlen halandzsára telt, újra és újra ugyanazt ismételgetve. Súlyos és mindenre képtelenné tevő inszomniától szenvedtem közel egy évtizede, ami ellopta a karrierem, a kinézetem és a józan eszem. 

A rémálom elkezdődik

2010 júliusában kezdődött. 16. volt, péntek, hogy egészen pontos legyek. Heti négy napot dolgoztam szerkesztőként egy családi magazinnál, élveztem a csodás péntekeket, amikor volt időm reggel magamra, vásárolgatni és edzeni, mielőtt a gyerekekért mentem volna az iskolába. 

vallomas-inszomnia-alvas

Azon a bizonyos napon két nehéz szatyorral a kezemben – még mindig az edzőruhámban – épp hazaértem, a bejárati ajtón belépve meglepetten láttam, hogy a férjem a nappaliban áll. Tizenhárom éve voltunk együtt, kilenc éve házasok, ám a karrierünk és az iszonyatos fáradtság, amivel a két, húsz hónap különbséggel született gyerekünk nevelése járt, elkezdett töréseket okozni a kapcsolatunkon. Beszélni kezdett. Csupán egy részét hallottam annak, amit mond, ám a lényeg az volt: véget akar vetni a házasságunknak. 

Hallottam már korábban másoktól azokról a pillanatokról, amikben kirántják az ember lába alól a szőnyeget. Most megtudtam, milyen. Soha semmi nem lesz már ugyanolyan többé. Egy ponton felhívtam a legjobb barátomat, és sírtam. A napot robotként végigcsináltam, szültésnapi tortát sütöttem, focipálya alakút a fiamnak, akinek most jött a hatodik születésnapja. A szokásos esti családi rutinon is átestem, majd 11 körül kerültem ágyba. 

Éjjel kettőig nem tudtam elaludni, és fél ötkor már felébredtem. Teljesen letaglózott, ami történt, az egész életem kibillent az egyensúlyából. Megrémültem attól, ami az alvásommal történt. Már korábban is volt egy inszomniás periódus az életemben, ami hónapokig tartott. Akkor még nem tudtam, hogy újra visszaestem. Ahogy azt sem, hogy majd’ egy évtizedik tart majd ezúttal.

Úgy neveztem el később ezt az időszakot, hogy inszomnia baleset, bár inkább hasonlított egy lassított felvételen játszódó vonatkatasztrófához. A betegség a nyugtatók és altatók függőjévé tett, emiatt elvonókúrára kellett mennem, két pszichiátrián és egy alvásklinikán is feküdtem. Mára felépültem, legtöbbször hat-hét órát alszom egy éjszaka, és a járvány alatt még jobban aludtam. Ám még ma is folyton ott motoszkál az agyam egy eldugott szegletében, mi van, ha újra megtörténik.

Modern kori átok

Az inszomnia egyre több embert érint, és a koronavírus-járvány csak még súlyosabbá tette a helyzetet. Hatból egy ember tapasztalt már a járvány előtt is alvászavarokat, ez a szám az elmúlt évben már a társadalom negyedét érinti a Southampton Egyetem kutatásai szerint. Még úgy is, hogy nem teljesen inszomniás valaki, a nyugati társadalmakban élők nagy része számolt be arról, hogy sokkal rosszabbul aludt a pandémia alatt, ötből ketten mondták azt, kevesebbet tudtak aludni éjszakánként. 

Először 16 évesen tapasztaltam meg, mi az az inszomnia. Egy fontos matematikavizsga előtti éjszaka, emlékszem, átéltem, milyen az a magányos és az ember tájékozódási képességét teljesen felemésztő érzés, amikor egész éjszaka ébren van valaki. Az ezt követő években az alvásom pengeélen táncolt. Különösen akkor volt probléma, amikor például új munkahelyen kezdtem, vagy egy új helyen először kellett aludnom. Ám alapvetően jól aludtam, 8,9, de néha 10 órát is egy éjszaka. Egészen addig, míg 15 év múlva – 31 évesen – ízelítőt nem kaptam abból, milyen bénító a hosszú távú inszomnia.

2005 karácsonya előtt pár nappal vakbélgyulladásom lett, két hetet töltöttem egy világos, zajos kórteremben a kórházban, ami súlyos hatással volt az alvásomra. Amikor hazatérhettem a sötét, csendes hálószobámba, a dolgok meglepő módon nem javultak. Ekkor már házas voltam, és szabadúszó újságíróként dolgoztam. Volt két csodás gyerekünk, egy 18 hónapos és egy 3 éves. Az élet jó volt. Ám hirtelen hónapokra képtelenné váltam bármire az inszomniától, nem tudtam dolgozni és a gyerekeimet sem ellátni. 

Őrjítő volt. Az altatók segítettek, ám csak néhány órára éjszakánként. Az egész napot úgy töltöttem, hogy azt vártam, megfürdethessem és lefektethessem a gyerekeket. A koncentrációs képességem semmivé vált, a mesekönyvek betűi mintha kínaiul lettek volna. Bűntudatom volt, hogy még normálisan jelen lenni sem tudok a gyermekeim számára. 

A férjem és egy empatikus pszichiáter segítségével, aki egy nyugtató hatású antidepresszánst írt fel, lábra tudtam állni. Az elkövetkező négy évben az alvás remekül ment ismét. Egészen 2010 júliusáig. 

A nagy visszaesés

Azon az éjszakán, mikor a férjem bejelentette, hogy el akar válni, két és fél órát aludtam. A következőn 35 percet. Azután semmit. Rettegtem, imádkoztam, hogy az álmatlanságom csak a sokkra adott válaszreakció legyen. A következő hétfőn, munkába menet remegtem a fáradtságtól. Megálltam a háziorvosnál, és altatót kértem. Elmagyaráztam, miért. Két hétre való receptet írt fel, én pedig megkönnyebbülést éreztem. Ám aznap éjjel az altató nem működött. Következő nap kettőt vettem be, de akkor sem hatott. 

Pánikszerűen mindent kipróbáltam, amitől kicsit is remélhettem, hogy segít aludni. Edzettem, hipnoterápiára mentem és reikiztem. Kikapcsoltam a telefont és minden képernyőt lefekvés előtt, valakitől még egy lila kristályt is kaptam, aminek állítólag megnyugtató rezgései vannak. Elszánt voltam.

A férjem ekkorra a vendégszobába költözött. Ez a helyzet pénzügyi okokból egészen addig fennált, míg hat évvel később el nem tudtam költözni. Tudtam, hogy ha pihenhetnék egy jót, az segítene megbirkózni mindennel, ami történik. 

A barátaim mindennel megpróbáltak segíteni, de a tanácsok frusztráltak egy idő után. A végtelen éjszakák pedig magányosak voltak. Csak forgolódtam és bámultam a vörösen fénylő számokat az ébresztórán. Reggel legyőzöttnek, mérgesnek és túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy túléljem az elkövetkező napot.

Az irányíthatatlanná váló álmosság

Az álmosság már nem csupán átmeneti állapottá vált, hanem önálló problémaként tornyosult fölém. Szomorú voltam, hogy véget ért a házasságom, bizonytalan volt a jövő, ez keveredett egy jó adag félelemmel. Ám a rettegés, hogy 24 órán át ébren kell lennem, az ehhez társuló kimerültséggel, mindent felülírt.

Örökké hálás leszek azért, amiért a volt férjem csodásan gondját viselte a gyerekeinknek ezekben az időkben a nagyszülők segítségével. Eközben az életem széthullott apró darabokra. 

Rossz helyen kerestem a megoldást

A következő 16 hónapban többször megpróbáltam visszatérni a munkába. Ám 2012 januárjában munkanélküli lettem. Még több időt voltam az ágyban, nem válaszoltam a barátaim hívásaira, és egyre jobban kizártam az egész világot. Meggyőztem magam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy véget érjen az éber rémálmom. Öngyilkosságot tervezgettem, az interneten kutattam a módszerek után.

vallomas-inszomnia-alvas

Ironikus, hogy ugyanakkor a megoldást is legalább ekkora lendülettel kerestem. Rengeteg pszichiátert felkerestem, akik még több gyógyszert adtak, altatóktól a pszichózist kezelő gyógyszerekig, amiknek szörnyű mellékhatásaik voltak, köztük a hízás is. Pár év alatt megkétszereződött a súlyom. A hajam száraz lett és szalmaszerű, a bőröm pelyhekben hámlott. 

A felépülés hosszú útja

A dolgok 2016 nyarán változtak meg. Az édesapám nyugdíjba ment a fogorvosi praxisából, és úgy döntöttünk, visszaköltözöm a szülői házba, hogy felépüljek. Dermedtséget éreztem, ahogy a taxi hátsó ülésén ültem, a táskámban csak a pizsamám és a fogkefém volt. Úgy döntöttünk, hogy a gyerekek a volt férjemnél maradnak. Nem múlt el nap, hogy ne hiányoztak volna, vagy ne szakadt volna meg a szívem nélkülük.

A napom nagy részét a gyerekkori ágyamban töltöttem, és sorozatokat néztem. Továbbra sem aludtam, és küzdöttem a gyógyszerek mellékhatásaival. Emlékszem, amikor dadogva kerestem a szavakat, de nem tudtam kimondani egyet sem. Egy ponton még az arcomat is elkezdtem ütni. 

Két és fél évnek kellett eltelnie, hogy valami javulás jelentkezzen. Egyik éjszaka egyszer csak aludtam pár órát. Az órára néztem, és háromnegyed 3 volt. Amikor legközelebb ránéztem, már 4 óra 6 percet mutatott. Az alvással töltött óráim száma lassan emelkedni kezdett. Nem volt folyamatos a növekedés, voltak éjszakák, amikor három órát aludtam, utána viszont csak kettőt. De kirajzolódott egy felfelé mutató mintázat, és ez határtalan örömmel töltött el. 

Csupán négy óra alvás elég volt ahhoz, hogy visszanyerjem a józan ítélőképességem minimális szintjét. Elkezdtem mozogni apukám régi futópadján a vendégszobában. Nemsokára már rövid sétákat tettem. Korábban csak az orvosi vizsgálatok miatt hagytam el a házat. Az ezt megelőző nyolc évben úgy éreztem, mintha egy tó fenekére lennék láncolva, a világ pedig csak torz szűrőn keresztül jutott el hozzám anélkül, hogy bármit megérinthetnék vagy rendesen láthatnék belőle. Ám lassan jobban lettem. Sokkal jobban.

Azt is tudom, ez pontosan minek köszönhető. Nem csak a környezetváltozásnak, hiszen még két évig tartott azután, hogy az édesapámhoz költöztem. Ám a környezet sokkal kevésbé volt stresszes, ami segített abbahagyni a gyógyszerek szedését és lassan elmúltak a mellékhatások. Az, hogy tudtam mozogni egy keveset, egészségesebben enni és használni az agyam olvasásra, a hírek követésére, élettel töltött meg, ami az alvást is segítette. 

Vásároltam egy súlyozott takarót, amit arra terveztek, hogy úgy érezze az ember, mintha átölelnék és tartanák. Miután jobban lettem, rátaláltam egy direkt inszomniásoknak kifejlesztett kognitív terápiára is, ami segített megfejteni, mi okozza az alvásproblémáimat, és mitől lesz még rosszabb. Ezeket a gondolatokat pedig egészséges gondolatokkal és viselkedési mintákkal cseréltem fel. Ahogy a pszichiáter mondta: nem szabad, hogy a problémából csináljak problémát. Más szóval ne engedjem, hogy az inszomnia miatti aggódás megakadályozza, hogy elaludjak. Néha éjszaka, amikor három és négy között éberen fekszem, hangosan azt mondogatom magamnak: ne csinálj problémát a problémából, ne csinálj problémát a problémából. A terápia segítségével a napi három-négy óra alvásból 5-6 óra lett. 

Mostanában éjféltől reggel hatig alszom. Gyakran vagyok fáradt, de ez már elég ahhoz, hogy élvezhessem az életet és várjam a jövőt. Édesapámnál élek, a családi otthonunkat eladtuk, és azt tervezem, hogy Londonban veszünk egy lakást a gyerekekkel. Várom, hogy a bíróság is kimondja a válást. Van egy új barátom, újraépítem az erős köteléket a gyerekeimmel, és a feleszedett kilók felét már leadtam. 

Persze a dolgok ismét bármikor rosszra fordulhatnak, ám más ember lettem a nagy inszomnia balesetem óta. Sokkal empatikusabb, vidámabb lettem, és már nem érdekel annyira, mit gondolnak rólam mások. Ahogy a terapeutám mondta, ez a poszttraumás fejlődés. Sokkal jobban szeretem ezt hallani és a nevetést.

Forrás: The Telegraph Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Ki neveli meg a másik gyerekét? anyanapló

Ki neveli meg a másik gyerekét?