1995 novembere volt, amikor a fiatal fehér házi gyakornok és az Egyesült Államok elnöke között kibontakozott a később botrányba fulladt szexuális kapcsolat. Monica Lewinsky 22 éves volt, Bill Clinton 49, és a következő hónapokban összesen kilenc alkalommal kerültek intim viszonyba egymással. A hivatalos vizsgálat szerint az elnök és gyakornoka között „mindössze” orális szex történt, behatolásra sosem került sor, ám a viszonyuk így is egészen 1997 márciusáig folytatódott.
Ez a bizonyos viszony már csak azért is volt kifejezetten kockázatos, mert az elnök ellen ekkoriban már folyt egy eljárás szexuális visszaélés miatt: 1994-ben nyújtott be ellene polgári keresetet egy Paula Jones nevű nő, azzal vádolva Clintont, hogy 1991-ben, még arkansas-i kormányzóként szexuálisan zaklatta őt egy Little Rock-i hotelben. Ám Clinton nem félt a rizikótól – korábban is megúszott már hasonló ügyeket, és ekkora talán joggal érezhette magát érinthetetlennek. Lewinsky pedig fiatal volt és olyan szinten naiv, hogy egy munkatársával, bizonyos Linda Trippel, még meg is osztott néhány részletet a Clintonnal folytatott viszonyáról. Nem gondolta, hogy később pont ez a jóhiszeműsége fogja a vesztét okozni.
A Fehér Házból 1996 áprilisában Lewinskyt a Pentagonba helyezték át, itt találkozott a nála 24 évvel idősebb Linda Trippel, akivel rövid időn belül bizalmas barátságba kerültek. Miután Lewinsky beavatta újdonsült barátnőjét a legféltettebb titkába, Tripp titokban elkezdte magnószalagra rögzíteni a gyakornokkal folytatott telefonbeszélgetéseiket, és arra is rávette Lewinskyt, hogy tisztítás nélkül őrizze meg azt a ruháját, amin rajta maradt az amerikai elnök spermája. Ezek voltak azok a kazetták, amiket később Tripp átadott a különleges ügyész, Kenneth Starrnak, aki a Clinton-házaspár ellen több más ügyben, például korábbi ingatlanfejlesztési befektetések miatt már vizsgálatot folytatott.
Clinton hevesen tagadta, hogy bármiféle szexuális kapcsolata is lett volna a gyakornokával, és azt állította, hogy csak egy politikai boszorkányüldözés zajlik ellene. A hazugságokból épített kártyavára végül akkor omlott össze, amikor előkerült az a bizonyos kitisztítatlan kék ruha, amit megvizsgálva az FBI megállapította, hogy a rajta található spermafolt szinte kétséget kizáróan az elnöktől származott.
Clinton lett az első elnök, akinek vádesküdtszék előtt kellett megjelennie, és bár ebben a időben úgy tűnt, hogy a botrány akár az elnöki karrierjébe is kerülhet, a politikus végül sértetlenül jött ki az ügyből. A botrány ellenére kitöltötte második ciklusát, sőt, kifejezetten népszerű elnökként távozott a Fehér Házból.
És hogy mi történt mindeközben Monica Lewinskyval? A 22 éves gyakornokot a média apró darabokra cincálta, megszégyenítette, tönkretette. Ebben a #metoo előtti korban a szexbotrányok szinte kizárólag a nők jóhírét tépázták meg, miközben a férfiak, főleg a nagyhatalmú férfiak sértetlenül folytathatták tovább az életüket. Ahhoz, hogy mai fejjel megértsük, miért is volt ennyire igazságtalan a rendszer, látnunk kell, mennyire más társadalmi légkör uralkodott akkoriban.
A slut shaming egy teljesen természetes jelenség volt a ’90-es években
Az elnök állítólagos afférjáról legelőször a konzervatív hírgyűjtő- és megmondóoldal, a Drudge Report számolt be 1998. januárt 17-én – egy nappal azután, hogy az FBI őrizetbe vette Lewinskyt. Ekkor még semmilyen konkrétum nem derült ki az ügyről, az oldal is csak annyit írt meg, hogy Clinton és egy fiatal fehér házi gyakornok között szexuális kapcsolat volt. A gyakornokot másnap Monica Lewinskyként nevezték meg, majd a következő napokban a mainstream média is rárepült a hírre. Január 21-én jöttek le nagyobb cikkek a Washington Postban, aztán a többi nagy lapban, így az ügy országos botránnyá dagadt. A lapok valójában semmilyen konkrétumot nem tudtak az ügyről, Lewinskyből azonban még így is pillanatok alatt közellenség vált. Katie Couric az egyik nagy tévécsatorna bemondója például egyenesen „ragadozónak” nevezte Lewinskyt. Úgy mutatták be a híradásokban, mint egy rossz életű, nárcisztikus és hatalomra éhes szajhát, aki azért vette célba az Egyesült Államok elnökét, hogy később zsarolni tudja. A demokrata és a republikánus média is ugyanezt az interpretációt közvetítette.
Ma már tudjuk, hogy Monica Lewinsky hiteltelenítése, hibáztatása, megszégyenítése csak egy jól bevált módszer volt, amivel megpróbálták elterelni a figyelmet egy közhivatalban és köztiszteletben álló férfi szexuális visszaéléséről. Sajnos eredményesen. A Lewinsky ellen táplált gyűlölet még azután sem szűnt meg, hogy kiderült, az elnök belehazudott a választói arcába.
Még nem értettük a hatalommal való visszaélés dinamikáját
Mindenki számára egyértelmű volt, hogy míg Clinton a világ egyik legnagyobb hatalommal bíró férfija, addig Lewinsky csak egy kis porszem a gépezetben, egy senki. Ennek ellenére a kettejük közötti hatalmi kapcsolatot akkoriban egész egyszerűen nem tudtuk értelmezni, vagy leginkább félreértelmeztük. Eszünkbe sem jutott, hogy Clinton státusza akár visszaélés és kizsákmányolás táptalaja is lehet.
Az Observer magazinban 1998 februárjában megjelent egy cikk, amelyben 10 prominens nő – például írók, humoristák, divattervezők – részletekben menően vesézte ki a Lewinsky-botrányt, olyan kérdéseket felvetve, hogy például a szopás vajon hűtlenségnek számít-e, vagy, hogy egyáltalán Clinton tényleg megtett-e a dolgot. Ekkor ezt még nem lehetett biztosra tudni, az elnök ugyanis még tartotta magát a tagadáshoz – a nők azonban megegyeztek abban, hogy szerintük a viszony megtörtént. És hogy kevesebbet gondoltak-e emiatt Clintonról? Egyöntetű nem volt a válaszuk, és többen még azt is megjegyezték, hogy ők is szívesen szexelnének az elnökkel. Egészen elképesztő, de mindannyian feministának vallották magukat. Egy ponton az újságíró arra is rákérdezett, hogy miért álltak ki annak idején Anita Hill mellett, amikor a nő megvádolta Clarence Thomast, a Legfelsőbb Bíróság egyik bíráját zaklatással és miért nem szimpatizálnak most Lewinskyvel? Francine Prose írónő így válaszolt: „Azt akartam, hogy Clarence Thomast eltüntessék… Azt viszont nem akarom, hogy Clintont leváltsák.”
Az embereket kizárólag az dühítette fel, hogy Clinton hazudott a választóknak, és a feleségének. Az, hogy egy 22 éves beosztottjával viszonya volt, igazából nem is volt akkora kunszt. Senki nem gondolkozott el rajta, hogy egy ilyen hatalmi viszonyban lehet-e egyáltalán beleegyezésen alapuló szexről beszélni.
Ma már persze látjuk, hogy mivel a kapcsolatban Clinton volt a hatalommal rendelkező fél, neki kellett volna nemet mondania a dologra. Az, hogy mégis belement a viszonyba, nem volt más, mint a hatalmával való visszaélés.
A feminizmus harmadik hulláma is félreértelmezte az ügyet
A korszak liberális feministái mind Clinton mögé gyűltek ahelyett, hogy nyilvánosan támogatták volna Lewinskyt. Mivel annak idején Lewinsky úgy nyilatkozott, hogy a viszonyuk konszenzuson alapult, a feministák nem is próbáltak a dolog mögé nézni. Kizárólag azt szajkózták, hogy a gyakornoknak igenis joga volt viszonyt kezdeni az elnökkel, és az egész ügyet úgy állították be, mintha ez a kapcsolat valamiféle erővel is felruházta volna Lewinskyt.
Elizabeth Benedict, író és feminista például úgy jellemezte a viszonyt, hogy „ez minden feminista lány álma”, mivel szerinte ez a szeretői pozíció legalább olyan hatalommal jár, mintha valaki az Egyesült Államok elnöke lenne. „Lehetsz elnök, de baszhatsz is az elnökkel” – szólt a híres mondása.
Amelia Richards és Jennifer Baumgardner feminista aktivisták annak idején kiálltak ugyan Lewinsky mellett, ám az ő megközelítésük is elhibázott volt: „Nem kell megvédenünk Lewinsky döntéseit, vagy elismernünk a Clinton iránti szerelmét, ahhoz, hogy a fiatal nők jogainak nevében támogassuk az ő jogait is. Azt akarjuk, hogy nekünk nőknek jogunk legyen szexuálisan aktívnak lenni anélkül, hogy azt feltételeznék, kihasználnak vagy becsapnak bennünket. Azt akarjuk, hogy saját erkölcsünk alapján hozhassuk meg döntéseinket.” A harmadik hullámú feminizmus tehát ahelyett, hogy megvizsgálta volna a Clinton és Lewinsky között fennálló hatalmi viszonyt, kizárólag azt hangoztatta, hogy a gyakornoknak igenis joga volt szexuális kapcsolatba keveredni az elnökkel, miközben még a lehetőségét is elvetette annak, hogy Clinton és a gyakornoka között bármiféle visszaélés történt volna.
A slut shaming mellett a fat shaming is virágkorát élte
Nem elég, hogy Monica Lewinsky nő volt, (tehát már neméből fakadóan is rossz erkölcsű), ráadásul nem volt kifejezetten nádszál vékony sem. A megjelenése csak tovább szította az emberekben az iránta táplált gyűlöletet, miközben a a súlya miatti gúnyolódás a legfelkapottabb talk showk kötelező elemévé vált. Jay Lenótól David Lettermanig mindenki azon nevetett, hogy a 22 éves gyakornok mennyire kövér.
Mi lenne, ha ma robbanna ki a Lewinsky-botrány?
A mainstream média ma már valószínűleg (remélhetőleg) nem bánna ennyire kegyetlenül Lewinskyvel, még úgy sem, hogy az áldozathibáztató attitűd továbbra sem kopott ki a társadalomból. De sajnos az is igaz, hogy a nagy hatalmú férfiaknak még ma is csak akkor kell szembenézniük a bűneikkel, ha több áldozat emeli fel ellenük a szavát. Egy nő vallomását csak ritkán hiszik el; 50 talán már megteszi (Harvey Weinstein bukásához 87 kellett); az ideális azonban a 150 lenne (ennyi volt azoknak a nőknek és lányoknak a száma, akik megvádolták Larry Nassart, az amerikai tornászok orvosát).
Bill Clintont négy nő is nyilvánosan megvádolta szexuális zaklatással, egyikük nemi erőszakkal. Ma már azt is tudjuk, hogy Clinton – több nagy hatalmú férfitársával együtt – Jeffrey Epstein pedofil szigetének vendége is volt. Egy ilyen ügyet az exelnök ebben a #metoo utáni korban valószínűleg nem tudna büntetlenül megúszni, de nőként azért még mindig nem lenne túl kellemes egy ilyen nagy horderejű ügy szereplője lenni.
Fotó: Getty Images
