Élénklila lufik, egy jeltolmács és néhány mezítlábas ember érzékelteti kizárólag, hogy nem egy klasszikus koncerten vagyunk. Az Óbudai Danubia Zenekar missziója, hogy a zenét mint összekötő médiumot használja az emberek között, legyen szó fiatal és idős, halló és nem halló, mélyszegénységben élő vagy éppen módos közönségről. Szkeptikusan ülök be a terembe. Tud-e a zene – ami annyira elképzelhetetlen ép hallás nélkül – bármennyire is feltárulkozni azok számára, akiknek éppen a hallásukkal van problémájuk?
A karmester üdvözli a közönséget, a jeltolmács fordít, a gyerekek feszülten figyelnek, nem igazán tudják, miben lesz ez más, mint egy átlagos koncert, de azt biztosan érzik, hogy különleges élményben lesz részük. Mi nem éppen ilyenek voltunk iskolás korunkban a koncerteken… – fut át az agyamon. Beengedik a terembe a lila lufikat, kapnak belőle ép hallásúak és hallássérültek is. Ez a filléres eszköz lesz a koncert főszereplője. A lufi ugyanis remekül vezeti a hangrezgést, a hangok fizikai tulajdonságai erősebben érzékelhetők általa. A zenekar több, kifejezetten nagyothallóknak kifejlesztett készülékkel is próbálkozott a program elején, olyanokkal is, amik Magyarországon még nincsenek forgalomban, de úgy tűnik, hiába a technikai innovációk sora, a lufi az örök klasszikus. A hangfelerősítő eszközök remek találmányok, viszont a legnagyobb problémájuk, hogy ugyan a zenét hallhatóvá teszik a nagyothallók számára, de ezzel párhuzamosan a környezet zaját is nagyon felerősítik, ami fájdalmas kakofóniát eredményez. „Nem is feltétlenül az számít, hogy hallják-e a zenét, hanem a zene közelsége maga” – magyarázza a Hámori Máté, a zenekar karnagya.
Mielőtt elkezdődne az első tétel, a zenekar sorai közé beül a siket és nagyothalló közönség. Így nemcsak vizuális élményt ad számukra a sok hangszer és zenész, meg az előttük álló karnagy, de a nagybőgő vagy cselló megérintésével, közvetlen közelségével a hangrezgés is jobban érezhető, és hangosabb is a zene, így nagyobb a valószínűsége annak, hogy néhány hangfoszlány eljut majd a nagyothallókhoz. És lekerülnek a cipők is: a parketta remekül vezeti a hanghullámokat, így teljes testet átjáró, több érzékszervre ható élmény válik az élő zenéből. A siketek és nagyothallók számára a jó zene a hangos zene, amiben vannak rézfúvósok és nagybőgő is, hiszen ezek váltanak ki erőteljesebb rezgést és hangot.
Ez a koncert igazából éppen olyan, mint bármelyik másik, a siket és nagyothalló közönség jelenléte azonban elképesztő kapcsolódni akarásra inspirál. Mennyire könnyű elfelejteni a zenének ezt a funkcióját egy olyan korban, amikor sokszor csak a boltok háttérzajaként, az otthoni feladatok kiegészítőjeként vagy a tömegközlekedésen elszeparálódás eszközeként van jelen az életünkben! Nem köti le a kezünket, a szemünket, nagyon kényelmes ezért melléktevékenységként, felszínesen hallgatni. „Bizonyos elméletek szerint az ember történetében előbb volt a zene, mint a beszéd, tehát egy annyira ősi dologról van szó, annyira mélyen belénk van kódolva, hogy nem lehet tőle szabadulni. Mégis azt látom, hogy manapság nem tudunk elmélyülten zenét hallgatni. Olyan kicsit, mintha gyorsételen élnénk egy életen át – és ez azért rossz, mert nemcsak az ízben van különbség, de a köré szerveződő rítusokban is. Az, hogy a mély zenehallgatás mennyit tud segíteni, sokkal markánsabban látszik azoknál, akiknek valamilyen látványos problémájuk van. Igazából ők tudnak példát mutatni az épeknek, jobb módúaknak stb. arról, hogy a zenének milyen óriási ereje van” – mondja Hámori Máté.
A koncert előtt azt vizionáltam, hogy ellágyult, mosolygó arcokkal fogok találkozni a koncerten, de sokkal inkább feszültséget és mély koncentrációt lehetett leolvasni az arcokról. A siket és nagyothalló közönség éberségétől, koncerttermet betöltő figyelmétől elszégyellem magam: nekem minden szervi lehetőségem adott ahhoz, hogy éljek a zene adta mélyebb lehetőségekkel, mégsem teszem elégszer.
A koncert után interjút sem kellett kérnem, maguktól hívták oda hozzám a tolmácsukat, Bödök Ilonát és mesélték a hallássérült vendégek a zeneélményeiket. „Ki akartam próbálni, hogy milyen, ha leveszem a cipőmet, de azt is, hogy milyen a zenekarban ülni, illetve a közönség soraiban…” – mondta a koncertsorozat egyik állandó résztvevője, aki ezen a napon a terem különböző szögeivel és a rezgésérzések sokféleségével kísérletezett.
Egy mosolygós bácsi így vette át a szót tőle: „Hallókészülékkel sem igazán tudtam eddig élvezni a zenét. Voltam már néhány koncerten, de nem ismertem a zenét, nincs élményem róla, nem tudtam felfogni. De most, hallókészülék nélkül ültem bent a zenekarban, és ilyen komplex érzésem még sosem volt. Nem találkoztam még ezzel az érzéssel. Csak most döbbentem rá, hogy 65 év alatt mindenből kimaradtam – valójából a zene világából maradtam ki. Örülök annak, hogy ezt is megélhetem! Igazából tanultam én ének-zenét… Annak idején a piarista paptanáromtól felmentést kértem, mondtam, hogy siket vagyok, nem tudok ének-zenét tanulni, de mégsem adott felmentést a tanár. Azt mondta, hogy a műveltséghez hozzátartozik a zene is, szeretné, ha lenne ismeretem a zenéről, zeneszerzőkről. Most, amikor a karmester mesélt a szimfóniáról, akkor jutott eszembe, hogy hát én erről tanultam valamikor! Akármilyen béna a fülem – azért mondom hogy béna, mert hallók között is vannak bénafülűek, botfülűek – de legalább tudom azt már, hogy mi is az a zene, amiről egyszer tanultam. Ez fantasztikus élmény volt nekem!” – mondta a koncert egyik vendége, aki azt a tanácsot kapta mindig ének-zene tanárától, hogy csak próbálja átélni a zenét. Majd így folytatta: „Az iskoláskorú unokáim – az egyik fuvolázik, a másik pedig hegedül – mindig azzal kezdik, hogy milyen kár, hogy a papa nem hallja, amit játszunk. Most erre gondolok. Megpróbálok majd lehetőséget adni arra, hogy játsszanak nekem. Keresek majd lehetőséget… Hogy erősítő hangfallal vagy lufival… Az unokák kedvéért…”
„Az első alkalommal nagyon nehezen bírtam ki, hogy ne sírjam végig az egész koncertet. Alaphelyzetben csak a tételek között látom a közönséget, itt viszont mivel a zenekarban is nézők ülnek, végig látom az arcokat. Az első koncerten egy hallássérült iskola diákjai volt a közönségünk, lehetett látni az arcukon az örömöt, amikor esetleg meghallottak egy-egy hangrészletet vagy rezgést. A legtöbbet a zenéről tanultam a programsorozat alatt, mindig is tudtam, hogy mekkora ereje van, de egészen hihetetlen, hogy ilyen szinten össze tudja kapcsolni az embereket. Arra ösztönzött ez a felismerés, hogy idén már minden programunkat valamilyen társadalmi céllal kapcsoljuk össze” – mondta a koncert után Hámori Máté karnagy.
A koncertsorozat nem véletlenül kapta a Beethoven-projekt nevet, a hallását korán elvesztő zeneszerző megpróbáltatásait leginkább a hallássérültek tudják átérezni, de példát is jelenthet számukra Beethoven szürreális élettörténete. „Rengeteg teória van arról, hogy Beethoven zenéjén nyomot hagy-e a hallássérültsége, különösen az élete végén íródott darabokon érződik az erős elrugaszkodás az addigi keretektől” – magyarázza Máté. Szinte már hollywoodi klisé rajzolódik ki előttünk Beethoven történetéből: ha lehet a világ egyik legnagyszerűbb zeneszerzőjévé válni hallássérültként is, akkor bármi lehetséges.
Fotó: Neményi Márton, Szöveg: Bobák Szilvia
