Angolul catcallingnak nevezzük azt a jelenséget, amikor idegen emberek – többségében férfiak – füttyögnek, odakiabálnak, szexuális töltetű megjegyzéseket tesznek egy másik személyre – többségében nőkre – az utcán. Bár a társadalom a mai napig hajlamos bagatellizálni és relativizálni a jelenséget, mondván, hogy a kurjongatással, vagy éppen cuppogással ezek a random idegen férfiak csak bókolni, netán flörtölni próbálnak, a catcalling valójában a nők elleni erőszak egyik formája, ami akár egy életre is traumatizálhatja az érintetteket.
A catcallingról és a magyar nők tapasztalatairól készítettek előbb kutatást, majd az adatokat felhasználva, szakértők bevonásával szerveztek kerekasztal-beszélgetést a Budapesti Corvinus Egyetem mesterszakos kommunikáció hallgatói. A céljuk nem kisebb volt, mint hogy felhívják a figyelmet és társadalmi diskurzust indítsanak el a verbális utcai zaklatás jelenségéről. A kutatásuk eredményéről, valamint a két hete lezajlott esemény tanulságáról a csapat két tagjával, Perejuc Svetlanával és Strausz Kamillával beszélgettünk.
Miért pont a catcalling témájával kezdtetek el foglalkozni? Hogyan jött a kutatás ötlete?
Perejuc Svetlana: 2020 novemberében az egyik szociálpszichológia óránkon egy kutatási tervet kellett készítenünk. Kutatást valójában nem kellett volna csinálnunk, csak egy tervet, de miután összeállítottuk a kérdőívet, úgy gondoltuk, hogy ha már megcsináltuk, akkor nézzük meg, vannak-e olyan emberek, akiket érdekel, akik részt vennének benne. A témaválasztás pedig úgy történt, hogy valami olyat kellett választanunk, ami a kommunikációt és a szociálpszichológiát összekapcsolja, és végül az utcai verbális zaklatásra esett a választásunk. Előtte nem különösebben foglalkoztatott bennünket ez a dolog, de amikor egyre többet kezdtünk el beszélni róla, és egyre többet olvastunk a témában, rájöttünk, hogy mindannyiunknak vannak ezzel kapcsolatos olyan történetei, amiket korábban soha senkivel nem beszéltünk meg. Nagyon sokat beszélgettünk róla és miután láttuk, hogy milyen nagy népszerűségnek örvend a kérdőív, rájöttünk, hogy rajtunk kívül még rengeteg nőt érint. Akkor döntöttük el, hogy ezzel érdemes tovább dolgozni. És írtunk belőle egy TDK-t is.
Strausz Kamilla: Miután kiraktuk a kérdőívet, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldal azonnal megosztotta, egy hétig kint volt és több mint háromezren kitöltötték. Úgy éreztük, hogy ekkora adatmennyiségért most már felelősek vagyunk, muszáj kezdenünk vele valamit. Akkor lett belőle TDK, és a Corvinus intézeti TDK-ját meg is nyertük vele, úgyhogy mehetünk OTDK-zni. Innen indult maga a téma.
Mielőtt elkezdtétek jobban beleásni magatokat az utcai zaklatások témájába, mi volt a személyes véleményetek a catcalling jelenségéről? Mennyire gondoltátok problémásnak?
Strausz Kamilla: Szerintem soha nem tekintette egyikünk sem ezt egy pozitív dolognak, csak megtanultunk vele együtt élni.
Perejuc Svetlana: Tudtuk, hogy nem jó, de nem tudtuk, hogy mit tehetnénk ellene. Az ember próbál felülemelkedni rajta. Bevallom, a kutatásunk előtt én személyesen nem tartottam a catcallingot egy súlyos problémának. Az volt a sokkoló, amikor elkezdtük olvasni a személyes történeteket és szembesültünk vele, hogy mennyire durva, obszcén és kellemetlen dolgokat kapnak a nők az utcán. Voltak esetek, amik már a konkrét megfélemlítés szintjén álltak. Velem csak ritkán történtek ennyire durva dolgok. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a beszólások milyen nagy hatással tudnak lenni a nők mindennapjaira, a hozzáállására, a viselkedésére. A catcalling számomra sem volt soha egy kellemes élmény, sosem gondoltam bóknak, de a témának a komolyságával sem voltam ennyire tisztában.
Még ma is rengetegen vannak, – nők és férfiak egyaránt – akik próbálják bagatellizálni és relativizálni, mondván, hogy ez is a bókolás formája, amit a nők titokban amúgy is élveznek. Ti ezzel szemben azt mondjátok, hogy sosem tekintettetek rá pozitív dologként. Ez a hozzáállás vajon a generációtokból fakad?
Perejuc Svetlana: Igen, ez inkább kínos, ciki a legtöbb velünk egyidősnek, akikkel beszéltünk. Kevesen vannak, akik ezt bármilyen formában bóknak tekintik.
Strausz Kamilla: A kutatásunkban irányult erre egy kérdés, hogy tekintették-e már bóknak ezt a nők, és ha igen, akkor miért. Általánosságban az találtuk, hogy maximum akkor tekintik bóknak, ha nem vulgáris, nem szexuális jellegű. Amikor egy régi fajta udvariasságot tükröz, például, amikor egy bácsi megdicséri a hajukat, vagy kabátjukat, hogy milyen szép. De azt még véletlenül sem érzik a nők a bóknak, amikor valaki odamondja nekik a buszmegállóban, hogy „hű, de megbasználak”. Ezt senki nem tudja bóknak tekinteni.
Pontosan mennyi történettel találkoztatok?
Strausz Kamilla: A kérdőívet összesen 3325 fő töltötte ki, amiből 3099 válasz volt elemezhető és felelt meg a kritériumoknak. Az utolsó kérdésre nem volt kötelező válaszolni, ott lehetett leírni a saját történetüket, amiből összesen 1608 db érkezett be hozzánk. Nagyon sok durva sztorit kaptunk, olyanokat, amik mintha bekúsztak volna a bőrünk alá, volt, hogy kirázott tőlük a hideg. Voltak nagyon undorítóak.
Milyen esetek voltak rátok a legnagyobb hatással?
Strausz Kamilla: Amíg élek nem fogom elfelejteni a kismamákra és a gyerekes anyukákra irányuló beszólásokat. Nálam az volt a legalja.
Perejuc Svetlana: Nehéz volt őket végigolvasni. Másfél hónapig tartott az adatfeldolgozás, amit négyen osztottunk fel magunk között, és közben folyton tartottuk egymásban a lelket, mert mindannyiunkat megviselt egy kicsit a dolog.
A történetekből mit szűrtetek le, mi az az életkor, amikor a nők először a catcalling áldozatává válnak?
Perejuc Svetlana: Megkérdeztük, hogy mikor érte őket legelőször catcalling, és a leggyakoribb válasz a 13-14 éves kor között volt. De volt olyan, aki azt írta, hogy már 9-10 éves korában is beszóltak neki, amikor még egy abszolút gyerekről van szó, a lányok még el se kezdenek nőiesedni. És már ilyen fiatalon azt kell megtapasztalniuk, hogy a férfiak jogot formálnak a testükre az utcán.
Azt is érdekes lenne tudni, hogy mikor, hány évesen kerülnek ki a nők a férfitekintetek célkeresztjéből.
Strausz Kamilla: Voltak 50 feletti kitöltőink is és köztük volt olyan, aki azt írta, hogy neki egy-egy beszólás azért számít bóknak, mert elmúlt 60 éves.
Perejuc Svetlana: Az idősebb korosztályból származó válaszoknál az volt a nagyon érdekes, hogy a mai napig pontosan emlékeznek az esetekre. Arra, hogy 13 éves korukban, melyik utcában, milyen ember, mit mondott nekik, és hogy hogyan érezték magukat tőle. Ezek olyan szinten beleégtek a tudatukba, hogy a mai napig tisztán emlékeznek rá.
Sokak számára ezek valóban traumatizáló események.
Perejuc Svetlana: Igen, és az is látszott a sztorikból, hogy vannak, akiknek a viselkedését ezek az utcai zaklatások komolyan befolyásolják. Vannak, akik emiatt inkább útvonalat változtattak, sőt volt olyan, aki másnap befestette a haját, hogy ne legyen annyira feltűnő az utcán. Volt, aki többet nem szállt fel egy buszra, vagy két hónapig, amíg építkezés volt a háza előtt, direkt elkerülte és kerülő útvonalon közlekedett. Ezeknek a beszólásoknak valódi következményei vannak.
Arra rákérdeztetek, hogy milyen ruhát viseltek a nők ezeknél az incidenseknél? A társadalom hajlamos a nők ellen elkövetett erőszakos ügyeknél az áldozat felelősségét firtatni – és például a túl kihívó ruhájukra mutogatni.
Strausz Kamilla: Abszolút azt mutatták az adatok, hogy nincs jelentős összefüggés az öltözködés és a catcalling között. Nem függ sem az évszaktól, sem a ruhától, sem attól, hogy nappal van-e vagy éjszaka – sőt, nappal sokkal gyakrabban éri a nőket. A többség (60,2 százalék) úgy véli, hogy télikabátban ugyanúgy előfordul a zaklatás, mint csinos öltözékben. De az áldozathibáztatás nagyon durván megjelent a válaszokban, olyan szempontból, hogy maguk az áldozatok is internalizálták és próbálták megmagyarázni, hogy igazából miattuk történt a dolog. Hogy azért szóltak be nekik, mert aznap csinosabban voltak felöltözve. De érdekes, hogy a másik oldal is megjelent: volt, aki azt írta, hogy nem érti, miért történt meg vele, hiszen melegítőben volt, nyakig begombolkozva.
Hogyan reagálnak ezekre a beszólásokra a nők? Nem vesznek róla tudomást? Vagy kiállnak magukért – kockáztatva az esetleges megtorlást?
Perejuc Svetlana: Rákérdeztünk, hogy hogyan érzik magukat, amikor a catcalling áldozatai lesznek és azt figyeltük meg, hogy aki megpróbál kiállni magáért, vagy valahogyan reagálni, az inkább ingerültnek, dühösnek érzi magát. Míg, azokra, akik az elkerülést választják, nem figyelnek oda, vagy ignorálják, sokkal inkább a félelem, a zavar és a tehetetlenség érzései a jellemzők. De ha kontextusában nézzük, akkor azt azért látni kell, hogy nem éri meg mindig visszaszólni. Sőt, van, hogy egy visszaszólás után sokkal nagyobb megtorlás érkezik, és ez szintén kiderült a személyes sztorikból. Először még csak azt mondják, hogy, „jaj de csinos vagy”, de ha visszaszólsz, akkor hirtelen lekurváznak, utánad mennek.
Strausz Kamilla: A kérdőívekből az derült ki, hogy a nagy többség, 75 százalék, abszolút ignorálja ezeket a beszólásokat, inkább tudomást sem vesznek róla. Kevesen vannak, akik visszaszólnak.
Valószínűleg csak egy szakértő tudna választ adni arra, hogy vajon a két reakció közül mi lehet a jó megoldást. Erről volt szó rendezvényeteken?
Perejuc Svetlana: Kacsur Adrienn, a rendezvény szexuálpszichológusa azt mondta, hogy ez abszolút attól függ, hogy a nő mitől érzi magát a legjobban, hogyan tudja visszanyerni legalább a belső kontrollt a szituáció felett. Az egész catcalling azért érdekes, mert a kotrollvesztés állapotát idézi elő a nőknél, és ez az, ami félelmet kelthet. Ha úgy érzi valaki, hogy a visszaszólással, a reakcióval visszakapja a kontrollt, akkor a belső megélésének ez egy jó taktika lehet. Ha valaki számára inkább az ignorálás jelent megnyugvást, akkor azt kell csinálnia. De, ahogy az előbb is említettem, a visszaszólásnál mindig fel kell mérni, hogy milyen atrocitások érhetnek utána. Éppen ezért nem lehet azt ajánlani, hogy mindenki álljon ki magáért. Nem biztos, hogy mindenkinek komfortos, nem biztos, hogy működik, sőt, lehet, hogy bajba is kerülhet az illető. Az egyik szervező lány a csoportunkból mesélte, hogy ő egyszer visszaszólt és lekevertek neki egy pofont a Nyugatinál. Fényes nappal. Szerintem nem lehet egyértelmű jó tanácsot megfogalmazni, minden az adott helyzettől függ.
A férfi nézőponttal foglalkoztatok, vagy fogtok foglalkozni? Hogy vajon mit gondolnak a catcalling jelenségéről maguk a férfiak?
Strausz Kamilla: Volt egy kérdőívünk a férfiaknak is, amit 1068-an töltöttek ki. Nagyon érdekes volt. Az derült ki, hogy alapvetően a férfiak is tisztában vannak vele, hogy a catcallingtól senki nem érzi jól magát. Érzik ők is, hogy ez nem jó, és amikor megkérdeztük, hogy ők csinálták-e már, sokan bevallották, hogy igen. Főleg fiatalabb korukban és már megbánták. Azt is megkérdeztük tőlük, hogy ők voltak-e már áldozatai a catcallingnak, és 46 százalékuk mondta, hogy igen. Ezeknek az eseteknek a nagy részét férfiak követték el férfiak ellen – vagy az történt, hogy meleg volt az illető, vagy melegnek nézték és homofób megjegyzéseket kapott. Vagy meleg férfiak közeledtek hozzá illetlenül, ugyanúgy, ahogy a férfiak a nőkhöz. De olyan eset is volt, amikor nő catcallingolt, ez a felállás az esetek egyharmadára volt jellemző. Volt például egy olyan történet, amikor a mozipénztár sorában odament a férfihoz egy nő, megfogta a péniszét, és annyit mondott, hogy „azt hittem, nagyobb”. A férfiak is azt mondták, hogy ők sem érzik jól magukat, ha ilyesmi történik velük.
Perejuc Svetlana: De azt tudni kell, hogy ez a kérdőív nem feltétlenül ahhoz a csoporthoz jutott el, akik nagy számban követik el a catcallingot.
Strausz Kamilla: Igen, a kitöltők többsége felsőfokú végzettségű volt, ezt a közeget értük el. Az eseményen viszont a szakértők elmondták, hogy ez egy abszolút kékgalléros jelenség. Nyilván egy nagy cég menedzsere is utánad füttyöghet az utcán, de nem ez a jellemző.
Arra tudtak választ adni a szakértők, hogy miért csinálják ezt a férfiak? Mi az utcai beszólogatások motivációja?
Perejuc Svetlana: Mi is a miértet szerettük volna kideríteni, hogy mi az, amit a catcallingoló férfiak reakcióként várnak. A szakirodalomi kutatásunkból az már korábban kiderült, hogy valamiféle reakciót próbálnak kicsikarni, azt szeretnék, hogy a nők pozitívan reagáljanak rá, hogy bóknak vegyék, még úgy is, hogy rendkívül udvariatlanul viselkednek, és sok határt átlépnek. Sok visszajelzést kaptunk a kutatás után, például egy hosszabb levelet is egy középkorú apukától – így írta alá. Szerinte a catcalling egyfajta pocskondiázás. Az alsóbb társadalmi rétegben élő férfiak ennek a segítségével próbálnak meg egy pillanatra feljebb kerülni a hierarchiában. Egy pillanatra az lehet az illúziójuk ezekkel a beszólásokkal, hogy egy szintre kerülnek a nővel, mintha lenne nála esélyük.
Strausz Kamilla: A rendezvényen is arra jutottunk, hogy ez sokszor tényleg nem a szexualitásról, hanem a hatalomról szól. És hogy pont ezért a kisebb hatalommal rendelkező férfiak csinálják.
Mint ahogy a nők ellen irányuló nemi alapú erőszak többi fajtája is a hatalom megszerzéséről és fenntartásáról, az irányításról szól, nem pedig magáról a szexuálitásról.
Strausz Kamilla: A szakértőink még azt is említették, hogy a közösségi terek hagyományosan a férfiak terei voltak. A nők régen nem vállalhattak közösségi szerepet, emiatt sok férfi még ma is azt érezheti, hogy neki ehhez joga van, hogy a nők teste köztulajdon, és a közösségi térben tartózkodó nők magukra vessenek.
Megcsináltátok a kutatást és azt éreztétek, hogy még szeretnétek tovább foglalkozni a témával? Vagy hogyan jött az esemény ötlete?
Strausz Kamilla: Az egyik feladat volt az egyetemen létrehozni valamilyen eseményt, és úgy voltam vele, hogy ha már itt ez a rengeteg adat, akkor ezzel kapcsolatban csináljunk valamit. Akkor összeállt egy újabb csapat, akikkel megszerveztük az rendezvényt: a kutatásból is felhasználtunk adatokat és sztorikat, mellette médiakampányt is csináltunk a Facebookon és az Instagramon.
Perejuc Svetlana: Készültek videók is, és a médiakampány csúcsosodott ki végül az eseményben.
A Thuróczy Szabolcs szereplésével készült videó elég hatásosra sikerült.
Strausz Kamilla: Abban csak olyan megszólalások vannak, amik elhangzottak a valóságban is.
Perejuc Svetlana: Készült még egy Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel, mindkettő elérhető a Facebookon és Youtube-on is.
A catcallingon belül milyen témákat érintetteket ezen az eseményen?
Strausz Kamilla: Beszélgettünk arról, hogy társadalmilag miért elfogadott ez a jelenség, hogy ki a felelős érte, hogy van-e jogi szabályozása, vagy lehet-e, érdemes-e egyáltalán szabályozni. De arról is, hogy milyen társadalmi és pszichológiai hatása van a nőkre, végül pedig azzal zártuk, hogy milyen tanácsot tudunk adni azzal kapcsolatban, hogy hogyan előzzük meg ezeket a beszólásokat, és milyen megküzdési stratégiák léteznek.
És mit tudunk tenni, hogy ezt megelőzzük, milyen megküzdési stratégiák léteznek?
Perejuc Svetlana: A kerekasztal-beszélgetés szakértői között kialakult egy vita arról, hogy miért nem kellene erről beszélnünk. Mert megint odajutottunk, hogy az áldozatok csináljanak valamit… Amikor alapvetően a férfiakat kellene felelősségre vonni, az ő viselkedésüket megváltoztatni ahelyett, hogy a nők mennek az utca másik oldalára és tartanak maguknál paprikasprayt. De egyébként nagyon érdekes volt, amit a szociálpszichológus mondott, hogy kevesebb támadás, kevesebb bűncselekmény éri azokat az embereket, akik sétálás közben esznek. És persze az is segíthet, ha a hazafele úton telefonálunk valakivel.
Strausz Kamilla: A kutatásban megkérdeztük a nőktől is, hogy ők milyen megküzdési stratégiákat használnak és elképesztően széles skálán jöttek a válaszok. Sokan mondták, hogy telefonon kísértetik magukat haza, vagy van náluk egy önvédelmi eszköz, ami sokszor csak egy kulcs, vagy egy esernyő. Volt, aki azt mondta, hogy bedugja a fülesét és hangosan hallgat zenét, hogy inkább ne is hallja, míg más nem mer zenét hallgatni, mert tudatos akar lenni, ha ilyesmi történik. Folyamatosan monitorozzák a környezetüket, útvonalat változtatnak, volt, aki azt mondta, hogy elkezdett magában motyogni, mintha bolond lenne, csak hogy ne szóljanak hozzá.
Ahogy a híres mém is mondja, a fiúkat kellene nevelni és nem a lányokat védekezésre tanítani.
Strausz Kamilla: Igen, mi is arra a konklúzióra jutottunk, hogy ezt a témát valahogy be kellene vinni az iskolákba, a 12-13 éves korosztálynak. Több szülő is részt vett a rendezvényen és ők is azt mondták, hogy ez nevelés kérdése. Fontos, hogy a gyerekek milyen példákat látnak a családban. Ez egy rendszerszintű probléma.
Fogtok még foglalkozni a catcalling témájával, lesz folytatása a projekteteknek?
Perejuc Svetlana: A médiakampányt tervezzük folytatni, újabb eseményben még nem gondolkodunk. De nem szeretnénk magára hagyni ezt a témát, nagyon a szívünkhöz nőtt.
Strausz Kamilla: A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség egyik munkatársa is ott volt az eseményen, aki azt mondta, hogy nagyon szívesen dolgoznának velünk együtt, és megkérdezte, hogy a Szexizmus elleni informális magyar koalícióba lenne-e kedvünk becsatlakozni. Annyira nagy visszhangja lett, hogy ezt nem szabad annyiban hagyni.
Fotó: Getty Images
