A jól ismert mean girl karaktert senkinek nem kell bemutatni, ő az amerikai tinifilmek elmaradhatatlan szereplője. A kifejezetten szép, sikeres, de mellette velejéig romlott anithős, akinek a legfőbb szórakozása az áskálódás, a célja pedig hogy megkeserítse a többi diák életét – vagyis, hogy pontosak legyünk, a többi diáklány életét. A filmek intrikus mean girljei ugyanis az esetek többségében főleg a többi lánnyal viselkednek aljasan, velük próbálnak meg versenyre kelni a vágyott fiúért, az elismerésért, vagy éppen a figyelemért. De ott van a rosszindulatú anyós karaktere is, aki válogatott gonoszságokkal próbál meg kiszúrni a kicsi fia választottjával. És persze a filmekből és sorozatokból mostanra azt is megtanulhattuk, hogy a női barátságokat, legyenek azok akármilyen régiek, vagy mélyek, szinte mindig áthatja egy bizonyos fokú rivalizálás.
A popkultúrából kiindulva könnyen gondolhatja azt az ember, hogy mi nők eredendően gonosznak, sunyinak, intrikusnak születtünk. De vajon ez valóban így lenne? Tényleg annyira kegyetlenek és rosszindulatúak vagyunk a saját nemük képviselőivel szemben, ahogyan azt a filmek előszeretettel beállítják – és ahogyan egyébként a társadalom is hajlamos gondolkodni rólunk? És ha létezik ez a bizonyos nők közötti rivalizálás, mi lehet vajon a mozgatórugója? A Nőügyek sorozatunk következő részében a témáról Winkler Zsuzsannával, a NANE Egyesület önkéntesével beszélgettünk.
Kezdjük az elején: a férfiak is áskálódnak
Winkler Zsuzsanna szerint valójában a férfiak között is ugyanúgy fennáll a folyamatos versengés, csak egyrészt ők más célokért versengenek egymással, másrészt pedig a versengésüket a társadalom is egészen másképpen ítéli meg. „A férfiak között is ugyanazok a rivalizálások megvannak, csak másképp tulajdonítunk jelentőséget nekik, mint amikor a nők csinálják egymás között. Ha a férfiak harcolnak egymással, akkor az egy hatalmi harc, helyezkedés, politizálás, valahogy komolyabbnak, fontosabbnak gondoljuk. Míg a nők konfliktusát cicaharcnak, áskálódásnak bélyegezzük” – magyarázza Zsuzsanna.
Az áskálódás és hátbaszúrás tipikusan olyan indirekt agresszív megnyilvánulások, amiket hajlamosak vagyunk kifejezetten a nőkhöz kötni, pedig kutatások szerint a férfiak ugyanakkora, ha nem nagyobb arányban használják ezeket a technikákat. A különbség csak annyi, hogy ha férfiak rivalizálnak férfiakkal, azt az emberek egy egészséges versengésnek vagy tüzes vitának könyvelik el. De ha ugyanezt a csatát a nők játsszák le egymás között, az sokkal rosszabb megítélés alá esik.
A nőkkel szemben eleve kettős mércét alkalmazunk: őket már azért is sokkal jobban bíráljuk, ha bárkivel – nővel vagy férfival – konfliktusba keverednek. Míg a férfiak már gyerekkorukban, a szocializációjuk során megtanulják, hogy az erőszak és az agresszivitás a részükről voltaképp egy elfogadható, sőt gyakran el is várt viselkedésforma, addig egy lány esetében nemcsak az agresszív, de még az asszertív kommunikáció sem lesz kívánatos.
A hatalom morzsái
A rivalizálás tehát mindkét nem között ugyanúgy jelen van, az viszont Winkler Zsuzsanna szerint is tény, hogy a nők közötti konkurenciaharcnak – a kisebbségi helyzetükből adódóan – egészen más a dinamikája.
”Ez nemcsak a nőkre jellemző, hanem mindenféle kisebbségekre, akiknek egy olyan társadalomban kell boldogulniuk, aminek a szabályait nem ők alakítják, és olyan elvárásoknak kell megfelelniük, ami rájuk nézve sokszor diszkriminatívak. Hogy egy ilyen alaphelyzetben a nők túl tudjanak élni, vagy éppen a státuszukat emelni tudják, időnként kénytelenek bevetni egymás ellen rivalizáló, vagy ellenségeskedő stratégiákat.”
Egy olyan patriarchális társadalomban, mint amilyen a miénk is, alapvetően a férfiak határozzák meg az értékeket, illetve az ő kezükben van a pénz és a hatalom. Az, hogy egy nő mennyit tud ezekből megszerezni, ugyancsak a férfiaktól függ.
A nők tehát arra törekszenek, hogy a többi nőhöz képest minél jobbnak tűnjenek a férfiak szemében, hogy rajtuk keresztül ők is hatalomhoz juthassanak.
„A nők azokért a morzsákért küzdenek egymással, amit a férfiak tudnak nekik csepegtetni. Éppen ezért egyéni szinten nem feltétlenül éri meg egy nőnek, hogy a másik nőnek segítsen, hogy felemelje őt, mert a végén még jobb lesz nála, és ő kapja a morzsát. Vannak nők, akiknek már alapból az a stratégiájuk, hogy nem barátkoznak más nőkkel, eltávolítják magukat ettől az elnyomott csoporttól, és úgy csinálnak, mintha ők igazából már a férfiakhoz tartoznának. Ez is az egyén szempontjából számíthat jó stratégiának, hiszen lehet, hogy így több hatalomban fog részesülni. De ha a tágabb képet nézzük, a nők valójában rosszabbul járnak akkor, ha nem emelik fel, nem segítik egymást.”
Harc a férfiakért
Már gyerekként megtanuljuk, hogy az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – tulajdonságunk a szépségünk, és hogy a külsőnkkel mindig a másik nem tekintetének kell megfelelnünk. Csak így lehetünk sikeresek, ez juttathat minket előnyökhöz, ettől lehet belőlünk is valaki. Idősebb korukban pedig már az alapján is elkezdenek megítélni bennünket, hogy van-e párkapcsolatunk, és ha igen, milyen. Belénk ültetik, hogy nőként a házasság és az anyaság a legfontosabb életcélunk, és hogy úgy fogunk majd a férfiaknak megfelelni, ha minél jobban nézünk ki – a többi nőhöz képes. Minél több férfi figyelmét kell felkeltenünk, hogy ki tudjuk választani közülük a legjobb partnert és végre feleséggé illetve anyává válhassunk. Elkezdődik hát a verseny, ami során a nőknek mindig a többi nőhöz képes kell jól teljesítenünk.
„Ebben a rendszerben az adja a nőnek az igazi értékét, hogy hány férfi akar lefeküdni vele. A verseny tehát a férfiakért folyik. Vannak olyan nők, akik ebbe a versenybe be tudnak szállni, mert ők koruknál, vagy adottságaiknál fogva jobban megfelelnek a fennálló szépségideáloknak, és nekik esélyük van ebben a kategóriában valamiféle státuszt szerezni. És vannak olyan nők, akiknek erre nincs esélye, mert (már) nem felelnek meg a standardoknak, vagy neveltetésük által ez nem egy járható út a számukra. Ezeknek a nőknek más módszerrel kell a saját státuszukat megpróbálni felemelni, megtalálni a helyüket a világban úgy, hogy kapjanak elismerést, megbecsülést másoktól.”
Út a szolidaritás felé
„A férfiaknak is megvannak a saját versengéseik, csak náluk ezek a pénzről, a hatalomról, a minél nagyobb státuszról szólnak, vagy arról, hogy minél több partnerük legyen. Amikor ők ezekért a célokért dolgoznak, ténylegesen könnyebben tudnak hatalmat szerezni mások felett. Ezalatt a nők a külsőségekkel vannak elfoglalva, azzal foglalkoznak, hogy hogyan fessék a hajukat, hogyan diétázzanak, hogy hogyan tudnának a másik nőnél jobbak lenni. Közben pedig semmilyen hatalmat (pénzt, tudást, erőforrásokat) nem szereznek a világon.”
Winkler Zsuzsanna szerint ahhoz, hogy a nők szolidárisabbak legyenek egymással, hogy ne a vetélytársat lássák a másikban, a legfontosabb a tudatosítás lenne. Hogy a lányok és a nők megértsék, valójában nagyon is hasonló helyzetben vannak, ugyanazokat a diszkriminációkat élik meg, ezen az egyenlőtlen helyzeten pedig csak akkor tudnának változtatni, ha a rivalizálás helyett elkezdenék felemelni egymást.
„Fontos lenne, hogy el tudjanak vonatkoztatni a konkrét helyzetektől és a nagy egészre koncentráljanak. Abban reménykedem, hogy a következő generációknak már könnyebb lesz, hiszen már ma is egyre több nő szemléli tudatosan a társadalmi berendezkedést, és az ő gyerekeik talán még inkább az egyenlőségben fognak hinni. De ez még egy hosszú folyamat lesz.”
Fotó: Getty Images
