Hogyan találtatok rá Jihyun Park történetére?
Peti: A járvány alatt sokat voltam otthon, és egyszer nem tudtam aludni. Ilyenkor sokszor olvasok külföldi híreket és nézek hírműsorokat. Egyszer csak felbukkant egy hír a Reutersen, amiben azt állították, hogy egy észak-koreai disszidens helyi képviselőnek jelentkezik Machesterben. Ledöbbentem, ezért rákerestem az életére, és azt találtam, hogy ő kétszer is megszökött a világ legelzártabb országából. Rájöttem, hogy senki nem mutatta még be nagyobb terjedelmű riportfilmben azt, hogyan jutott el Észak-Koreából a választásig. Nagyon sok ötlet összegyűlt a fejemben, majd amikor az SZFE-s vizsgámra vizsgafilmet kellett forgatni, úgy gondoltam, itt a remek alkalom, valósítsuk meg. De úgy álltam hozzá, hogy akkor már ne csak egy 12 perces riportot csináljunk, hanem annál sokkal többet, kihívásként emeljük a tétet 25 percre. Sokat jelentett számomra, hogy Zilahy Tamás, az osztályfőnököm végig mentorálta a projektet. Folyamatosan segítséget kértem és kaptam tőle, ahogy a munkahelyemtől is: az ATV vezetőihez, szerkesztőihez és munkatársaihoz is bármikor fordulhattam.
Jihyun Park
Mit szólt a film ötletéhez Jihyun Park?
Peti: Meglepően jól fogadta. Mindig hálás azoknak, akik kíváncsiak az életére és érdeklődnek Észak-Korea iránt. Az interjú végén kávéztunk, és megkérdeztem, hogy mi alapján dönti el, kinek ad interjút. Azt mondta, politikai megkereséseket nem vállal. Nagyon sokszor keresik meg őt, amikor hallanak a hírekben észak-koreai atomfegyverekről vagy fegyverkezési kísérletekről, de azokat nem vállalja, mert úgy gondolja, hogy abban nem kompetens – ezzel szemben arról sokan elfeledkeznek, hogyan is él a nép az országban. Szerintem azért is érdekes ez a film, mert nagyon ritkán van arra példa, hogy egy észak-koreai disszidens leül és beszél.
Mennyire nehéz beférkőzni valakinek a bizalmába, aki hasonló dolgokon ment keresztül?
Peti: Nekem riporterként nehéz volt, mert nem tudtam, mennyire lesz nyitott úgy, hogy még sosem találkoztunk személyesen. Ráadásul ha beírja az Egyesült Királyságban a nevünket a Google-ba, akkor nem sok mindent talál rólunk angolul. A forgatás alatt el kellett utaznunk kocsival az egyik helyről a másikra, ezért figyeltem arra, hogy publikus taxiba szálljunk be, ne egy idegen autóba. Az életéről kérdezgettem, annak a legmélyebb bugyráig – azt éreztem, hogy ez felelősség, amire vigyázni kell, és nem szabad visszaélni a helyzettel.
Bence: Közvetlen volt velünk. Be tudott illeszkedni a társadalomba, de az interjú közben arra gondoltam, hogy mennyire más világból jött, és néhány év alatt teljesen olyanná vált a viselkedése, mint egy átlagos angolé. Nehéz kiismerni a személyiségét, és szerintem mi nem is a valódi arcát láttuk, hanem egy magára húzott szerepet. Azt hiszem, bármennyire is próbálja magát nyitottnak mutatni, nagyon nehéz igazán a bizalmába férkőzni.
Peti: Jihyun Park most ugyanúgy él Angliában, mint bármelyik tanár. Iskolai ügyintézőként dolgozik, utazgat az országon belül. Szabadulása után aktivista lett, és körülbelül 700 észak-koreainak segített új életet kezdeni. Nyelvet tanít nekik, illetve próbál segítséget nyújtani az életkezdésben. Újra és újra azokkal a sorsokkal találkozik, amiből ő is megmenekült. Aki szokott dokumentumfilmeket nézni, az kétfajta menekülttel találkozhat: vagy örök életükben hordozzák a traumákat, vagy a nyugati világ rabjai lesznek, ami az életük minden aspektusában megnyilvánul. Ő megmaradt ugyanolyannak, mint amikor 2008-ban az Egyesült Királyságba került, és mintha nem is vágyna többre. A filmben is elmondja, hogy hálás azért, hogy az angolok befogadták. Talán neki annál több nem is kell, mint hogy a családjával biztonságban élhessen egy olyan helyen, ahol emberként tekintenek rá.
Berecz Péter, akivel Feltörekvők sorozatunkban már olvashattatok interjút és Meggyes Bence
Volt valami, amit ki kellett vágnotok a filmből?
Peti: Megért volna egy külön filmet csak az, hogy miket élt át a munkatáborban: a nőknek még a nemiszervét is átkutatták, hogy rejtegetnek-e benne valamit. Nagyon megrázó volt hallgatni. Meséltem is neki, hogy októberben egy holokauszt-túlélővel forgattam – mindenki tudja, hogy Észak-Koreában a mai napig vannak munkatáborok és koncentrációs táborok. Mégis ugyanúgy, mint a második világháború alatt, most sem történik semmi. Megrázó volt, hogy amiről beszélünk, az nem a történelem és nem is a jövő, hanem a jelen.
Egy észak-koreai menekült számára nem veszélyes, hogy szerepel egy filmben?
Bence: Az észak-koreai menekülteket alapvetően már nem üldözik, amikor Európába vagy Amerikába kerülnek. Kínában még előfordul, hogy visszatoloncolják őket, ott sok kém ezzel foglalkozik.
Peti: Ő már egy elég védett közegben él. Azt mondta, hogy az észak-koreai nagykövetségek tudják, hogy léteznek, és körülbelül hol élnek. A rezsim számára veszélyes, hogy ezek a történetek napvilágot látnak, de nem történik semmi. Akkor sem fog történni semmi, ha egyszer kiderül, hogy ott valakit élve felboncoltak. A világ különböző országai maximum gazdasági szankciókkal tudják sújtani az országot.
Miért tartottátok fontosnak, hogy elhozzátok Magyarországra Jihyun Park történetét?
Peti: Ezzel az országgal kétféle módon találkozik az ember: vagy a híreket olvasva, vagy a középiskolai történelemórán. Észak-Koreát és vezetőjét, Kim Dzsongunt sokszor mémként ábrázolják. Tényleg vannak köztük viccesek, ugyanakkor nagyon sokan nem gondolnak bele abba, hogyan működik ott az élet. Nemcsak diktatúra van, hanem nyilvános kivégzések is. Az emberek éheznek, a létminimum alatt élnek. Kim Dzsongun nemrég bejelentette, hogy ismét éhezés várható, ott is jelen van a Covid, amit ráadásul nagyon sokáig tagadtak. Szerintem a film legerősebb mondata az, hogy „Észak-Koreában sosem mondtuk azt, hogy szeretlek anya vagy apa” – abból indultunk ki, hogy ez egy olyan ország, ahol csak a vezetők felé nyilvánítanak köszönetet és szeretetet, nem pedig azt meséltük el, amit már eddig is tudtak róla az emberek. Számomra a legnagyobb tanulság a film fő üzenete: az ember szeretne egy olyan világban élni, mint amit Jihyun Park is megtapasztalt. Befogadták, elfogadják és támogatják a céljaiban. Ugyanúgy jogosult arra, hogy tisztségeket töltsön be az országban – egy olyan demokráciában, ahol ő azelőtt soha nem élt –, mint bármelyik brit.
Bence: Számomra az élni akarás a legnagyobb tanulság, és az, hogy bármilyen helyzetből ki lehet törni.
Milyen esélyei vannak egyébként a képviselői posztra?
Bence: Az előző választáson harmadik lett.
Peti: Az első két képviselő jut tisztséghez, ő pont lecsúszott róla. Pont az angolok iránt érzett hála miatt szeretne képviselő lenni. A konzervatív párt tagja, mert számára a család a legfontosabb, ezért ez felel meg leginkább az értékrendjének. Ha megválasztják képviselőnek, az történelmi esemény lesz, mert még nem volt olyan észak-koreai menekült, aki ilyen magas pozícióig jutott volna az angoloknál.
Ha lehetne, elmennétek Észak-Koreába forgatni?
Bence: Én benne lennék, de ez akkor lenne izgalmas, ha nem a tipikus körbevezetést mutatnák. Ha pedig más látnánk, akkor valószínűleg nem jönnénk haza.
Peti: Nyilván nagy élmény kimenni, egy turista viszont nem a valóságot látja. Jihyun Parkkal arról is beszéltünk, hogy ezek az emberek sokszor akaratlanul, de az országot támogatják. Kint dollárral fizetnek, a turistákkal pedig tőke áramlik az országba. Újságírói minőségben szívesen elmennék, de akkor olyat mutassanak, amit érdemes látni, mert csak akkor van értelme bármiről is forgatni, ha nem csak a propagandát látjuk.
Készítettetek már riportfilmet Texasban Scott Kelly űrhajóssal, Londonban Lily Ebert holokauszt-túlélővel, most pedig egy észak-koreai disszidenssel. Milyen reakciókat szoktatok kapni, amikor bekopogtok valakihez, és azt mondjátok, hogy „jó napot, két huszonéves egyetemista vagyunk Magyarországról, szeretnénk riportot készíteni”?
Bence: Ez változó, de alapvetően nyitottak rá. Lily Ebertet például Peti nagyon nehezen érte el. Fél évig levelezett vele, mire fogadta a stábot. Scott Kelly viszont ellenpélda: ő egyből válaszolt, hogy persze, csináljuk. Azt mondta, számára nagyon motiváló volt, hogy ilyen fiatalon Magyarországról, az eddigi legmesszebbről utaztunk hozzá az Egyesült Államokba csak azért, hogy interjút készítsünk vele.
Peti: Szerintem minden közéleti szereplőnek fontos, hogy minél nagyobb közönséget érjen el a története. Bármennyire is kis szeglet Magyarország, innen látszik, hogy valaki hisz-e abban, amit ki akar fejezni. Scott Kellynél ez például azt jelenti, hogy hisz-e abban, hogy az űrkutatás mindenkié, Lily Ebert és az unokája, Dov Forman hisznek-e abban, hogy a holokausztot mindenkivel meg kell osztani, vagy Jihyun Park hisz-e abban, hogy Észak-Korea történetét mindenkinek ismernie kell. Ha nemet mondanának, akkor felmerülne a kérdés, hogy miért kezdték el egyáltalán. Szerintem fontos, hogy ezek a történetek eljussanak az emberekhez. Mindhármuk története különleges emberi sorsokat mutat be. Az a legfontosabb, hogy ha ezeket valaki látja, tudjon belőlük merítkezni, legyen akár húsz-, akár harmincéves.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem keretei között készült Isten hozott Manchesterben! című riportfilmet február 25-én 21:55-kor nézheted meg az ATV-n, amelynek rendezője Berecz Péter, másodéves televíziós műsorkészítő szakos hallgató.
Fotó: Cvitkovits Judit, Meggyes Bence
