Tavaly nyáron debütált a Netflixen a Dirty John című sorozat második évada, amiben egy Betty Broderick nevű háziasszony igaz történetét dolgozták fel. Betty nevét egy kettős gyilkosság miatt ismerte meg annak idején a világ: 42 éves korában az éjszaka leple alatt betört a volt férje otthonába (az egykori közös otthonukba) ahol nem csak a férfit, de annak 28 éves barátnőjét is megölte. Noha a sorozat középpontjában ez a kettős gyilkosság áll, Betty Broderick története nem egy szimpla bűnügyi dráma. Sokkal összetettebb és sokkal emberibb annál. Epizódról epizódra azt követhetjük nyomon, hogyan hullik darabjaira gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra egy egykor jómódban élő, boldog négy gyerekes édesanya élete.
Dan Broderick feleségeként Betty 20 éven át háziasszony és családanya volt. Mivel nőként mindig is erre a szerepre nevelték, a saját elmondása szerint sosem okozott neki problémát az otthonmaradás, örömmel gondoskodott a háztartásról és nevelte a gyerekeket. Ő biztosította a hátországot, míg a férje, Dan az ügyvédi praxisát építette – állandó túlórázással. A férfi munkájának végül meglett a gyümölcse: jól kereső, sikeres ügyvéd vált belőle, aki bár a gyerekeivel nem tudott sok időt tölteni – két lányuk és két fiuk is született –, de legalább vacsorázni hazament a családjához, és egy ideig még a feleségével is szoros kapcsolatban maradt. Ezzel az élettel Betty is boldog és elégedett volt. Tökéletesen teljesített a családanya szerepében, és örült, hogy a jólétüknek köszönhetően a gyerekeiknek mindent meg tudnak adni. Egészen rácsodálkozott, amikor kiderült: az egyik baráti társaságukba tartozó házaspár válni készül, miután a férj egy fiatalabb nőre cserélte le a feleségét.
Meg volt róla győződve, hogy velük ilyesmi nem történhet meg.
Persze nem sok kellett már hozzá, hogy kiderüljön: de, velük is pont ugyanez fog megtörténni. Négy gyerek, 20 évnyi házasság, támogatás és önfeláldozás után Betty Broderick ott találta magát kisemmizve, teljesen egyedül.
Broderickék története sok szempontból extrém és nagyon is amerikai, maga a sorozatban bemutatott jelenség azonban teljesen általánosnak számít. A válás utáni kisemmizés valójában bárkivel ugyanúgy megtörténhet – és még csak nem is kell hozzá Broderickékhez hasonlóan szupergazdagnak lenne. Erről a jelenségről beszélgettünk a következőkben dr. Nógrádi Noá nőjogi szakértővel.
A nőnek otthon a helye
A hazai helyzettel kapcsolatban annyit rögtön az elején érdemes megjegyezni, hogy bár a kormány rendíthetetlenül propagálja a konzervatív családmodellt és a hagyományos nemiszerep-leosztásokat, a legtöbb magyar család hosszú távon nem engedheti meg magának az egykeresős családmodellt. A Betty Broderickhez hasonló, évtizedekig főállású családanyaként tevékenykedő felségekből itthon jóval kevesebb van, ez a berendezkedés inkább csak a felső középosztályban lehet fenntartható.
Ám ha egy családban mégis csak felmerül annak a lehetősége a gyerekvállalás kapcsán, hogy az egyik szülő hosszabb időre – ha nem is évtizedekre – kilépjen az állásából, és otthon maradjon, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a nőre fog esni a választás. „Mivel a nő lesz terhes, ő szüli meg a gyereket, és a szoptatás miatt a kezdeti időszakban elengedhetetlen a gyerek ellátásához, az emberekben kialakult egy berögződés, ami miatt úgy gondolják, hogy a későbbiekben is a nőnek kell ezt a gondoskodási feladatot végeznie, akár dolgozik mellette, akár nem. A lányokat már gyerekként erre a szerepre szocializálják, onnantól kezdve, hogy milyen játékokat adnak nekik, de például azzal is, hogy a fiúkkal ellentétben őket általában már korán elkezdik bevonni a házimunkába” – magyarázza Nógrádi Noá. Ez a berögződés még annak ellenére is makacsul tartja magát, hogy valójában csak egyetlen egy olyan feladat van, amit egy kisgyerekkel kapcsolatban tényleg kizárólag a nők tudnak elvégezni – ez pedig értelemszerűen a baba mellből táplálása. A szoptatáson kívül az összes többi, gyerekneveléssel kapcsolatos tevékenységet nyugodtan el tudnák látni a férfiak is.
De persze a nemi sztereotípiák és szerepelvárások mellett egy másik, sokkal racionálisabb oka is szokott lenni a nők otthonmaradásának. A házastársak közül az a fél szokott munkában maradni, aki többet keres, és az marad otthon, akinek a keresetének hiányát kevésbé fogja megérezni a család. „Úgy működnek a gazdasági folyamatok, hogy általában a nők vannak a kevésbé jól fizetett szakmák felé csatornázva, de emellett van egy olyan torzítás is, hogy a nőket jellemzően arra kapacitálják, hogy felfelé keressenek párt, a férfiakat pedig arra, hogy lefelé. Eléggé megjósolható tehát, hogy általánosságban a párok közül kinek éri meg a munkában maradnia. Jellemzően a férfinek, mert ő szokott lenni a jobb kereső.”
Az esetek többségében tehát a nők azok, akik az első gyerek születése után kiesnek a fizetett munka világából. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig, a család aktuális élethelyzetétől, illetve társadalmi státuszától függően. És mint tudjuk, az első babát sok esetben egy második, esetleg egy harmadik is követi, egymás után csupán néhány év különbséggel, ami pedig azt jelenti, hogy az anyák akár évekre bezáródhatnak a négy fal közé. Beteljesítik a nekik szánt családanya szerepet: főznek, mosnak, takarítanak, háztartást vezetnek, gyereket nevelnek – mindezt bármiféle saját bevétel nélkül. És pontosan ez az apró részlet tud óriási gondot okozni, ha házasságnak végül mégsem az ásó, kapa, nagy harang, hanem egy csúnya válás fog véget vetni.
Nem szeretünk előre tervezni
„Nagyon nagy probléma, hogy a családtervezés Magyarországon még egy elég új fogalom, és a nők ritkán gondolják végig, hogy mikorra és hogyan időzítsék a gyerekvállalást annak érdekében, hogy az ne lőjje meg teljesen az életútjukat. Sokszor megesik, hogy véletlenül csúszik be a baba, de a nők többsége egyébként sincs nagyon tisztában a kockázatokkal” – magyarán azzal, hogy bármekkora nagy a szerelem, bármennyire boldogok per pillanat, statisztikailag magas esély van rá, hogy 10-20 év múlva a házastársukkal elhidegüljenek egymástól, hogy úgy döntsenek, nem szeretnék tovább együtt folytatni. A legtöbben nem gondolják végig, hogy háziasszonyként, munka, saját pénz és megtakarítások nélkül vajon lesz-e egyáltalán lehetőségük a kilépésre a kapcsolatból, ha már nem boldogok; vagy hogy egy esetleges válás után mégis miből és hogyan fogják újrakezdeni az életüket. Bár radikálisnak hangozhat, de Nógrádi Noá minden nőnek azt szokta tanácsolni, hogy házasság és gyerekvállalás előtt igenis vegye számba a legrosszabb lehetőségeket is. „Persze mindenki szereti azt gondolni, hogy velük ilyesmi nem történhet meg, és nyilván nem úgy szervezünk esküvőt, hogy közben azon gondolkodunk, mikor fogunk elválni… Mindenki azt gondolja, hogy ők lesznek azok, akik mindörökké együtt maradnak, de a statisztikákból azért látjuk, hogy a házasságok nagyobb része végződik válással, mint együtt maradással. Jó lenne tehát a tervezésnél igenis végiggondolni, hogy mi lesz, ha mégis vége lesz. Számolni kell ezzel lehetősséggel annak érdekében, hogy a nő végül ne találja magát egy nagyon rossz szituációban, kilépési lehetőség és perspektívák nélkül.”
Igaz ugyan, hogy erősen élnek a köztudatban olyan tévhitek, amelyek szerint a férfiak szokták igazán megsínyleni a válásokat, a nőjogi szakértő szerint az adatok nem ezt támasztják alá. Nógrádi Noá azt mondja, egy olyan kapcsolatban, amiben gyerek is van, szakítás esetén a nőknek általában sokkal rosszabbak szoktak lenni a kilátásai. „Általában nem a férfiak szoktak elszegényedni a válástól. Addigra nekik már van egy előmenetelük, míg a nők sokszoros hátrányból indulnak. Az elsődlegesen gondoskodással töltött évek után próbálnak valahogy visszahelyezkedni a munkaerőpiacra, úgy, hogy mindenki, aki velük egyidős, már előrébb tart, és úgy, hogy a munkáltatók nem néznek jó szemmel a kisgyerekes anyákra – míg a férfiakról nem feltételezik, hogy káros hatással lesz a munkájukra, ha gyerekük van.”
Mit lehet tenni?
Nógrádi Noá szerint az ideális az lenne, ha a nők egyenlő esélyeinek érdekében maga a rendszer tudna megváltozni. Elengedhetetlen lenne a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek, azaz a női munkavállalók diszkriminálásának felszámolása, és szükség lenne a jelenlegi családtámogatási rendszer megreformálására is – például azzal, hogy az északi országhoz hasonlóan, az állam idehaza is támogassa a férfiak otthon maradását. Svédországban már 1974 óta létezik gyermeknevelési szabadság az apák részére is, amivel a rendszer arra törekszik, hogy a gyerekekkel járó feladatokban mindkét szülő egyenlően részt vegyen. Az összesen 480 nap fizetett szülési szabadságot a gyerek születése után a svédeknél mindkét szülő kiveheti, ám ebből 60 nap kifejezetten a férfiaknak jár. Ha az apuka nem veszi ki a 60 napját, akkor az egyszerűen elvész, és az anya nem használhatja fel helyette. Ezen kívül a 480 napot úgy osztják be maguk között, ahogy akarják, ha tehát az apuka szeretne, akár több időt is otthon tölthet a babával. Ez a felállás egyrészt meg tudja akadályozni, hogy a nők a gyereknevelés miatt elszigetelődjenek a külvilágtól, illetve a munka világától, és az apa-gyerek kapcsolatra is jó hatással van.
„Az ilyen felállás egy nagyon jó ösztönző arra, hogy a férfiak is elkezdjenek otthon maradni, ami sokat tud segíteni a gyerekükkel való kötődés kialakításában, szuper hatással van az apa-gyerek kapcsolatokra. Ám az ilyen intézkedések helyett itthon minél inkább arra próbálják a nőket ösztönözni, hogy anyák és háziasszonyok legyenek. Tök jó, hogy az állam hosszú ideig biztosítja a gyest és a gyedet, de teljesen világos, hogy ennek elsősorban az a célja, hogy a nők benne maradjanak egy fizetetlen gondoskodó munkában.” Noá hozzáteszi, hogy a nők gyerekneveléssel kapcsolatos munkáját azért szoktuk fizetetlennek hívni, mert az állam ugyan biztosít közben bizonyos pénzbeli juttatásokat, ám azok túl alacsonyak ahhoz, hogy valóban meg lessen élni belőlük. A gyerekneveléssel járó költségek pedig olyan magasak, hogy a családi pótlék összege (ami hosszabb távon is jár) ahhoz képest szinte nevetségesnek tekinthető. Emiatt alakul végül ki az a helyzet, hogy egy otthon maradó nőnek nincs igazán olyan saját pénze, amiből gazdálkodhatna – és amihez például egy válás esetén nyúlni tudna.
„Amíg a szükséges strukturális változások nem történnek meg, én minden nőnek azt mondanám, hogy gondolja át a kockázati helyzeteket. Ez nem a partner elárulása, nem azt jelenti, hogy ne bíznának meg benne. De senki nem tudhatja, hogy 10-20 év alatt mi minden fog megváltozni. A nők kilépési esélyeit az olyan tényezők is rontani szokták, mint hogy jellemzően még mindig a férfi nevén szoktak lenni az értékesebb tulajdonok, miközben a hiteleket közösen veszik fel. Nem szívesen gondolja az ember a partneréről, hogy visszaélne ezekkel a tényezőkkel, de jobb kiiktatni ennek a kockázatát.”
„Nagyon optimista dolog a férfi jóindulatára alapozni, azt gondolni, hogy akkor is, ha esetleg egyszer majd nagy konfliktus lesz, a végkimenetel igazságosan fog alakulni. A legjobb az lenne, ha addig is, míg a rendszer nem változik, a nők előre gondolkoznának, és megpróbálnának javítani a saját esélyeiken.”
Fotó: Getty Images
