„Szeretlek, de statisztikailag szinte biztos, hogy elválunk”

2022. február 15. |

Mit jelent az örökké tartó hűség, ha a házasságot már nem húsz, hanem akár ötven évre kötjük, és egyáltalán mennyire fenntartható ez a konstrukció a modern ember életében? Tematikus hetünkön arra is választ keresünk, hogy vajon van-e sírig tartó szerelem, és fenntartható-e a monogámia, ha hosszú évtizedekre szól.

Zsófi tíz éve van együtt férjével, ebből már hat éve házasok. A házasság előtt mindkettejüknek volt komoly kapcsolata, egyéjszakás kalandja, pár hónapos bénázása, szóval a párkapcsolatok mindenféle formáját kipróbálták már, mire úgy döntöttek, hogy örökre összekötik az életüket. De a lány fejében már jó néhány hónapja újra és újra előtör a kérdés – amire egyelőre még nem mer magának választ adni –, hogy igazából mit is jelent ez az örökre? Még nincsenek negyvenévesek. Nem volt ez kamaszszerelem, de azért mégis a húszas éveikben jöttek össze, visszatekintve annyira fiatalok voltak, annyi mindenről másképp gondolkodtak. Amikor huszonévesen azt mondod, „örökre”, igazából nem is gondolsz bele, hogy mi van emögött, nem számít, az egész csak egy misztikus, romantikus és távoli ígéret, mert akkor még éppen a megdermedt mostban vagy, egy idő nélküli gondtalanságban, abban a gyerekkor és a felnőtt élet közötti rövid átmenetben, amikor még mindkét életszakasz előnyeit élvezheted. Zsófiéknak most van egy hároméves kisfiúk és egy öt hónapos lányuk. Az öthónapos persze még nagyon kicsi, leköti minden idejüket, de a háromévesen már látják, mennyire kevés idő kell ahhoz, hogy a magatehetlen kisbabákból eleven, önálló gyerek legyen. Pár gyorsan elszálló hónap, és már a kicsi is bölcsibe megy, Zsófi visszamegy dolgozni, fáradtan hazahozzák a gyerekeket, a vacsorázás-fürdetés-altatás rituáléja kitölti az intézményesített életen kívüli időszakot, és ez így megy éveken keresztül, míg ott maradnak ketten, gyerekek nélkül – ha optimisták vagyunk az egészségüket illetően, még egy jó harminc évig.

hazassag-szerlem-valas-elettartam-romantika

„Úgy érzem, rendben van a házasságunk, boldogok vagyunk, de nem tudom elképzelni, hogyan tudjuk ezt életünk végéig fenntartani – magyarázza Zsófi. – A munkánkban, a szabadidőnkben folyamatosan keressük az új kihívásokat, újabb impulzusokat, de a párkapcsolatunkban ki kellene tartanunk negyven-ötven éven keresztül… ez nekem abszurdnak tűnik. Múltkor a jövőről beszélgettünk a férjemmel, és én elmondtam neki, hogy szeretem, tényleg szeretem, de statisztikailag jó esélyünk van rá, hogy néhány év múlva mi is elválunk.”

A statisztikák valóban erre mutatnak: 2020-as felmérések szerint az amerikai házasságok 41 százaléka válással fog végződni. A KSH adatai szerint 2000-2010 között a 35-4000 Magyarországon köttetett házasságból 20-25 000-nek válás lett a vége – a helyzet egyébként valamelyest változott az elmúlt években, 2020-ban például 67095 házasságkötés és mindössze 14979 válás történt. A helyzetet az is árnyalja, hogy eleve kevesebben döntenek a házasság mellett: Amerikában az 1990-es évek óta csökken a házasodási szándék, és bár az elmúlt években fellendülés látszik, alapvetően Magyarországon is kevesebben szeretnék hivatalosan is összekötni az életüket. Ez a tendencia egész Európára igaz, hiszen nagyjából a ’60-as évek óta csökken a házasságkötések száma. Ugyanígy csökkenni látszik a házasságok szavatossága is: bár arról nincsenek egyértelmű statisztikák, hogy pontosan hány év múlva érnek „veszélyzónába” a kapcsolatok (állítólag az első 1-2 év, illetve a 7-8. év közötti időszak számít igazán kritikusnak), alapvetően csökken a házasságok élettartama. Épp ezek miatt szokták hangsúlyozni – még az elmúlt néhány év korrekciós tendenciáit figyelembe véve is –, hogy a házasság intézménye a modern korban válságba került. De talán nem is a válság a legpontosabb kifejezés, és egyszerűen csak arról van szó, hogy a házasság olyan konstrukció, ami megváltozott életkörülményeink mellett egyszerűen már nem fenntartható.

Irreális elvárások

A modern párkapcsolatok egyik legnépszerűbb szakértőjének számító Esther Perel hangsúlyozza, hogy a házasság sokáig egészen pragmatikus intézmény volt, melybe csak a közelmúltban épült be a romantikus komponens. A társra, partnerre való igény mellett ráadásul a pszichológus szerint megszületett egy újabb elvárás a házasság felé, mégpedig, hogy a kapcsolatunk az önmegvalósításunk legfőbb támogatója legyen. Azt szeretnénk, ha a partnerünk egyszerre volna legjobb barát, szerető, testvér, mentor és szülő, ezeknek az elvárásoknak azonban valójában senki nem képes megfelelni.

A szakember azt is hangsúlyozza – és valóban ez az egyik legfontosabb, Zsófi példájából is felsejlő szempont –, hogy az átlagéletkor jelentős megnövekedése miatt a modern házasságok sokkal hosszabb távú elkötelezést jelentenek, mint azokban az időkben, amikor a házasság intézménye megszületett. Nagyon nem mindegy, hogy az örök hűség tíz, húsz vagy ötven évre szól. A főként (gazdasági) biztonságot és státuszt jelentő konstrukció napjainkra tehát egy sokkal kuszább, komplexebb elvárásrendszerré alakult, amit ráadásul jóval tovább kell megfelelően működtetnünk. Mindezek fényében már nem is tűnik olyan meglepőnek a válások magas aránya.

Eli Finkel szociálpszichológus a „mindent vagy semmit házasság” kifejezést használja a modern kapcsolatok leírására. Perelhez hasonlóan ő is azt mondja, hogy manapság irreálisan nagy elvárásokat támasztunk partnerünk felé, és ha úgy tűnik, a másik nem képes megfelelni ezeknek, inkább kilépünk a kapcsolatból – a fogyasztói viselkedés analógiájára – egy még jobb, még tökéletesebb kapcsolat reményében. Finkel egyébként azt is megjegyzi, hogy a házasságkötés és válás nagyon is függ az osztályhelyzettől – az alacsonyabb társadalmi rétegekben például gyakoribb a válás, részben azért, mert ezeknek az embereknek a mindennapi problémák mellett jóval kevesebb kapacitásuk marad a kapcsolat gondozására, a szerelem spirituális megélésére.

A házasság eredetileg azért jött létre, hogy a nőket a férfiakhoz kösse, ezzel (pontosabban a megcsalás szigorú büntetésével) „garantálva”, hogy a születendő gyermek a férj leszármazottja. A házassággal a nő tulajdonképpen a férfi tulajdona lett, az ókori Görögországban például az apák az alábbi felkiáltással adták férjhez lányaikat: „Ezennel felajánlom neked lányomat, hogy törvényes utódokat szüljön neked.” Később a vallás kisajátította magának a házasság intézményét: ahogyan a római katolikus egyház egyre nagyobb hatalomra tett szert Európában, a házasságok törvényes elismeréséhez szükség lett a papok áldására, és körülbelül a nyolcadik századra a házasság Isten előtt köttetett szent szertartássá vált. A szerelem azonban jóval később került képbe: a késő középkorban született meg a romantikus eszme, ami alapjaiban változtatta meg a házasságok funkcióját, és bár a nők házasságon belüli egyenjogúsága még sokáig (valójában sok helyen a mai napig) nem valósult meg, ekkor indult el az a folyamat, amiből kialakult a házasság ma ismert koncepciója.

A modern világgal együtt azonban korábban nem ismert párkapcsolati problémák is megjelentek. A kapcsolat túlanalizálása, a szenvedélyre való törekvés és az „ideális” kapcsolat állandóan hajszolt képe könnyedén vezethetnek váláshoz. Ráadásul ezeket az elvárásokat és illúziókat a piac és az azt kihangosító média is táplálja, amikor párkapcsolati tippekkel és szexi fehérneműkkel igyekeznek elárasztani minket. A nagycsalád és a megtartó közösségek felbomlásával ugyanakkor sokkal több feladat kerül a házaspár vállára – elég például a gyereknevelésre gondolni, ami sok házasság történetében hoz fordulatot. Tény az is, hogy a válás folyamata jóval egyszerűbb, így a házasság szinte bármelyik pillanatban felbontható. Azzal együtt, hogy ez borzasztóan fontos a házasságban élők védelmének érdekében (például ha családon belüli erőszakból kell menekülni) ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy megemelkedett a válások gyakorisága.

A fő kérdés tehát, hogy mennyi értelme van a házasságnak modern életkörülményeink mellett? Érdemes-e néhány évre összekötnünk az életünket, ha jó eséllyel úgysem tudjuk fenntartani majd ezt a rendszert? Mik azok, amiken egyéni szinten kéne változtatnunk (például a tökéletesség hajszolásának elengedése) és mik azok a strukturális problémák, amik megnehezítik a házasság fenntartását? A tény, hogy az elmúlt években egyre több pár dönt úgy, hogy házasság helyett inkább élettársi viszonyban élnek együtt, könnyen afelé mutathat, hogy hamarosan akár teljesen leáldozhat a házasságoknak.

Az igen jutalma

Felmerülhet a kérdés, hogy igazságos, vagy akár hasznos-e egy társadalomnak továbbra is jutalmazni és szorgalmazni egy ilyen sok szempontból problémás intézményt. A legtöbb ország vezetése (és ez Magyarországon kiváltképp igaz) adókedvezményekkel igyekszik ösztönözni a házasodást, hiszen a házasság jó eséllyel a demográfiai növekedést is segíti. Mindeközben az egyedülállókat láthatatlan „szingliadó” terheli, vagyis egyszerűbben fogalmazva: egyedül élni sokkal drágább és körülményesebb, mint párban. Ráadásul nem elhanyagolható különbségről van szó: az Atlantic szerzői 2013-as cikkükben arra jutottak, hogy azok az emberek, akik nem házasodnak meg, életük során akár 1 millió dollárral is többet költhetnek egészségügyi ellátásra, adókra és más alapvető kiadásokra, mint a házasok.

Ez gyakran nemcsak a szignlikkel szemben kirekesztő, de azokkal a párokkal is, akik jogi akadályok miatt nem tudnak házasságra lépni, ilyenek például az azonos nemű szerelmesek. A házasságon kívüli, változatos modern együttélési formák terjedésével ideje átgondolni, hogy társadalmi szinten hogyan is akarjuk meghatározni a romantikus kapcsolatok „értékét”. És ezzel együtt talán azt is érdemes kimondani, hogy semmi baj nincs velünk, ha nem szeretnénk egy ember mellett leélni ötven évet. Ha képesek vagyunk ezt elfogadni, és elengedni a házasság kényszerét, akkor legalább a válások sem fognak majd fejtörést okozni.

Forrás: New Yorker, KSH, The Atlantic Fotó: Unsplash.com

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód