Kocsis Évi: „Semmi egyéb nem maradt, csak szeretni egymást”

2022. március 03.
Négy évvel ezelőtt egy hétköznap délután arra ért haza, hogy különös hangokat hall a lakásból. A tűz hangjait. Éva 50 éves volt, amikor a tűz martalékává lett az otthona és vele együtt a fél élete. Így kényszerült rá arra, hogy újrakezdjen és eldöntse, mit is szeretne az élettől… Kocsis Éva, a Yarnartisan makramé lakásdekoráció készítőjének története. Kosztin Emese riportja.

Mindig is az alkotás, tanítás és a gondoskodás hármasa tartott lázban. Az alkotás iránti olthatatlan vágyam apai és anyai oldalról is hozom. Anyai nagymamám varrt, kötött, horgolt. Vele találtam ki a babáim ünnepi, nyári, téli ruháit, és a saját ruhatáram kollekcióját is. Majd a már felöltöztetett babákat sorba ültettem az ágyon, és órákat adtam nekik, akiknek nemcsak a tanító nénijük, az anyukájuk is voltam. Mentem értük az iskolába, vacsorát készítettem rájuk, mesét olvastam nekik, és lefektettem őket. Korán ébredeztek bennem az anyai ösztönök.

kocsis-evi-tuz-ujrakezdes

Tűzről pattant, cserfes kislány voltam. Aki szeretett élni. Aki szerette a maximum hangerőt, és a táncot. Egyszer anyukám megkérdezte, Évikém, honnan tanultál meg így táncolni? „Anyu, hát nem hallod? Így mondja a zene!”

Ha csak tehettem, kifestettem magam, elcsentem anyu csipkés kombinéit és arról álmodtam, hogy egyszer gyönyörű nő, és anya leszek. Anyukám, aki számomra a legszebb, mindig az egyszerűségre, a feltűnéstől való ódzkodásra tanított, én azonban piros lakkcipőért könyörögtem már négy éves koromban. Ez a kettősség folyamatos konfliktusforrás volt köztünk. Anyukám unokatestvére, aki a második világháború idején Németországba emigrált a családjával, 1980-ban látogatott haza először Magyarországra, amikor én 12 éves voltam. Finom eleganciája, kedvessége, és humora nagy hatással volt rám. Parfüm illat lengte körbe, lágy sminkje meg-megcsillant, gyönyörű ruhái „susogtak”, ékszerei elvarázsoltak. Először találkoztam a családomban olyan nővel, akinek nőisége az én elképzeléseimmel összhangban álltak. Szeretek nőnek lenni, megélni a nőiséget, a szépséget.

Szegeden egy kétszobás kis lakásban éltünk, ahol egyik szoba a szüleimé volt, a másik a miénk, a bátyámmal. Megtanultuk megosztani a dolgainkat, de egy valamit soha nem tudtam megbocsájtani neki: a húsvéti locsolkodást. Végtelenül bántott, hogy ő akkor elmehetett otthonról, és „sok” pénzzel jött haza, én pedig csak otthon ültem, és nem kerestem semmit. Emiatt egyszer bűnbe estem. Eltulajdonítottam a „keresetét”. Azon a húsvét hétfői délutánon az egész család lázasan kereste azt a csekély kis összeget. Amíg anyukámnak gyanús nem lettem: csendben lapítottam. Amikor már éreztem, hogy „forrósodik” körülöttem a levegő, elővettem a játékbabakocsim mélyére rejtett kis köteget és lesütött szemmel, duzzogva csak ennyit mondtam: tessék, itt van!

Hat éves voltam, amikor beszivárgott az életembe valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, mint a mesékben a méreg a kulcslyukon… Anyukám beteg lett. Nem értettem, hogy miért csak apukám van velem, ő kísér oviba, ő főz, ő vásárol. Hová lett anya? Egy gyerek mindent megérez. Tudtam, valamit elhallgatnak előlem. Utólag ki is derült, anyukám egy ritka daganatos betegséggel küzdött, de ahogy megműtötték, viszonylag gyorsan fel is gyógyult. Már akkor sem értettem, miért nem lehet egyenesen az igazat elmondani. Azt hitték, így kevésbé ijesztenek meg. De az sokkal rosszabb, ha egy gyerek elkezd találgatni… Pár év múlva, egy újabb ténnyel szemben álltam értetlenül.

Forró nyári nap volt. Hazafelé sétáltunk a nagymamámmal, aki egyszer csak a semmiből elmondta: „Volt egy testvéred, aki még a te születésed előtt érkezett, de halva született.” Innentől kezdve bizalmatlanná váltam. A bensőséges kis csapatom, a családom elárult. Titkolóznak előttem. Nem bíznak bennem. Magamban kerestem a hibát. Miért nem mondták el? Miért nem bíznak bennem? Átzokogott éjszakák után tettem fel a kérdést a szüleimnek, akik azt válaszolták, azért nem mondták el, mert nem akartak nekem fájdalmat okozni. Ez az ő titkuk volt. Jobb lett volna, ha mamika sem mondja el.

Amikor tizennégy évesen a pályaválasztás szóba került, azzal álltam a szüleim elé, hogy művészeti szakközépiskolába szeretnék menni. De ők ezt nem támogatták. Sőt! Elutasították a döntésemet. Én pedig nem harcoltam. Akkor még nem. Hagytam, hogy helyettem döntsenek.

Egy olyan osztályfőnököm lett a gimnáziumban, aki az óráin kiszemelt egy-egy diákot (köztük engem is), akit aztán negyvenöt percen át szidalmazott. Mindezt a többiek előtt.

Én, aki a jó kislány szerepében szerettem tündökölni, nem mertem elmondani a szüleimnek, min megyek keresztül, végtelenül szégyelltem, és nem értettem, miért nem lehet engem szeretni.

Összeragasztottam a beírásaim lapját az ellenőrzőmben, és csak egyre halkabbá, és zárkózottabbá válltam. Már nem szólt hangosan a zene és többé nem táncoltam anyu ruháiban a tükör előtt. Kapaszkodókat nem találó, kétségek között őrlődő, önmagát folyton megkérdőjelező kamaszlány lettem.

Nálunk soha nem járt szakember: asztalos-, kárpitos-, szobafestőmunkákat is a szüleim ketten végeztek el. Így nekem is az lett természetes az életemben, hogy ha szeretnék valamit, akkor azt megcsinálom, megjavítom. Kamaszként már télikabátot varrtam magamnak, később kosztümöket, blúzokat, sőt lábbeliket eszkábáltam össze: balerina cipőket horgoltam, és bőrből készítettem csizmákat. Mégsem lettem kézműves. Eleinte mikrobiológiai laborban, majd tizenhét évig egy nemzetközi multicég marketingeseként dolgoztam. Sokáig bírtam. Sokáig bírtam annak ellenére, hogy tudtam, nem azon az úton járok, ami az enyém, ami az enyém kellene, hogy legyen, ami az enyém lehetne. Egyszerre voltam gyáva, kényelmes és hazug. Magamnak hazudtam.

2017 közepén, negyvenkilenc évesen már napi szinten gondoltam arra, hogy nem várhatok tovább a vágyaim megvalósításával. Arról ábrándoztam, hogy kézművesként a barátságos, kedves kis lakásom ölelésében alkotok naphosszakat, hogy workshopokat, és online leckéket adok a tanulni vágyóknak. El is indultam volna az úton… Elkészült a weboldalam, az arculatom, majd 2018 váratlan eseményeket hozott az életembe. De még előtte, ezen év novemberében volt egy álmom. Apa velem szemben ült a masszív, kopott, mélybarna karosszékében. Úgy ült ott, mint mindig, csak most halkabban mondta, szinte súgta: „Évikém kezdek nagyon elfáradni, de nincs semmi baj. Ne aggódj értem. Hamarosan unokád fog születni, akit majd ugyanúgy szeressél, mint ahogyan engem szerettél.” Olyan élénk volt az álmom, hogy azonnal felébredtem. Felriadtam. Éreztem, apa meg fog halni. Igyekeztem rengeteget foglalkozni vele, vittem neki, amit szeret: koktélparadicsomot, mandulát, aszalt gyümölcsöket. Tudom, hogy ezek apróságok, de éreztetni akartam vele a szeretetemet. Nyugodt voltam. Ekkor már úgy éreztem, nincs mit kérdeznem tőle. Mindent megbeszéltünk. Semmi más dolgunk nincs, semmi egyéb nem maradt, csak szeretni egymást.

kocsis-evi-tuz-ujrakezdes

Akkor kötöttem szövetséget magammal. Amikor elvesztettem a szövetségesem. Saját magam cinkostársa lettem. Megígértem magamban: bármi történjék is, nem hagyom cserben az Évit. Összeomlani a könnyebb választás, de én annak az embernek a lánya vagyok, akinek a tartása semmihez sem volt fogható. Apát mindenki tisztelte. Belső erejét arra használta, hogyan lehet a dolgokat jól, illetve még jobban csinálni. Ő teljesítette a küldetését. Megváltoztatta örökölt sorsát. Beavatott. Beavatott abba, hogy milyen volt gyerekként mélyszegénységben élnie a nagyszüleivel, anyukájával és testvéreivel. Saját apját nem ismerte. Hogy hogyan szökött meg otthonról, amikor kihallgatta, hogy örökbe akarják adni, mert még egy éhes száj komoly gondot jelentett a családnak. Sokszor megverték, megalázták, meztelenül kiállították a hóba, ha bepisilt. Nem tanulta senkitől, ő mégis APA volt, a szó legnemesebb értelmében. Igazi apja lánya vagyok! Nekem apukám nemcsak a bajnokom, hanem a „cinkostársam” is volt. Egy húron pendültünk. Ha anyukám valamiért ránk szólt, apuval a háta mögött összekacsintottunk, és mosolyogtunk. Míg apukám három műszakban dolgozott egy faipari cégnél, addig anyukám napi nyolc órában kereste a betevőt.

Emiatt, velem apukám volt többet, ő vitt orvoshoz, ha beteg voltam, vele hintáztam a játszótéren, vele gyakoroltam az olvasást és általa ismertem meg a kreatívitásban rejlő flow élményt. Apukám tanított meg makramézni a ’70-es évek végén, ami az ő egyik kedvenc elfoglaltsága volt. Imádott virágtartókat csomózni. Leginkább spárgával, jutával dolgozott. Kristálytisztán emlékszem az egyik hideg téli napra: hazaértem az iskolából, finom, frissen sült rakott krumplival várt, aztán betettünk a magnóba a rongyosra hallgatott rekedtes hangú Louis Armstrong kazettát, feltekertük a hangerőt, és táncikálva makraméztunk, miközben nagyokat beszélgettünk. Jól ismert. Sőt, sokáig senki nem ismert nála jobban. Nyitott könyv voltam a számára. Az ő közelében lenni olyan volt, mintha egy puha, lágy szeretettakaró ölelne körül.

A gyász időszakában, apám halála után öt héttel, egy átlagos péntek esti séta után értünk haza a fiammal és a párommal, amikor hirtelen furcsa hangokat hallottunk a hálószobából. A fiam benyitott, lesápadt és döbbent arccal közölte velem: Mami, tűz van! Nem akartam elhinni. Benyitottam én is:  a gardróbszekrényem felől jövő lángok óriásira nőttek a plusz oxigéntől. Hívtuk a tűzoltókat, a fiam pedig azonnal körberohant a lépcsőházban, kiabálva, hogy tűz van. Mindenki elhagyta a házat, mi pedig vízzel igyekeztünk a szomszédokkal együtt oltani a tüzet. Én közben az akkor már megvásárolt fonalaimat igyekeztem menteni. Szerencsére gyorsan kiértek a tűzoltók, de a tűz megfékezéséhez a poroltó nem volt elég, kosárból, kívülről ablakokat betörve, rengeteg vízzel sikerült csak eloltani a tüzet. A hálószoba, és a nappali leégett. A tűz oka egy használaton kívüli dugalj szikrája volt, amelyből a lakásfelújítás során nem távolították el a régi alumínium vezetéket. Az ezután következő időszakot senkinek nem kívánom… A biztosítóval való tárgyalások, a biztosító időhúzása, a helyreállítási munkálatok, de ha csak a takarításra gondolok vissza, iszonyú teher volt mind fizikailag, mind lelkileg. Kiszolgáltatottá válsz. Várakozol. Az idegeid szétfeszülnek.

Mentő vitt el bennünket a sürgősségi osztályra, megfigyelés alatt tartottak bennünket, hogy nem kaptunk-e füstmérgezést. Ötven éves voltam akkor… A teljes ruhatáram, az emlékeim, az ékszereim, készpénzem, a bútoraim mind a tűz martalékává lettek. Az egykor kedves, sokat jelentő tárgyak úgy váltak porrá, semmivé, mint az ember, ahogyan elmúlik. Emlékké szelídültek. Vagy még azzá sem. Megszűntek. Volt, nincs. Döbbenten álltam a tények előtt. A lakásom olyanná vált, mint egy szürrealista festmény. Dali alkotásai jutottak eszembe, amikor a falon megpillantottam a szétfolyt légkondicionálót és a villanykapcsolókat. A ruhák, a bútorok, szőnyegek mind óriási kupacban szétégve, bűzösen hevertek a földön. A tűzoltók hatalmas bakancsainak nyomai ott virítottak a bútorokon. A korom és a víz orrfacsaró szaga leírhatatlanul belém égett. Ahogyan az érzés is… semmit sem birtokolsz, semmi sem a tiéd. Mindent magad mögött hagysz.

Nagy Sándornak a halála előtt, három kívánsága volt. Az első, hogy orvosok vigyék a koporsóját, a második, hogy az úton a temető felé, szórják szét a kincseit és végül, hogy a koporsóból lógjon ki mind a két keze, amiben semmi nincsen… „Minden értékedet önmagadban hordjad.” – Biasz (ókori görög filozófus). Azóta így teszek.

A tűz látványától bár sokkot kaptam, de nem omlottam össze. Futótűzként pergett le előttem az eddigi életem. Kívülről láttam magam. Tisztán, a nyers igazat. Jelnek tekintettem a tűzet. Ha én nem égetek fel magam mögött mindent, majd megteszi valaki más. Egy nagyobb erő. El kellett döntenem, hogy mit is szeretnék az életemtől: a nyolctól-négyig tartó mindennapi robotot, harminc napos éves szabadsággal, vagy pedig azt a bizonytalan, de szabadabb életet, amit az akkor már hét éve meglévő, építés alatt álló tanyánk és a makramé vállalkozásom nyújthat. Mindig vidékre vágytam, falura. Meghatározó élményem, az unokanővérem családjának a tanyája Hódmezővásárhely közelében. Nyári szünetekben náluk vendégeskedtem. A friss ételek illata, a rengeteg virág, gyümölcs, az állatok, a gyönyörű csillagos égbolt teljesen más oldalát mutatta a világnak, mint a városi fülledt nyári napok. A tanya-szerelem pici csírája gyerekkorom óta kísér. Dédelgettem, elképzeltem a vágyott otthont, ahol csak kilibbenek a friss zöldségekért a kertbe, leszedem a szükséges alapanyagokat, fűszereket, elkészítem a finom ebédet, ami köré odaülünk, beszélgetünk, délutánonként pedig horgolok, makramézom, olvasok. Számomra ez a boldogság.

Egy csendes zugra vágytam a világ zajától távol. Ahol madarak csicsergésére lehet ébredni, nem autók zajára, ahol friss angyali levegő árad be az ablakokon, nem kipufogó szag, ahol boldogan kergetőzhet a kertben kutya, cica, ahol a fák hűs árnyat adnak, és ahová nem jönnek sárga csekkek. Mondjuk úgy, hogy „álmodtam egy világot magamnak és ott álltam a kapui előtt”. De ezeket a kapukat évekig nem mertem kinyitni. A gyerekeim akkor még iskolába jártak, a lakásomat devizahitel terhelte, a munkám pedig nem olyan volt, hogy négykor kiesik a toll a kezemből, sokat túlóráztam.

A lányom talált rá az interneten arra a hirdetésre, amelyben Szegedtől 19 km-re árultak egy kisebb tanyát, szinte aprópénzért. A telken egy apró viskó volt csupán, semmi közmű, csak egy ásott kút, és óriási, szédületes diófák. Ekkor 2011-et írtunk. Hét éven át sűrűn kijártunk, a párom megtanulta szakembertől a vályogozás csínját-bínját, így a ház falait ők szakszerűen rendbe tették, én pedig hétvégi kertész voltam, szinte kisgyerekemként óvtam, nevelgettem az összes növénykét, aminek a magjából én neveltem palántát. A lakástűz utáni reggelen ébredtem úgy, hogy eljött az idő: a lakásomat a rendbetétel után eladom, és kiköltözünk a tanyára. A gyerekeim is eldöntötték, elkezdik önálló életüket, így csupán a párommal ketten lettünk tanyalakók 2019-ben. Az apró, de meghitt házikónk alakítása még mindig folyamatban van. Mivel benne lakunk, nehéz nagy lendülettel haladni. De a kertem már tavaly nyáron csodálatos volt, én sem értettem, hogy lett ilyen gyönyörű! Mi itt a tanyán felelősséget vállaltunk mindenért. Meg kellett ismernem a napelemes rendszerünk működését, mert ha egyedül vagyok itthon, és valami gond adódik, nekem kell közbelépni. A vízért is meg kell dolgoznunk, ahogyan a komposzt wc használata sem úgy zajlik, ahogyan a városi wc-ké. Komposztáljuk a konyhai hulladékot, a papírt eltüzeljük. Még egyetlen egy fát sem vágtunk ki téli tüzelőnek, a fák lepotyogott ágaival fűtünk télen.

Néha nehéz, de a kihívások azért vannak, hogy megoldjuk őket, igyekszünk nem problémákat, hanem helyzeteket kezelni.

Én már nem rohanok sehová. Csak a békét keresem, a megnyugvást. Szeretetben, békében élni, este odabújni a szeretteidhez és kölcsönösen szeretve, ölelve elaludni a legnagyobb ajándék a világon! Tanulok lassan élni. Figyelni, tisztán látni. Emlékeket gyűjteni, ha majd egyszer már nem sétálhatok ki a kertbe, élénk n láthassam magam előtt, akár csukott szemmel is az ég kékjét, a rózsák vízcsepptől csillogó szirmait, a kankalin fodros széleit. Alkotni, tanulni, gondoskodni – ezzel a három vággyal születtem, és majd ezzel is múlok el.

A történetet Kosztin Emese foglalta írásba.

Fotó: Kordás Katalin

Olvass tovább!