„Bécsben, egy felügyelőbizottsági ülésen vártam, hogy sorra kerüljek, és elmondjam a már jól betanult »magánszámomat«, mint minden negyedévben. Vártam, és hallgattam a kollégáim pénzügyi beszámolóját ugyanazokról az unalmas információkról, amiket már ezerszer hallottam. Közben néztem ki a hatalmas üvegablakon, élesen tűzött be a nap, és nem értettem, hogy mit keresek itt. Minden itt töltött perc és óra az én életemből vesz el. És akkor, először hasított belém a kérdés: vajon mennyi időm van még hátra? Ha csak néhány nap, hónap vagy év, tényleg így akarom eltölteni? Menthetetlenül fogy az időm. Kipereg a kezeim közül. Ettől a gondolattól egyre hevesebben vert a szívem, kivert a víz. Sürgősen el kell mennem innen. De merre meneküljek? – csap bele a közepébe dr. Füredi Júlia pszichológus, akinek öt hónapja jelent meg első könyve Elég! Kiégtem. Most hogyan tovább? címmel. – A munkaviszonyom nyolcadik évében jártam, amikor reggelente unottan, kedvtelenül felkelve ültem az ágyam szélén, majd nagy sóhajok közepette feltápászkodtam, rutinszerűen felöltöztem, és útnak indultam. Nem várva semmi mást a naptól, csak azt, hogy vége legyen. Amikor hazaértem „otthon az első utam egyenesen a zuhanyzóba vezetett, hátha a víz lemossa rólam a napot. Csak álltam a tűzforró víz alatt, néha a csodára várva, néha csak csendesen sóhajtozva, vagy sírdogálva.”*
Megfogalmazódott benned, hogy elég volt. Mikor mondtad ki hangosan is?
Jóval később ahhoz képest, amikor először vágott szíven a felismerés: elpazarolom az életem. Akkor ez egy olyan meghatározó élmény volt, hogy éreztem, erre emlékeznem kell. A céges számítógépen havonta kell változtatni a jelszót. Aznap meg is változtattam: Freedom 01-re. Azt gondoltam, így mindig lesz valami, ami emlékeztet arra, ami egyre fontosabbá vált a számomra: a szabadság. „Az utolsó két számot havonta változtatva, mindig tudtam, hogy mennyi idő telt el a magamnak tett fogadalom óta, hogy teszek a szabadságomért.”* De az a bizonyos, reggel összetákolt üzletasszony és felelősségtudó jó kislány mivoltom, jó darabig kitartott. Majd egy nyári szabadságról hazajövet – amit egyáltalán nem nevezhetek szabadságnak, mert már olyan mélyen voltam a kiégés emésztő mocsarában, hogy bárhova is mentem, se kikapcsolni, se töltődni, se a jót befogadni nem tudtam –, visszatérve a munkába az egyik felsővezető kollégám belém kötött – én pedig közbevágtam: „Egy pillanat, kérlek, szavad ne feledd!” Bementem az igazgatóhoz, és beadtam a felmondásomat: ennyi! Elég volt!
Az első felismeréshez képest két év telt el, addig még maradtál.
Igen, mert akkoriban én voltam a családban a kenyérkereső. A férjemmel mi valahogy mindig felváltva dolgoztunk. Az első gyerekkel én, a másodikkal ő maradt otthon. Hol ő tanult, hol én. Mi ezt így szoktuk meg. De én nyomasztó felelősségként éltem meg, hogy rajtam múlik, tőlem függ a család eltartása. Hiába szerettem volna mást csinálni, kiszállni, nem gondolhattam csak magamra. Ki kellett tartanom. Mélyen együtt tudok érezni azokkal, akik úgy érzik, nem tudnak azonnal otthagyni csapot-papot.
Dr. Füredi Júlia és újságírónk, Kosztin Emese
Durva általánosítás, de még ma is sokan önzőnek tartják, ha aszerint döntünk, és élünk, hogy mi a jó nekünk.
Igen, pedig, ha mi jól vagyunk, csak akkor tudjuk a bennünk lévő jóval támogatni a környezetünket is. Ha pedig nem vagyunk jól – már ami engem illet –, jobb, ha mindenki nagy ívben elkerül! (nevet) Hosszú éveken át szerettem a munkámat. A kezdetekben kifejezetten örömömet leltem benne, élveztem a feladatokat, a csapatmunkát, a juttatásokat, a versenyképes fizetést. Így kerültem bele abba a bizonyos körforgásba, a mókuskerékbe… amiben ritkán vannak az embernek önreflektív pillanatai. Nem adunk időt magunknak arra, hogy feltegyük a fontos kérdéseket: nekem mi a fontos az életben? Ki vagyok én? Mi érdekel engem? Mi okoz örömet? Meg úgy egyáltalán, mit is szeretnék kezdeni magammal az életben?
Te meg tudtad fogalmazni, hogy ki vagy? Titulusok nélkül?
Nem, szinte egy voltam a névjegykártyámmal.
És most?
Azóta eltelt több mint négy év. A felmondásom után öt hónapig semmire nem voltam képes. Csak jártam az erdőt a kutyámmal, és élveztem a természet zöldjét, a családom közelségét. Arra volt szükségem, hogy kiürüljön az elmém. A hatodik hónapban kezdtem el gondolkodni azon, hogy merre tovább…
Nem úszod meg… Szóval, ki is vagy?
Egy önazonos nő, aki jól érzi magát a bőrében, élvezi, amit csinál és többnyire egyensúlyban van. És aki szereti a Häagen-Dazs fagyit.
És a tulipánt.
Igen, ezekkel az apróságokkal kifejezetten szeretek örömet szerezni magamnak.
Érdekes kísérletek folynak évek óta a világban azzal a céllal, hogy kipróbálják, milyen, ha lerövidítik a munkahetet.
Japánban, Izlandon, Dániában és Spanyolországban már élnek is ezzel a lehetőséggel, és ez elsőre jól is hangzik, de ha belegondolunk, ki kellene találnunk, hogy mit is kezdünk az így felszabadult időnkkel. Van, akinek könnyen menne, viszont sokan megijednének tőle, hogy mit is kezdjenek a szabaddá vált óráikkal, napjaikkal? Ez esetben szembe kell néznünk azzal, hogy mi van az életünkben a munkán kívül? Van-e bármi olyan más tevékenység, ami ilyen meghatározó erővel bír az életünkben? Az öndefiníció nagy része a munkánkhoz kapcsolódik. A beosztásod, a pozíciód által helyezed el magad a társadalomban. A legtöbb embertől, ha megkérdezik, ki vagy, elmondja a nevét és a foglalkozását. És ebből a másik számára sok minden leszűrhető. Már abból, ahogyan mondja, hogy mivel foglalkozik, érezhetjük, hogy azonos-e a munkakörével.
Múlt héten hallottam egy kifejezést, ami nagyon megfogott: „légy valaki-szindróma”.
Hogy csak akkor számítasz, ha valaki vagy? A világ nem csak most, régen is így működött. Valakinek lennünk kell, hogy számítsunk, és a többi ember el tudjon bennünket helyezni a palettán. Kevés az olyan ember, aki a valódi embert látja a másikban, mert a másik megismerése idő- és energiaigényes folyamat. Figyelmesnek, kíváncsinak, érdeklődőnek kell lenni, és ez hosszú tevékenység.
Olvasható a könyvedben, ha megszeretnénk tudni, kik is vagyunk valójában, segíthet a dagonyázás, ami az önreflexió egyik első lépése.
Dagonyázás alatt hagyjuk, hogy átjárjanak bennünket azok a negatív érzések, amiket azokban a helyzetekben érzünk, amik számunkra feszültséget okoznak. Sokáig csak magunkban morgunk, hogy elegünk van, de nem lépünk. Én arra biztatom az olvasóimat, hogy először is hangosan mondják ki, hogy ELÉG. Utána pedig hagyják, hogy elöntsék őket mindazok a negatív érzelmek, amik az elég mögött húzódnak. Nem szeretjük ezeket az érzéseket, ezért ódzkodunk a megélésüktől. Az csak rádob egy lapáttal, ha a túlzott pozitív szemlélettel megáldott ismerőseink úgy igyekeznek bíztatni bennünket, hogy „fejben dől el minden, gondolj valami szépre”. Én abban hiszek, hogy igenis meg kell élnünk a negatív érzelmeket. A szomorúság az emberi mivoltunk része. Az nincs rendben, ha nem akarjuk megélni, ha valami fáj.
A társadalmunkban számos tévhit él a kiégésről. Az egyik, hogy a stressz az oka. A másik, hogy csak a multicégekben dolgozók, vagy azok égnek ki, akik nem szeretik a munkájukat.
Ha imádod a munkádat, egy napot sem fogsz dolgozni – tartja a népszerű mondás… Hibás következtetés. Kutatások igazolják, hogy elsősorban azok égnek ki, akik szeretik és odaadással végzik a munkájukat. Ők azok, akik teljesen belevetik magukat, és minden mást ennek rendelnek alá. Mindig azon jár az agyuk, hogy miként tudnak alkotni, átformálni, létrehozni. Ez komoly mentális, fizikai és érzelmi igénybevétel. Szenvedéllyel és sokszor szenvedéssel kikövezett út vezet a kiégésükhöz.*
Fel kell tudnunk ismerni, hogy még „csak” úton vagyunk-e a kiégés felé, vagy már nyakig benne vagyunk?
Lényeges a különbségtétel, mert a prevenció fázisában megoldás lehet, ha az ember meditál vagy pszichológushoz fordul. Ugyanakkor a teljes kiégettség állapotában ezek nem működnek. A meditációra nem tudod rávenni az elméd, ha zsizsegnek benne a gondolatok és nem tud lenyugodni. A pszichológusnál pedig képtelen vagy megnyílni, mert minden egyes kérdés azt feltételezi, hogy kapcsolódsz az érzelmeidhez. Erre azonban kiégett állapotban nincs erőd. Egyszerűen nem akarsz róla beszélni, mert olyan, mintha mindannyiszor a ragtapaszt tépnék le a sebeidről, újra meg újra.
Amikor nyakig elmerültünk a kiégésben, akkor az első a dagonyázás, aztán pedig jöhetnek az általam Főnix-programnak nevezett helyreállító tevékenységek. Ez azonban nem egységes, rigid, egymásra épülő rendszer, sokkal inkább egy olyan módszer és technikai választék, amiből mindenki a saját kedvére szemezgethet, próbálgathat. Ami beválik és könnyen beépíthető a saját napi működésünkbe, azokat válasszuk ki. Ami nem jön be, hagyjuk.
Hogyan különböztethetjük meg azt, hogy a kiégés vagy a depresszió felé haladunk?
A kiégés és a depresszió közötti különbségre egyelőre nem áll rendelkezésünkre elég tudományos adat, de a vizsgálatok folynak. Azt tudjuk, hogy egy depressziós emberre sokkal jellemzőbb az önértékelési zavar, az általános negatív világkép és a szuicid gondolatok. A klinikai depresszió azonban nem játék. Annak gyanújával mindenképpen azonnal szakemberhez kell fordulnunk. Vannak azonban kiégésre hajlamosító tényezők: például a túlzó tökéletességre törekvés, a hipochondria vagy a szuperérzékenység. De az önvád is jelentős szerepet játszhat a kiégésben. Sokszor vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei. Ismerjük a régi mondást: „Csak a bolond beszél magában.” Hogy ez mennyire nem igaz… Mindannyian napi több száz monológot folytatunk le magunkban. Figyeld meg ezt a magaddal folytatott belső párbeszédet. Kedves vagy magadhoz? Vagy jóval több az önmagadat szapuló, bántó megjegyzésed? „Hogy nézek ki? Jobb, ha ki sem megyek az utcára.” „Tipikus, már megint nem sikerült.” „Mekkora egy hülye vagyok…” Végteleníthetném ezt a sort, hogy mennyi minden miatt bántjuk saját magunkat. Így telnek el napok. A napjaink, melyekben ahelyett, hogy szurkolnánk magunknak, hogy „megveregetnénk a vállunkat”, mert megpróbáltuk, mert akartuk, mert ott voltunk, úgy bántjuk magunkat, ahogyan senki mástól nem fogadnánk el. „Azt hiszed nem számít, hiszen rajtad kívül nem hallja más? De Te hallod! És akár bevallod, akár nem, hatással van rád!”*
Fotó: Kenéz Kíra
*Idézetek / részletek Dr. Füredi Júlia Elég! Kiégtem. Most hogyan tovább? című könyvéből.
