Ha a nyaralásra van szabadnap, a mentális egészségre miért nincs?

2021. augusztus 11. |

Egy olyan világban, ahol a munkahelyi teljesítményt sokkal értékesebbnek tartjuk, mint a mentális egészséget, nem könnyű rávenni magunkat a pihenésre. Miközben egyre aggasztóbb számok hívják fel a figyelmet a munkához köthető mentális betegségekre és a kiégés problémájára, az emberek többsége még mindig nem szívesen áldozna akár egyetlen szabadnapot a pszichés jóllétére.

Amikor szabadnapot veszünk ki, azt többnyire azért tesszük, hogy – ízlés szerint – fehér homokú tengerparton, minden igényt kiszolgáló wellnesskomplexumban vagy havas hegyek között töltsük az időnket. A jól megérdemelt pihenés, a munkahelytől való elszakadás társadalmilag elismert formulája a (lehetőleg külföldi) nyaralás, a legtöbben ezekre az alkalmakra tartogatják a munkamentes napokat. Ha valaki azt javasolná, hogy vegyünk ki egy, vagy akár két átlagos hétköznapot azért, hogy a négy fal között órákon keresztül zokoghassunk, valószínűleg teljesen elborzadnánk az ötlettől. Pedig lehet, hogy néha ez a legokosabb, amit tehetünk.

munka-szabadnap-mentalis-egeszseg

Az elmúlt években rengeteg kutatás figyelmeztette az emberiséget a munkavégzéshez kapcsolódó mentális betegségek előfordulásának aggasztó emelkedésére: a kiégés szinte kötelező állomása a munkaerőpiaci részvételnek, a depresszió vagy a szorongás népbetegséggé váltak. Mindez elsősorban a munka, illetve a munkavégzés változásaihoz köthető. Byung Chul Han dél-koreai sztárfilozófus foglalta össze talán a legpontosabban a jelenséget Pszichopolitika, illetve A kiégés társadalma című könyveiben – Han azt mondja, a modern munkavégzés gyarmatosította az életünket, és olyan mechanizmusokat hozott működésbe, amelyekkel tulajdonképpen mi zsákmányoljuk ki saját magunkat. Ezt leginkább a hetvenes évektől kezdődő technológiai forradalom tette lehetővé, melynek köszönhetően egyre több olyan munkakör alakult ki, ahol a kreativitásunkat, gondolatainkat tesszük eladható termékké. Ezt a munkát ráadásul gyakran otthon, rugalmas munkaidőben végezzük, és bár ez elsőre kényelmesnek tűnik, valójában többnyire csak azt eredményezi, hogy sokkal többet (vagy legalábbis hosszabban) dolgozunk, mintha a munkaidő keretei rögzítve lennének. Az okoseszközeinken keresztül állandó összeköttetésben vagyunk a munkánkkal: nem véletlenül hívják a pszichológusok a munkahelyi e-mailezőket „elektronikus póráznak”, és azon sem igazán lepődünk meg, ha hétvégén, vagy késő este talál meg valamilyen munkahelyi kérés.

A munkavégzés, a teljesítmény az emberi érték fokmérője lett, és szépen lassan elhittük, hogy csak akkor lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak, ha folyamatosan, erőnkön felül dolgozunk, miközben ezzel csak az elnyomó kapitalista rendszer fenntartásához járulunk hozzá. Innen nézve már nem is olyan meglepő, hogy annyian szenvednek különböző mentális betegségektől.

A legnagyobb probléma, hogy hiába látjuk mindezt, nagyon nehéz egyéni szinten szembeszegülni a rendszerrel. A szabadnapjaink száma eleve erősen korlátozott, és teljesen érthető, ha valamilyen különleges alkalomra szeretnénk tartogatni őket. De talán mégis akkor járnánk a legjobban, ha akkor is letennénk a munkát, amikor úgy érezzük, szükségünk van egy kis időre a mentális egészségünk érdekében.

Olimpikonok vs. irodisták

A téma Simone Biles olimpiai bajnok tornász kapcsán merült fel újra a közelmúltban: az élsportoló mindenki meglepetésére több számtól is visszalépett a tokiói olimpián pszichés állapotára hivatkozva. Az amerikai tornász kijelentette, hogy jelenleg „mentális egészségére kell koncentrálnia”, és azt is hangsúlyozta, hogy elsősorban magunkat kell megvédenünk, ahelyett, hogy „azt tennénk, amit a világ elvár tőlünk”. Az, hogy egy olimpikon, aki nagyjából egész életét a világversenyeken való szerepléseire tette fel, képes volt meghozni egy ilyen döntést, nagyon fontos üzenet a lelki egészség fontosságáról, de azért azt is lássuk be, hogy Biles erősen kiváltságos helyzetben van. Ha egy hétköznapi ember szeretne néhány szabadnapot a pszichés regenerálódásra fordítani, akkor abból nemhogy szenzáció nem lesz, de az is simán előfordulhat, hogy elveszíti az állását – hiszen a munkaadó szempontjából mindig az a jó munkaerő, akit lehet terhelni.

Márpedig ez a kérdés a pandémia kapcsán most még inkább fókuszba került. Rengetegen vannak, akik pszichésen sokkal megterhelőbb körülmények között, szinte pihenés nélkül kénytelenek dolgozni – nem véletlen, hogy az egészségügyi dolgozók körében durván megugrott például a PTSD (poszt traumás stressz szindróma) előfordulása. De pontosan honnan tudhatjuk, hogy nekünk is pihenésre van szükségünk?

Schroeder Stribling, az amerikai Mental Health Group munkatársa a The New York Timesban felhívja rá a figyelmet, nem minden esetben nyilvánvalóak a tünetek: a csökkent produktivitás, a hangulatingadozások és a koncentrációs zavar már figyelmeztető jelek lehetnek, de az is feltűnhet, hogy türelmetlenebbek, ingerlékenyebbek vagyunk, esetleg rosszabbul alszunk, mint általában. Megjelenhetnek fizikai tünetek is, ilyen lehet például a fejfájás, de ezek kapcsán fontos tudunk, hogy mik azok a specifikus módok, ahogyan a mi szervezetünk reagál a stresszre. Vagyis, ha ilyen jeleket veszünk észre magunkon, vagy csak általánosságban nagyon elcsigázottnak, kedvtelennek és stresszesnek érezzük magunkat a munkánk miatt, akkor jó ötlet lehet élni a The New York Times által csak sad daynek nevezett lehetőséggel, vagyis azzal a speciális szabadsággal, amit a mentális egészségünkre fordítunk.

A mentális probléma egészségügyi probléma

Mivel a mentális egészség ugyanúgy az egészség része, ezért elviekben egyértelmű, hogy a mentális problémákkal való megküzdésre is felhasználhassuk a betegszabadság lehetőségeit. Csakhogy ez nem annyira egyszerű. Magyarországon a betegszabadsághoz orvosi igazolásra van szükség, az állami pszichoterápiás ellátás pedig igencsak hiányos. A magánterapeuták eleve nagyon drágák, és az is kérdés, hogy mennyire néz ferde szemmel a munkaadó egy pszichológus által kiállított papírra. De még ha sikerül is elintézni, a betegszabadsággal azt vállaljuk, hogy az adott napokra fizetésünknek csupán 70 százaléka jár, ez pedig sokaknak nagyon is jelentős bevételkiesést jelenthet. Bár az elmúlt években sokat javult a helyzet, a mentális problémák körül még mindig rengeteg a társadalmi stigma, így eleve kérdés, hogy mennyire szívesen vállalunk fel egy ilyen problémát.

Ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mégis sikerül kihasítanunk magunknak néhány sad dayt, fontos odafigyelnünk rá, hogy semmiképpen se keveredjen bűntudat a döntésünkbe – ne akarjunk például otthonról „csak ránézni” a munkahelyi feladatokra, és ne is rágódjunk azon, hogy mit szólhattak a kollégák. Ehelyett érdemes inkább arra koncentrálni, mik azok a tényezők, esetleg hiányok az életünkben, amik a mentális problémáinkhoz vezettek. Előfordulhat, hogy nem fordítottunk elég időt személyes kapcsolatainkra a munkánk miatt, vagy egyszerűen pihenésre, feszültséglevezetésre van szükségünk. Jó ötlet lehet előre kitalálni, hogy mivel töltjük majd a mentális feltöltődésre szánt szabadságot, hogy véletlenül se folyjon ki a kezünk közül az idő.

Ezt az időt használhatjuk arra is, hogy megpróbáljunk kidolgozni valamiféle hosszú távú stratégiát, amivel elkerülhetjük a mélypontokat. Mire lenne szükségünk az ideális munkavégzéshez, hogyan osszuk be hatékonyabban a munkaidőt, milyen feladatok okozzák a legtöbb stresszt? Milyen munkaidőn kívüli tevékenységek vannak, amiktől jobban érezzük magunkat, hogyan illeszthetjük be a mozgást vagy az egészséges táplálkozást a mindennapjainkba? És persze, mindez nem ér olyan sokat, ha a munkahelyünk kíméletlenül bánik velünk, és többet követel, mint amennyi elfogadható volna. Az is tény, hogy ezek a rendszerszintű problémák soha nem fognak megoldódni, amíg úgy teszünk, mintha a munkahelyi jóllét az egyén felelőssége volna. De amíg arra várunk, hogy a kapitalizmus összeomoljon, és valami igazságosabb rendszer kerüljön a helyére, azért mégis csak jól járhatunk, ha egyszer-egyszer megengedünk magunknak egy-két sad dayt.

Fotó: Unsplash.com

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter