Esély a továbblépésre: Nanushka-tervezte táskákat varrnak a dányi romatelepen

2022. június 27. |

Csak egy a sok mélyszegénység uralta, magyarországi telepek közül, de ha itt működik a modell, akkor bárhol segíthet a kitörésben. Dányon olyan asszonyok kapnak munkát és önbizalmat, akiknek eddig esélyük sem volt a kitörésre.

Csak nemrég kezdődött a nyár, de már nagy a forróság, amikor leparkolunk egy, a környékhez képest szokatlanul színes konténerház, a BAGázs bázisa előtt. A fővárostól mindössze negyven kilométerre esik Dány község, de a távolság olykor sokkal nagyobbnak tűnik. Több mint négyezren laknak ebben a Gödöllőhöz közeli faluban, közülük hatszázan az úgynevezett „telepen”, az átlagosnál nehezebb körülmények között. Mit jelent ez? Minden olyasmit, amit a ’mélyszegénység’ kifejezéshez szoktunk társítani. Az itt élők iskolai végzettsége messze elmarad az országos átlagtól, ritka, hogy valakinek szakmája legyen, előfordul a teljes analfabetizmus is.

Mindennek egyenes következménye, hogy alig valaki tud főállásban, az úgynevezett nyílt munkaerőpiacon elhelyezkedni, a ’munka’ az itt a közmunkát vagy a feketén végzett bontást, mezőgazdasági tevékenységeket jelenti, de persze jó, hogy legalább ilyesmi adódik. Azt büszkén elmondják az itteniek, hogy meg tudnak élni, ugyanakkor ennek megvan az ára: sok a közműtartozás, jelen van az uzsorázás.

Persze nem csak élelmiszerrel él az ember. Más értelemben sem könnyű itt a gyarapodás, például hatnak az évszázados szokások: egyes családokban a lányokat, nőket még mindig nehezebben „engedik el” tanulni vagy dolgozni, sokan maradnak háztartásbeliek, gondozzák a gyerekeket.

Tíz év másokért

Aki kicsit is érdeklődik Magyarország eldugottabb, mostohább szegletei iránt, az ismerheti a BAGázs nevet. Tudja, hogy egy közhasznú egyesületről van szó, de többről is annál. A BAGázs egy mintaprogram, egy átfogó koncepció, egy másféle hozzáállás. Alapítói nem kisebb célt tűztek ki bő tíz éve maguk elé, mint hogy „felemeljenek” egy teljes közösséget, a bagi telepen élőket. Először csak a gyerekeknek szerveztek nyári tábort, aztán már egész éves fejlesztést, majd a családokat is mentorálták, felnőttképzéseket indítottak, önkénteseket képeznek. Működik itt jogklinika és adósságkezelő-csoport – mindig az, amit a helyi igények megformálnak.

De bármi is a konkrét program, a végső cél mindig a megerősítés, a képessé tevés, az önbizalomnövelés. Minden olyan fejlesztés, amitől egy sokáig az utolsó padba szorult ember is össze tudja szedni az erejét arra, hogy változtasson, és persze akarjon változtatni. Kicsit más, kicsit jobb életet élni vagy jobbat teremteni legalább a gyerekeinek.

Most Bagról beszélünk, miközben Dányról indultunk. Merthogy a bagi program tanulságait néhány éve már Dányban kamatoztatják az önkéntesek és a hivatásos munkatársak – merthogy mindkettő van a Bagázsnál. Sőt helyi emberek is dolgoznak benne, mert a szervezet fontosnak tartja, hogy ne mások helyett akarjon másokat megváltani, hanem velük együtt dolgozzon egy méltóbb jövőn.

A „pestiek” pedig azt találták, hogy a dányi telepiek sorsa nagyban a helyi nőkön múlik. Merthogy ezekben a közösségekben a nők lehetnek a változás mozgatórugói. Kezelik a családi kasszát, ellátják a gyerekeket, összetartják a családot. Egy dolog hiányzik az önbecsülésükhöz: a pénzkereső munkavégzés – ez ugyanis keveseknek jut. Minden megváltozott azonban, amikor Dányra megérkezett néhány varrógép.

Elég egy jó ötlet

Persze ez a történet is messzebbről indul, a BAGázs Bazár bolttól, amelynek keretében egyrészt a fővárosban, másrészt Pest megyei településeken árusítanak használt, adományként kapott dolgokat (ruhákat, játékokat, kisebb háztartási cikkeket). Ezekből persze időnként megmaradt, és hát a BAGázs nem az a hely, ahol pazarolnak, úgyhogy a munkatársak azon törték a fejüket, mire használják a sok textilt. Így adódott a varrás ötlete: készüljenek olyan környezetbarát termékek, amelyek hasznosak, és vevőik adományoznak is a megvásárlásukkal. És ahogy a legjobb programoknál általában, itt is sorra jöttek a járulékos előnyök. Mert ha már varrni kell a maradékokból, kézenfekvő, hogy telepi asszonyok végezzék el a munkát, akik így pénzt kereshetnek, hasznosan tölthetik el az idejüket, munkatapasztalatot szerezhetnek, amivel talán könnyebben boldogulnak munkakereséskor is. Az sem baj, ha kicsit kiszakadnak a gyerek-házimunka-főzés köréből.

De mit készítsenek, mi legyen a konkrét termék? Kezdődött a bevásárlózsákokkal, amiben haza lehet vinni a zöldséget, gyümölcsöt. Aztán jöttek a válltáskák (úgynevezett Esély Táska, Hitka Viktória képzőművész által készített felirattal), a neszesszerek és a hajgumik. Arra azonban senki nem számított, hogy az ismert divattervező, Nanushka, azaz Sándor Szandra ad majd szabásmintát ezekhez, sőt a jelentkező varrónők még tanulmányi útra is mehetnek a Romani Designhoz, és a Matyodesign munkatársaitól sajátíthatják el az elkészítés módját.

„Ma az önkormányzatnál dolgoztunk. Gerebléztünk, meg ilyesmi.” Az ötgyermekes, harmincöt éves Kinga a munkanapját meséli, ami igencsak rövidke: reggel nyolcra mennek, dél körül már végeznek, mennek haza főzni. Ennyi feladatot tudnak adni egy közmunkásnak. Így aztán a fizetés sem túl sok, Kinga azonban örül neki, hiszen a munkanélkülieknek járó juttatás csak a negyede lenne.

Ő itt született, mindig is itt élt, egy-két alkalomtól eltekintve tulajdonképp ki sem mozdult a falujából, és azt mondja, nem is vágyik rá. „Lehet, hogy máshol már nem is tudnék élni, itt szoktam meg” – magyarázza. Párjával él együtt, aki alkalmi munkákat vállal a környéken, most épp épületet bontanak.
Kinga tizenkilenc éves nagylánya volt az első, aki beállt varrni, ő segített aztán belejönni az édesanyjának is. „Nagyon jó, mert darabjával fizetik – mondja Kinga, aki nagyon büszke arra, hogy jó teljesítménnyel dolgozik: ő tudja a legtöbb szatyrot megvarrni egy nap alatt. – Elsőnek nehéz volt, de mikor megtanulja az ember, onnan már könnyebb. És jó érzés, hogy mások meg használják, amit készítek.”

Elmeséli, hogy egy cég karácsony előtt több mint ezer darabot megrendelt, na, akkor nagyon kellett hajtani. Ő bevállalt kétszázat, úgyhogy abban az évben gazdag karácsonyuk volt. „Igen, tudom, hogy ki Nanushka, mondták, hogy híres divattervező. Őnála voltunk, ilyen virágos ruhákat készítettek – újságolja mosolyogva, bár arra nem emlékszik, merre is jártak. – Olyan volt, mint egy kirándulás.”

Kinga lánya már kiszállt a varrásból, mert sikerült rábeszélni, hogy vállaljon el egy munkát egy budapesti büfében. Kicsit tartott az ismeretlentől, attól, hogy naponta kell utazni, de most már nagyon tetszik neki. „Féltettem, de itt a környéken nem nagyon van munka, és úgy voltunk vele, legalább próbálja meg” – mondja Kinga. Ő maga is dolgozott már nyolc órában, szalag mellett, de az ma már, öt gyerek mellett nem megy. A legkisebbek tízévesek, ikrek. Azt viszont mostanra a férje is belátta, hogy muszáj mindkettejüknek dolgozni. Amit Kinga most megkeres, az legalább a számlákra elég. De azért érezni lehet a szavaiból, hogy ami a varrást illeti, többről szól, mint pénzkeresetről. Hálás a munkalehetőségért, meg a mentorálásért is. „Az önkéntesek segítenek sok mindenben” – mondja.

Közel s távol

Megérkezik a konténerhez a varrókör másik tagja, Netti. „Itt nagyon nehéz munkát találni – panaszolja ő is. Szintén közmunkásként foglalkoztatják. – Kerti munkát végzünk az orvosnál meg az óvodánál, és van, mikor leveleket hordunk ki.” Szintén fiatal, de már négy gyermeke és öt unokája van. Nagy fájdalma, hogy a nagyfiai és lánya messze élnek tőle. Náluk az a szokás, hogy esküvő után a fiú családjához költöznek a fiatalok, ám az ő menyei visszamentek a falujukba családostul. „Nem bírtak beilleszkedni itt” – mondja Netti. Az ő korosztályából még szinte mindenki megmaradt háztartásbelinek, de a lánya már dolgozni jár a párjával együtt. Egy autógyárban kaptak munkát. Úgy tűnik, a szükség egyre inkább rászorítja az amúgy tradicionális felállásban működő párokat is, hogy mindketten pénzt keressenek. De ez inkább azokra igaz, akik messzebb költöztek. „Mindenkinél más a szokás – mondja Netti. – Engem gyárakba nem nagyon enged a férjem, mert akkor nincs, amit egyen, ha hazaér ő is, meg a gyerekek az iskolából.”

Ő is azt mondja, hogy szeret itt élni, itt született, itt nőtt fel. „De a telepről azért már mennék” – vallja be. Vagyis elvágyódik, de csupán néhány utcával arrébbra, a „faluba”, a „magyarok” közé. Alig néhány száz méter a különbség, neki mégis nehezen áthidalhatónak tűnik. „Nincs esély házat venni, nagyon drágák” – mondja. Annak idején ő is lakott városon a férjével, de nem tudta megszokni. Ennek a varrás-dolognak ő is nagyon örül: „Nem olyan nehéz. Az ember itthon van, megcsinálja a dolgát, főz, takarít, aztán hozzákezd, és onnan is kap egy kis pénzt.”


A tanulmányi kirándulásra ő is szívesen emlékszik vissza. „Egy idős asszony mutatta meg, hogy kell csinálni. Találkoztunk a Nanushkával is, rendes volt, szimpatikus.” Kérdezem, milyen vágyai volnának esetleg az életben. Mondjuk egy nyaralás? „Igen, ha lenne miből, akkor elmennék nyaralni. Valami kis faluba – mondja. Aztán elgondolkodik: …vagy városba!” Végül abban maradunk, hogy neki nem fontos semmi, csak hogy a gyerekek jól legyenek. „Azon vagyok inkább, hogy nekik legyen, mint magunknak.” Magukra olyannyira nem gondolnak, hogy kiderül, hiába varrtak már meg több száz, tán több ezer táskát, nekik nincs belőle. Neszesszert kaptak, de „a lányok elvitték tolltartónak”.

Ez már az ő bulijuk is

Jól ismeri a helyi viszonyokat a huszonnyolc éves Farkasné Horváth Tünde, a varróprogram vezetője. Ő egyike azon keveseknek, akik telepi születésűek, de sikerült továbbtanulniuk, és sikeresek lettek a szakmájukban. Bár már elköltözött Bagról, férjhez ment és a fővárosban él, rendszeresen visszajár a telepre, dolgozik a közösségért.
„Próbálok visszaadni valamit abból, amit kaptam – mondja. – Nem jó látni, hogy fiúk, lányok, gyerekek milyen helyzetben élnek. Igyekszünk nekik tanácsot adni, elmondani, mi az, amit meg kell ugrani, ha ki akarnak költözni a telepről.”


Tünde azt mondja, Dányban egy fokkal jobb helyzetben vannak az emberek, mint Bagon, ahol sok helyen fólia pótolja az ablaküveget, paplan a bejárati ajtót. A környéken mostanság komoly gondot okoz, hogy egyre inkább terjed a droghasználat. „Amikor én voltam itt gyerek, nem volt ennyire élhetetlen a telep. Ahogy a drog bejött, úgy megy tönkre az emberek élete – meséli, de neki szerencséje volt az indulásával. – Szegények voltunk, sokan éltünk együtt, de sosem éheztünk. Apum mindig is főállásban dolgozott, kőműves volt a szakmája.”
Édesanyja pedig otthon volt a gyerekekkel; Tündének tíz testvére van. Az ő családjukból többeknek is sikerült kiemelkedni. Ő maga először nőiruha-készítőnek tanult, majd váltott, és végül gyermek- és ifjúsági felügyelő lett a szakmája. Most, a BAGázs társadalmi vállalkozásában mindkettőt tudja hasznosítani. Emellett a helyi közösségért dolgozó Fáklya csoportot is koordinálja, illetve dolgozik egy diákokat segítő tanulóprogramban. Azt mondja, az összes projektjük célja az, hogy az emberek környezete megváltozzon. „Hogy a telep ne telep legyen, ne egy szegregált rész, ahova bemész, és nincs rendes út. Faluvégi nyomor helyett lakható házak legyenek. Mert ha lelakott körülmények között élsz, az eleve lenyomja az önértékelésed.”

A kitörés persze nem feltétlen távozást jelent. Sőt! Tünde szerint nem is cél, hogy a fiatalok, akik ide születtek, messzire költözzenek. Inkább az, hogy tanuljanak, és segítsenek másoknak is felemelkedni.

„Generációk óta élnek itt a családok, ezen az amúgy szép tájon – meséli. – Most maradnak, de nem azért, mert maradni akarnak, hanem mert nem is tudnak kimozdulni. Sok minden kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az első az, hogy a gyerekek eljussanak tanulni, de ehhez is komoly támogatás kell nekik. Amíg nem volt itt a BAGázs, addig inkább csak a nyolc osztályig jutottak. Korábban nekem sem volt senki a szüleimen kívül, aki biztatott volna. Az általános iskola csak lehúzott. A romákat a hátsó épületbe zárták, ott tanultak, távol a nem romáktól. Mi, néhányan bekerülhettünk a nem romák közé, azt mondták jók a képességeink, de szerintem inkább csak a látszat miatt. Gyerekként egyébként nem sokat érzékeltünk ebből, csak felnőttként visszagondolva tartom szörnyűnek.”

Nehéz megmondani, min múlik a továbblépés. Mindenesetre Tünde öccse ma vezető tréner az Élményakadémián, az unokatestvére érettségizett vízszerelő, a férje pedig épületgépész-középvezetőként dolgozik. „Amikor a BAGázs idejött, belekapaszkodtunk a lehetőségbe, és mindent megtettünk azért, hogy változtassunk az életünkön – mondja, de azért a „hátsó pad” nem tűnt el az életéből. – Már nyolc éve Pesten élek, de még mindig előfordul, hogy az én táskámat nézik meg, ha kimegyek a boltból. Nyilván zavar, de már nem adok neki hangot. Csak megfordultunk akkor is, amikor szórakozni mentünk volna, és már messziről integetett a biztonsági őr, hogy „ez nem a ti bulitok.”

A változáshoz sok minden eszköz lehet, a varrás csak egy apró a sorban. De Tünde azt mondja, „nagyon jó hatással van a lányokra”. „Ovi-, suliidőben dolgoznak, akinek kisebb gyereke van, az hozta magával a konténerbe. Később pedig hazaadtuk a gépeket. A munka segítségével tudnak kapcsolódni, kötődni, pénzt kapnak érte, hozzá tudnak járulni a családi kasszához. Ez nagyon fontos lépés egy olyan közegben, ahol mindig is az volt a szokás, hogy a férfi elmegy dolgozni, leadja a pénzt, az asszony pedig vezeti a háztartást. A férfiak eleinte ellenezték, hogy a feleségük dolgozzon, többen ezért estek ki a programból. Persze nem mondták, csak annyit, hogy nem éri meg nekik. Miközben tudjuk, hogy nagyon szerették csinálni.”

Az eladások is kezdenek jobban beindulni. „Szeretnénk, ha egyre többen sétálnának az országban ilyen táskával, és bővítenénk is a termékpalettát” – mondja a BAGázs kommunikációs munkatársa. Szerinte a vásárlók értik a koncepciót, csak „ez a társadalmi jelenség nem szólít meg széles réteget. „Nagy számokat, eredményeket várnak, de ami itt elérhető, azt nem olyan könnyű kimutatni vagy jól kommunikálni. A legfőbb eredményünk ugyanis az, hogy ezek a nők egyre magabiztosabbak. Nem számszerűsíthető, de nekik hatalmas érték.”

Fotó: Kecskés Kala

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea