Kathy Seckler 16 éves volt, amikor olyan dolgot fedezett fel, ami fenekestül felforgatta az életét: van egy egypetéjű ikertestvére. 1977. szeptember 4-én egy barátja azt mondta, nagyon hasonlít egy Lori Pritzl nevű lányra. Azt is megkérdezte, hogy örökbe fogadták-e. Seckler születésnapja megegyezett Pritzlével, a két lány pedig teljesen ugyanúgy nézett ki. Seckler tudott róla, hogy örökbe fogadták, amikor még nagyon kicsi volt, boldogan nevelkedett örökbefogadóinál. Kiderítette, hgoy Pritzlt is örökbe fogadták, ugyanattól az ügynökségtől, mint őt.
A két lány azonnal beszélt telefonon, és rájöttek arra, hogy valóban igaz, amit a közös barátjuk gyanított: ikertestvérek. Kathy elsírta magát, amikor először találkozott testvérével. „Láttam Lorit, ahogy átkelt az úton széles mosollyal az arcán – mondta Kathy. – Azután megölelt. Felemelő élmény volt. Kevésbé éreztem magam egyedül. Örökbe fogadott gyereknek lenni azt jelenti, hogy mindig kicsit más maradsz. Úgy éreztem, végre van bajtársam az úton.”
Mindketten dohányoztak, hasonló művészeti érdeklődésük volt, táncoltak és rajzoltak, mindketten szerették a zenét. „Szürreális volt – mondta Lori. – Úgy éreztem, mintha magamat látnám a tükörben.”
Már korábban is felfedezhették volna a titkot, a hasonlóságukra ugyanis már korábban is felhívták a figyelmet a két család közös ismerősei. Lori nem vette ezeket komolyan – mindenkinek mondják néha, hogy hasonlít erre vagy arra. A két lány csupán 24 kilométerre lakott egymástól, és voltak közös barátaik. Amiről egyik lány sem tudott: az örökbe fogadó szüleik már egy évtizeddel korábban tudtak arról, hogy a gyereküknek van egy ikertestvére, de titokban kellett tartaniuk.
Néhány évvel később derült ki az igazság: Kathy és Lori egy ellentmondásos tanulmány elszenvedői voltak.
Az 1960-as években egy jól ismert és elismert örökbefogadási ügynökség – a New York-i Louise Wise Services – szándékosan elválasztott egymástól legalább 10 ikerpárt vagy hármasikret, és különböző családoknál helyezte el a testvéreket. Kathy és Lori is köztük volt. Az ügynökség egy pszichiáterekből és pszichológusokból álló kutatócsoporttal működött együtt, ami azt vizsgálta, mitől leszünk azok, akik vagyunk. Az akarták megtudni, mennyire határozza meg az identitásunkat a természetünk és mennyire a nevelés. De milyen áron?!
„Megfosztottak minket attól, hogy testvérek legyünk, sőt, ikrek – mondta Kathy. – Szörnyű, amit tettek. Épp elég volt azt is feldolgozni, hogy örökbe fogadtak. És akkor még azt is megakadályozták, hogy ikrek legyünk, legyen egy nővérem.”
Az elválasztott ikrek története
Először az 1980-as években látott napvilágot az egymástól szándékosan elválasztott ikrek esete, amikor három fiatal férfi 19 éves korában felfedezte véletlenül, hogy egypetéjű hármasikrek. Találkozásuk világszerte a címlapokra került. Nem sokkal ezután világossá vált, hogy nem ők az egyetlenek, akiket elválasztottak egymástól.
Az ikerség mindig is foglalkoztatta az emberiséget. A kutatók számára az ikrek bepillantást engednek a genetikai és a környezeti hatások bonyolult egymásra hatásába. Azok az egypetéjű ikrek, akik külön nőnek fel egymástól, különböző családokban, csupán a génjeikben azonosak, a neveltetésük teljesen más. Bármilyen közös vonás, ami ezek után felfedezhető bennük, az öröklésnek tulajdonítható, bár ma már rájöttek a tudósok, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. Az olyan tulajdonságokat, mint az intelligencia, magasság és testsúly például nagyban befolyásolja az öröklődés. Az ilyen felfedezések mind az olyan kutatásokból származnak, amikor ikreket szétválasztottak egymástól.
Az örökbe fogadó szülőket nem tájékoztatták arról, hogy a gyerekek ikrek vagy hármasikrek-e, csupán azt közölték, hogy egy fejlődés-lélektani kutatásba vonták be őket. „Nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem fogadják el és nem engedik be a kutatókat időről időre az otthonukba, lehet, hogy nem kapják meg a gyereket” – mondta Nancy Segal genetikus, ikerszakértő.
Az ikerkutatás
Az ikreknek számos tesztet kellett elvégezniük, vizsgálták az intelligenciájukat és személyiségüket is, emellett filmezték és fotózták őket. Kathy mindig erősen szorongott, amikor a kutatók jöttek hozzájuk. „Anyám azért egyezett bele, mert pszichológus volt, és tudta, milyen fontosak a gyermek-lélektani kutatások – mondta. – Ám azt, hogy ez egy ikerkutatás, nem árulták el neki sem.”
A kutatás kezdetektől fogva problémás volt. Lawrence Perlman az egyike volt azoknak a tudósoknak, akik részt vettek az ikervizsgálatban és hajlandóak voltak beszélni róla. Ő akkor posztgraduális képzésben tanult, így segédkezett a tanulmányban. Neki is látogatnia kellett az ikreket, elvégezni a teszteket és filmet készíteni róluk. Mindig meglepte, milyen hasonlóak azok az ikrek, akik nem együtt nevelkedtek. „Nemcsak külsőre, hanem az egész személyiségük. Tisztán látszott, milyen erős a genetika hatása – mondta Perlman. – Az egyik külön nevelkedő ikerpár mindkét tagja szerette például a ketchupot, az egyik örökbe fogadó anya örömére, a másik nagy bánatára” – jegyezte meg a kutató.
Az ikreket gondosan megválasztott családoknál helyezték el, jól meghatározták, milyen korúak, társadalmi-gazdasági státuszúnak, iskolázottságúnak, vallásúnak kell lennie a szülőknek és lehet-e másik gyerekük. „Mindegyiküknél volt egy idősebb testvér, akit szintén a Louise Wise-tól fogadtak örökbe.”
A kutatás gyorsan problémákba ütközött. Elfogyott a pénz és etikai aggályok is felmerültek az 1970-es években. A szülőktől visszamenőleg kérték, hogy írjanak alá egy beleegyező nyilatkozatot, de voltak, akik megtagadták. Gondot okozott az is, hogy az ikrek nagyon közel laktak egymáshoz, így nagy eséllyel találkozhattak későbbi életük során. Kathyt és testvérét például olyan családok fogadták örökbe, akik hasonló baráti körben mozogtak.
Maga Perlman is azt mondja utólag, hogy teljes zűrzavar az adathalmaz, amit akkor gyűjtöttek, és a tanulmány nem volt elég jól felépített és szervezett. Soha nem is készült tudományos értekezés a vizsgálatból.
Mi lett az ügynökséggel?
A Louise Wise Services egészen 2004-ig működött. Ezután adták át nyilvántartásukat egy másik örökbefogadással foglalkozó ügynökségnek, a Spence-Chapinnek. Mára minden érintett iker tud arról, milyen kutatásban vettek részt újszülöttkoruktól kezdve. Az összegyűjtött adatok a Yale Egyetemhez kerültek, és egészen 2065-ig titkosították őket a résztvevők védelmében. „Ezt egy percig sem hiszem el. Szerintem azért, hogy a kutatók magukat védjék” – véli Nancy Segal genetikus, aki szerint egyszerűen a hozzá nem értésüket akarják leplezni.
Ám ha valaha napvilágra is kerülnek, az etikai és módszertani problémák miatt valószínűleg akkor sem lehetne használni őket. „Eleve nem is kellett volna belevágni” – vallja Segal.
A családok számára még számos kérdés maradt nyitva. Soha, senkit nem kértek számon azért, ami történt. Egyetlen olyan bírósági per sem indult, ami példát statuálna arról, hogyan szabad és kell a tudománynak működnie, és milyen fontosak az etikai elvek minden szinten.
A hármasikrek évekig mentális problémákkal küzdöttek, miután felfedezték, mi történt velük, egyikük öngyilkosságot is megkísérelt. Úgy vélik, biológiai anyjuknak is lehetett mentális betegsége. Egy másik nő egy ikerpárból, akit szintén a kutatás miatt választottak el testvérétől, szintén megpróbált önkezével véget vetni az életének – az ő biológiai családjában is volt a felmenői között, aki depresszióval küzdött. Bár a stressz nem feltétlenül vezet mentális betegségek kialakulásához, súlyosbíthatja a korábbi, már meglévő mentális problémákat, különösen azoknál, akiknél fennáll az örökletes hajlam.
Másoknál harag, szomorúság, megbánás jelentkezett, ami kihatott az örökbe fogadó családjukkal való kapcsolatukra is. És mindenekelőtt az ikertestvérükkel való kapcsolatukra is hatással volt. „Soha nem lehet olyan, mert ugyan ikrek vagyunk, de nem voltunk testvérek – mondta Kathy. – Nem együtt nőttünk fel, és ez még ma is nagyon nehéz a kapcsolatunkban.”
Kathy Seckler szívesen feltenné a kérdést azoknak, akikben egyáltalán felmerült egy ilyen ikerkísérlet gondolata: rájuk milyen hatással voltak azok, akiket ők választottak el egymástól?
Forrás: BBC Future Fotó: BBC
