Amikor a terhességem tíz-tizenegyedik hete körül megkérdezte tőlem a védőnő, hogy meg akarom-e hallgatni a magzatom szívhangját, elfogott a rettegés. Rettegtem, hogy semmit nem fogok hallani. Ez biztos látszott is rajtam, mert gyorsan hozzátette, ilyenkor a magzatok még nagyon kicsik, a kézi doppler készülék meg nem túl kifinomult, és egyáltalán ne ijedjek meg, ha mégsem fogjuk hallani. Azért megpróbáljuk? Meg, mindenképpen.
Sosem fogom elfelejteni, milyen volt először hallani a kislányom szívhangját. Az első életjelet, az első bizonyosságot, hogy – ha minden jól megy – kilenc hónap múlva gyerekünk lesz. Miután eldöntöttük, hogy szülők szeretnénk lenni, és már elég ideje szedtem a folsavat, és elég jól kalkuláltam az applikációmban az ovulációm időpontját, és fehér zsályával alaposan megtisztítottuk a hálószobát, szóval miután minden tőlünk telhetőt megtettünk érte, hogy ez így legyen. Mert akartuk. Ezzel a tudattal hallgatni azt a szokatlanul szapora szívverést katartikus élmény, azt el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy, hogy ha valaki a terhességmegszakítás mellett dönt.
Vagyis annyit azért feltételezek, hogy elég szar. Márpedig most erre fog kényszerülni minden magyar nő, aki terhességmegszakítást szeretne: Dúró Dóra, a Mi Hazánk elnökhelyettesének korábbi javaslata alapján Pintér Sándor belügyminiszter tegnap aláírta a magzati élet védelméről szóló törvény módosítását, amelynek értelmében a szülész-nőgyógyászoknak rögzíteniük kell, hogy a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt azonosítható módon bemutatták az abortuszt kérő pácienseknek. Praktikusan minden nőnek, aki szeretné elvetetni a gyerekét, kötelező lesz meghallgatnia az embrió szívhangját. Potenciálisan fájdalmas, teljesen felesleges és nem mellesleg félrevezető szembesülés ez valamivel, ami tagadhatatlanul élet, de még nem ember, hiába próbálja a rendszer ezt az interpretációt erősíteni. Nem kisbaba, nem csecsemő, még csak nem is magzat – egy embrió. Épp ezért kellene az utóbbi kifejezést használni, amikor az abortuszra váró nőt végigcibálják a terhességmegszakítás engedélyezésének procedúráján, ahol kétszer két alkalommal kell orvosi, illetve családvédelmi „konzultációkon” részt vennie. Ilyenkor Magyarországon leginkább a szerencsén múlik, hogy egy nő milyen szakemberekkel találja szemben magát, hogy mennyire próbálják majd győzködni a terhesség megtartásáról, hogy mondjuk a „kisbaba” vagy az „embrió” szót fogják-e használni. Mert ezek mind – a konzultációk alkalmával használt szavak, az egészségügyi és szociális szakemberek gesztusai – manipulációs eszközök lehetnek. És persze a manipuláció akkor működik a legjobban, ha a manipulált személy bizonytalan, kiszolgáltatott és a manipulátorok valamiféle autoritást képviselnek (például azért, mert orvosok vagy népesedési agendákat közvetítő szociális szakemberek). Azt nem tudom, hogy a magyarországi abortusztörvény új módosítása elfelejti vagy tudatosan kihasználja, hogy az abortuszt választó nők mennyire szorongató helyzetben vannak. Nem tudom, hogy odafent esetleg azt képzelik, a nők a felelőtlen egyéjszakás kalandok után gyorsan befekszenek egy abortuszra reggel, hogy még épp odaérjenek a 11-es manikűrre, mert nem volt kedvük óvszert húzni, esetleg kénytelenek elmenni, mert imádnak túl rövid miniszoknyákat húzni az esti bulikra, és hát ugye, minek mentek oda, ha tudták, hogy néha GHB kerül a poharakba.
Tényleg bárki is azt gondolja, hogy az abortusz könnyű döntés vagy jó élmény egy nőnek?
Vagy nagyon is jól tudják, hogy mennyire rettegve, mennyi kétséggel mondják ki ezt a döntést a nők, és arra jutottak, hogy ezt az igazán szélsőséges lelkiállapotot aztán megéri kihasználni a születésszám növelésének reményében. Esetleg egyszerűen gonosz dorgálás egy morális vétségért, szimpla lelki terror. Szerintem egyébként leginkább politikai üzenet kifejezetten a nőknek címezve. Szüljél gyereket, különben jön a büntetés.
Tegyük fel, hogy működik, végül is, miért ne működhetne. És működés alatt az állam perspektívájából nézve azt értjük, hogy a nő, aki eredetileg abortuszt akart, mégis megtartja a gyereket. A nemi erőszakból, rossz kapcsolatból, alkalmi kalandból fogant gyereket, a gyereket, akit az anyagi helyzete, a családi körülményei, a lakhatási nehézségei, a tanulmányai, a karrierje vagy a lelki állapota miatt nem akart megtartani. A szívhang meghallgatása persze nem oldja meg ezeket a problémákat.
De leginkább mégis az a baj, hogy egy ilyen döntés meghozatalában nem szabadna szerepet játszania a tudatos manipulációnak – bármilyen irányba is próbálja elmozdítani a nőt. Mert ezzel megint csak megfosztjuk a nőket az autonómiájuktól, azt üzenve nekik, hogy nem képesek maguktól meghozni ezt a döntést a saját testükkel kapcsolatban. A szívhang kötelező meghallgatása egy szexista, paternalisztikus húzás, ami nemcsak a nőket bünteti, de az orvos-beteg kapcsolatot is megmérgezheti. Olyan gesztus, ami a konzervatív narratíva abortuszellenes állításait húzza alá: nézd, itt egy élet, amit megölni készülsz. Márpedig ez így ebben a formában hazugság.
Talán az egészben a legaggasztóbb kérdés, hogy vajon mi lesz ezután. Elkezdtek hozzányúlni a relatíve liberális abortusztörvényünkhöz, és bár egyelőre csak egy leginkább szimbolikusnak mondható változtatás történt (aminek persze nagyon is lehet valódi következménye), valamiért erős bennem a gyanú, hogy ezzel még nincs vége. Ez még csak a figyelmeztetés. Az elmúlt időszakban félelmetesen nőellenes intézkedéseket láttunk megszületni világszerte, és most nagyon úgy tűnik, hogy Magyarország is ráléphet erre az útra. Pedig mennyivel jobb lenne inkább azzal fokozni az úgynevezett „szülési kedvet”, hogy élhető országot – stabil oktatást, jó egészségügyet, rugalmas és lehetőségekben gazdag munkaerőpiacot – kínálnak a nőknek és születendő gyerekeiknek.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
