A haldokló édesapa az utolsó leheletével éppen addig tart ki a halálos ágyán, amíg a rég nem látott gyereke meg nem érkezik hozzá, hogy elbúcsúzhassanak egymástól. Amint a nagy találkozás megtörtént, az apa örökre elalszik. Ismerős történet? A szereplőket persze behelyettesíthetjük más tetszőleges családtagokkal is, a lényeg ugyanaz marad: a filmek, könyvek vagy éppen a szájhagyomány útján terjedő történetek előszeretettel állítják be úgy az elmúlást, mintha a haldoklóknak valamiféle kontrollja lenne felette. Mintha – bizonyos határokon belül – az ember maga választhatná meg a halála pillanatát. Vajon ez tényleg így lenne?
Lizzy Miles, az ohiói Columbusban dolgozó hospice szociális munkás a Washington Post cikkében számolt be tapasztalatairól. Mint mondta, az elmúlt években ő maga is rendszeresen találkozott a fenti példához hasonló esetekkel, de a saját nagynénje is abban a pillanatban halt meg, amint a várva várt lelkésze belépett a szobába. A rendkívül vallásos nagynéni a halála előtti napokban már egyáltalán nem reagált a külvilágra, ám valamilyen csoda folytán továbbra is életben maradt. A család utólag úgy gondolja, hogy a lelkész érkezésére várt. „Ilyen esetek elég gyakran történnek, a területen dolgozókat már meg sem lepik” – ezt már Charles von Gunten onkológus mondta a lap kérdésére, aki az 1990-es évek Amerikájában a palliatív orvoslás egyik úttörője volt, valamint a Journal of Palliative Medicine főszerkesztője.
Az egyik elmélet szerint egy hormonális stimulus teszi lehetővé a haldoklók számára, hogy kitartsanak a szerettük érkezésééig vagy egy különleges esemény bekövetkeztéig. „Rendkívüli, amit az emberek a szeretet nevében megtesznek egymásért. Ajándéknak tartom, amikor ez megtörténik” – mondja von Gunten.
Korlátok természetesen vannak. Tudományosan a mai napig nem bizonyított, hogy irányítani tudnánk a halálunk pillanatát. Ha képesek lennénk akarni az elmúlást, valószínűleg az eutanázia sem osztaná meg ennyire a társadalmat.
Egyszerűen befejezik az életüket
Felice LePar onkológusa szintén úgy véli, hogy az embereknek lehet némi kontrolljuk a haláluk időzítése felett. LePar mindig figyelmeztetni is szokta a családokat, hogy ha hospice ellátás mellett döntenek, megvan rá az esély, hogy a szerettük gyorsan meg fog halni. Még akkor is, ha az egészségi állapota egyébként nem változik. „Nem igazán értjük még a miérteket. Vannak, akik egyszerűen úgy döntenek, hogy befejezik az életüket.”
„Mindig nagyon figyelek, ha valaki azt mondja, úgy érzi, hamarosan itt az idő. Az érintettek általában sokkal többet tudnak arról, hogy mikor fognak meghalni, mint én” – teszi hozzá von Gunten.
Az érthető etikai aggályok miatt eddig csak kevés tudományos tanulmány vizsgálta életünk utolsó pillanatait. A haldoklást a legtöbb kultúrában szentnek tekintik, ami miatt von Gunten szerint nehéz jóváhagyást szerezni az etikai bizottságoktól az ilyen vizsgálatokhoz. Lizzy Miles hozzáteszi: a kutatóknak azt is mérlegelni kell, vajon az érintettek számára nem lenne-e túlságosan tolakodó és káros egy ilyen intim élethelyzetben kérdéseket feltenni. „Meg szabad-e zavarnunk az embereket, miközben haldokolnak, csak hogy kérdéseket tegyünk fel? Ez mindenki számára egy érzékeny pillanat.”
Az angliai Nottinghamshire-ben élő Glenys Caswell szociológus saját magát csak a haláltanulmányok tudósának szokta nevezi. Caswell kifejezetten olyan embereket vizsgál, akik egyedül haldokolnak, és mint mondja, az ilyen helyzetek nem feltétlenül szomorúak vagy magányosak. „Úgy, ahogy az életben, a halálban is mindannyian másra vágyunk. Néhányan nem akarják, hogy emberek legyenek körülöttük, egyedül akarnak lenni, amikor nem érzik jól magukat. Mások a családjukat akarják megkímélni.” A hospice ápolókkal készített interjúi alapján Caswell is úgy véli: az embereknek lehet némi kontrolljuk a haláluk felet. Rengeteg olyan esetről számoltak be például, mikor a betegek rögtön azután haltak meg, hogy a szeretteik elhagyták a szobát. A hangjuk lehetett az, ami életben tartotta őket. Amikor a családtag távozik, képesek megnyugodni és elengedni” – mondja.
Egy védelmező gesztus
Lizzy Miles szerint a haldoklók a szeretteiket próbálják védeni azzal a „gesztussal”, hogy inkább várnak a halállal, amíg azok kimennek a szobából. „Az ilyen helyzetek akkor fordulnak elő a leggyakrabban, ha egy haldokló szülőről van szó” – mondja, majd elmeséli, hogy a saját édesanyja is akkor halt meg, amikor Miles egy rövid szünetet tartott a gondozásában, és elment lezuhanyozni. A „mulasztása” miatt Milesnak évekig bűntudata volt, mára viszont megértette, hogy valószínűleg az édesanyja akarta, hogy így legyen, a döntését pedig próbálja tiszteletben tartani. „Nem szabad másra kivetíteni a mi saját hiedelmünket arról, milyen a jó halál” – tanácsolja.
LePar szerint a halálos betegek gyakran többet gondolnak a hátrahagyott szeretteikre, mint saját magukra. Próbálják azt tenni, amit szerintük a családjuk elvárna, és igyekeznek nem terhesek lenni a számukra. Éppen ezért van Guntenék azt szokták a családoknak tanácsolni, hogy nyugtassák meg a haldoklót, és „adjanak engedélyt” neki a halálra. „Ez mindkét fél számára megnyugvást hozhat, és segít, hogy békében elengedjék egymást.”
Miles azonban másképp látja ezt a kérdést: „Lehet, hogy a beteget a félelem tartja vissza a haláltól. És ha mi egy ilyen helyzetben azt mondjuk neki, hogy rendben van, most már elengedheti az életet, akkor lehet, hogy felesleges nyomást gyakorlunk rá. Azt fogja érezni, hogy el kell mennie még azelőtt, hogy valóban készen állna rá.”
Tudják, mi történik
Vajon mennyit értenek meg a környezetükre nem reagáló haldoklók abból, ami körülöttük történik? Egy korábbi vizsgálat során a kutatók elektroenkefalográfiával mérték meg a haldokló hospice-páciensek hangokra és zajokra adott agyi reakcióit, mielőtt és miután elvesztették az eszméletüket. A tanulmány szerint az agy akkor is reagált az ingerekre, ha a beteg nem volt magánál. Mindez alátámasztja azt az elképzelést, hogy a betegek igenis tudhatják, ha valaki van a szobában. Azt azonban a kutatók nem tudták megerősíteni, hogy a betegek megértették-e, amit hallottak, vagy képesek voltak-e azonosítani a hangokat.
„Úgy tűnik, hogy még az aktívan haldokló betegek is tudatában vannak annak, mi történik a szobában. Apró gesztusaik – például az egyik szem rezdülése, egy nyelés vagy a fej elfordítása – sokszor választ jelentenek. Az egyik betegünk az elindított zenével együtt kezdett lélegezni, mintha ő maga vezényelte volna” – emlékszik vissza Miles.
A halál nem egy fix pillanat
„Lehetetlen tudni, nemhogy bizonyítani vagy cáfolni” – mondja Sam Parnia arról, hogy befolyásolhatjuk-e halálunk időpontját. Parnia a szívmegállás és a halál tudományos vizsgálatának szakértője és a New York-i Egyetem intenzív terápiás orvoslásának docense. Parnia a kutatásai alapján biztos benne, hogy a halál nem egy fix pillanat, és hogy jelenleg társadalmi szinten nem jól gondolkozunk róla. Parnia több ezer olyan ember beszámolóját tanulmányozta, akiket újraélesztettek, és vissza tudtak hozni a halálból. A túlélők következetesen ugyanarról számoltak be: a szívleállásuk után is úgy érezték, hogy tudatuknál vannak, és tisztában voltak azzal, hogy mi történik velük. „Az, hogy a halál időpontjának azt nevezzük, amikor a szív leáll, a test és az agy pedig nem működik tovább, inkább a társadalmi konvenciókat tükrözi, mintsem azt, hogy mi történik a testtel biológiailag – mondja Parnia. – A tanulmányok kategorikusan kimutatták, hogy az agysejtjeink még sok órával a halálunk után sem halnak meg.”
Von Gunten mindenkinek azt tanácsolja, hogy a haldoklók körül próbáljunk meg ugyanúgy viselkedni, mint máskor is – ne kezeljük őket úgy, mintha porcelánbabák lennének, akik egy érintéstől eltörhetnek. „Nem kell csendre inteni a gyerekeket, és a fényeket sem kell letompítani. Az ajtó előtt suttogás a legrosszabb dolog, amit tehetünk, ha az illető mindig mindenről tudni akart.”
Caswell szerint az lenne az ideális, ha a haldokló előzetesen meg tudná beszélni a családjával és a barátaival az életvégi kívánságait. Kit szeretne az ágya mellett tudni, vagy inkább a magányra vágyna? Szeretné, ha az utolsó óráiban zenét játszanak le neki, vagy valaki felolvasná a kedvenc versét? „Ez egy nehéz beszélgetés, de végül mindenki csak profitálna ebből a nyitottságból” – mondja Caswell.
A haldoklás az utolsó dolgunk az életben. Miért ne lehetne pontosan olyan, amilyennek mi szeretnénk, – és miért ne halhatnánk meg abban a pillanatban is, amikor felkészültünk rá.
Fotó: Getty Images
