Mikor jött először az ötlet, hogy ki akarod magad próbálni önkéntesként?
Már közvetlenül érettségi után is szerettem volna külföldre utazni, akár hosszabb időre is, de 18 évesen még nem voltam elég bátor hozzá, így az alap- és a mesterszak elvégzése közben kezdtem el komolyan gondolkodni róla. Aztán beütött a koronavírus, szóba se jöhetett, hogy utazzak, így most – a mesterdiplomám megszerzése után – jutottam el oda, hogy bele is vágjak. Februárban döntöttem el, hogy augusztus közepén két hónapra Tanzániába repülök önkénteskedni.
Hogy találtál rá erre az önkéntesprogramra?
Instagramon! A Google-ön és az Instagramon is kutattam önkéntes szervezetek után, végül az utóbbin találtam egy-két oldalt, amit a barátaim közül is követtek páran, végül rábukkantam egy szervezetre, akiken keresztül az egyik barátom Ghánában volt. Elmentem az egyik információs rendezvényükre, és végül őket választottam.
Milyen előkészületeket igényelt az utazás?
Először jelentkeznem kellett a programra, repülőjegyet nem tartalmazott a „csomag”, azt magamnak kellett elintéznem. Habár a Tanzániába való belépéshez nem szükségesek védőoltások, a biztonság kedvéért beadattam néhány vakcinát. Afrikában viszonylag gyakori probléma a malária, ezért az orvosomtól kaptam egy malária elleni gyógyszert is. A vízumomat is el kellett intéznem, és indulás előtt pár héttel írtam a külügyminisztériumnak, hogy két hónapra Tanzániába repülök, hogy ha bármilyen krízishelyzet előáll az ott tartózkodásom alatt, komplikációk nélkül vissza tudjak jutni Németországba. Mivel a program keretében gyerekeket készültem tanítani, igyekeztem tananyagot összeállítani, valamint a szuahéli nyelvet valamennyire elsajátítani, hogy ne csak angolul tudjak kommunikálni velük.
Mikor megérkeztél, mik voltak az első gondolataid az iskoláról?
Európai szemszögből nézve nem jók a körülmények, az iskolák betonépületek rácsos ablakokkal. Minden tanterem rendelkezik táblával, de nincs elég pad és szék biztosítva a gyerekek számára. Sokan ülnek a földön vagy műanyag székeken, ahol arra kényszerülnek, hogy az ölükben írjanak. Vannak tankönyvek is, de a hiány, úgy, mint a székeknél, itt is fennáll. A tanárok sem sűrűn használják őket, mert minőségben sem a legjobbak. Krétát a tanárnak a saját pénzéből kell beszereznie. Minden diáknak van egy tolla, és ideálisan minden tárgyhoz egy külön füzete. Internettel, árammal vagy bármely itt, Németországban ismert iskolai alapfelszereléssel sem rendelkeznek az épületek.
Hogyan zajlik a tanítás?
Egy osztályba 80-130 gyerek jár, az egész terem tele van, elég nehéz egyesével foglalkozni bárkivel, egyáltalán kiszűrni a gyengébb tanulókat. Nagyon sok óra azért marad el, mert a tanárok éppen a beszedett füzeteket javítják: ha például az első órában a tanár beszedi a füzeteket, akkor a második órát nehéz lenne megtartani, hiszen a tanulók nem tudnak mibe írni. Ha megnézzük a naplót, akkor feltűnik, hogy nagyon sok óra elmarad, mert a tanárok nem mennek tanítani, vagy egyáltalán az iskolában sincsenek, mert más munkahelyük is van a megélhetés érdekében.
Gyerekek az osztályteremben
A gyerekek azonnal elfogadtak téged mint tanárt?
Érdekes kérdés. Az elején nehéz volt, mert a gyerekek szuahéliül beszélnek, és igencsak törik az angolt. Fontos, hogy most már nemcsak férfi, hanem női tanárok is vannak, de az iskolában mindannyian pálcát használnak a hatalmuk érzékeltetéséhez. Európai, német szemmel ez nagyon furcsa volt nekem, én nem éltem ilyesmivel. Egy idő után a gyerekek is elkezdték felfogni, hogy csak jót akarok nekik, segíteni vagyok ott, csak a módszereim különböznek attól, amit eddig a saját tanáraiktól tapasztaltak. Nyilván furcsa lehetett egy fehér nő pálca nélkül, az elején ki kellett érdemelnem a tiszteletüket, de mikor felismerték a szándékaimat, abszolút együttműködtek. Nyilván, ha az ő anyanyelvüket beszéltem volna, lehet, hogy gyorsabban egymásra hangolódunk, hiszen voltak olyan momentumok, amikor nem értették, amit mondok, így elvesztettem az érdeklődésüket. Ilyenkor a „kézzel-lábbal” módszerrel igyekeztem megértetni magam.
Svea tanítás közben
Hány napot tanítottál egy héten?
Minden hétköznap. A gyerekeknek hétfőtől péntekig volt tanítás, de ahol én laktam, volt lehetőség arra, hogy a tanulók délután visszajöjjenek, és korrepetálást tartsunk nekik. Ezeken az alkalmakon nagyjából 25 gyerek vett részt, így sokkal több lehetőségünk volt arra, hogy egyenként is foglalkozhassunk a tanulókkal.
Mit csináltál a hétvégeken, mikor nem kellett az iskolában lenned?
Igyekeztem felfedezni az országot. Sokszor mentem strandra, búvárkodtam, de elutaztam egy nagyobb város halpiacára is. Egyik hétvégén elmentem kirándulni, részt vettem egy szafarin. Igazából a hétvégéim célja Tanzánia mindennapi életének, kultúrájának megismerése volt. A többi önkéntessel is sok időt töltöttem grillezések, közös búvártúrák alkalmakor.
Gondolom, nagy kulturális különbségek vannak Tanzánia és Németország között.
Nehéz összehasonlítani a kettőt. Mikor megérkeztem, úgy éreztem, hogy nincs kultúrsokkom. Eltelt egy kis idő, és realizáltam, hogy „Igen, mégis kultúrsokkban vagyok!”. A legnagyobb különbség szerintem, hogy Németországban az emberek minél gyorsabban, minél magasabbra akarnak törni. Igazi fogyasztói társadalom a miénk itt, Európában. Ez Tanzániában egyáltalán nincs jelen. Van választék élelmiszerekből, de a többség nem tudja megengedni magának. Az életstílus teljesen más Németországhoz képest. Itthon, ha szeretnél valamit, elmész a szupermarketbe vagy a plázába, Tanzániában ezzel ellentétben hatalmas piacok vannak, ahol élelmiszereken kívül anyagot is tudsz venni ruhavarratáshoz. Nagy különbség, hogy nagyon kevés autó van az utakon, mert nagyon drága egy kocsi fenntartása, ezért nagyon sokan motorral vagy úgynevezett tuktukkal közlekednek. Az étkezés is teljesen más. Nálunk nagyon sok feldolgozott ételt lehet vásárolni, minden tele van cukorral és még a legindokolatlanabb dolgok is műanyagba vannak csomagolva. Ők nagyon sok zöldséget, például babot, paradicsomot, krumplit esznek és a nyersanyagok is csomagolatlanul kerülnek eladásra a piacon.
Láttam, hogy az Instagramodon hirdettél egy adománygyűjtést, mit sikerült elérned?
Ahogy mondtam, a kormány csak az épületet biztosítja az iskolához. A gyerekek reggel nyolctól délután négyig nem kapnak enni, csak kisebb nassolnivalókat tudnak venni abból a pénzből, amit a szüleiktől kapnak. Az összegyűjtött pénzből a gyerekek fél évig naponta egy meleg ételt kapnak az iskolában, például babot rizzsel vagy ugalit, ami egy kukoricalisztből készült étel spenóttal. Ezen kívül 300 füzetet tudtam biztosítani számukra, 600 tollat és két doboz krétát. Az osztályokban minden gyereknek egy új füzetet és tollat tudtam venni, hiszen ezek a legfontosabb eszközök, amikre szükség van. A napi egyszeri meleg étel is hatalmas segítség. Vannak olyan családok, ahol csak háromnaponta kerül meleg étel az asztalra.
Nyersanyagok, amiket Svea az adománygyűjtésből vett
Hogyan hatott rád ez a két hónap lelkileg?
Nagyon sok jó emlékem van, jó visszagondolni az élményekre, amiket Tanzániában átéltem. Nehéz egyelőre újra itthon lenni, hiszen két hónapig egy teljesen másfajta társadalomban éltem. Úgy érzem, muszáj törekednem arra, hogy ne legyek újra ennek az európai fogyasztói társadalomnak a tagja. Hazaérve már át is szortíroztam a ruhásszekrényem. Soknak hatott, amim van, és igazából nincs is mindenre szükségem. Nyolc héten keresztül egy hátizsáknyi ruhából teljesen jól gazdálkodtam. Úgy is érzem, hogy fejlődni tudtam Tanzániában, közrejátszott az is, hogy egyedül voltam, olyan emberekkel körülvéve, akiket előtte nem ismertem. Sokkal függetlenebbnek és öntudatosabbnak érzem magam azóta. Megtanultam értékelni, hogy milyen, ha az embernek van valamije. Tanzánia gyönyörű volt, nagyon jó élmény, és úgy hiszem, hogy később a szakmámban hasznosítani tudom majd az ott tanultakat, hiszen ha 130 olyan gyereket tanítani tudtam, akik nem beszélik a nyelvem, akkor remélhetőleg működni fog 32 olyannal is, akiknek a német az anyanyelve.
Szerző: Bárdos Berta Anka, az ELTE Média és Kommunikáció szak alapszakos hallgatója
