Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus, egyetemi oktató, a biblikus tudományok doktora, mentálhigiénés és szociális menedzser. Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyvében tíz áldozat ügyét mutatja be, akik ellen egyházi személyek szexuális visszaélést követtek el, és kifejti az olvasóknak azt a hihetetlenül komplex struktúrát is, ami lehetővé teszi, hogy ezek a bántalmazások megtörténjenek és ne tudódjanak ki. Rita a téma szakértőjeként a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon civil nagykövete Püsök Botond hasonló történetet bemutató Túl közel című dokumentumfilmjének: egy pici erdélyi falu református lelkészének fia, Pika szexuálisan molesztálja kiskorú nevelt lányát. A tettest öt év börtönre ítélik, miután bevallja bűneit, amire válaszul a falu közössége nem egyszerűen kiközösíti a családot, hanem egyenesen ellehetetleníti az életüket – mindezt azért, mert a leghatalmasabb bűnnel, pedofíliával vádolják a helység legnagyobb tekintélyű emberének, Isten földi képviselőjének fiát. Miként lehetséges az, hogy egy közösség annak ellenére sem képes elfogadni a valóságot, hogy az elkövető maga is bevallotta tetteit? Van ebben felelőssége a református egyháznak? Milyen privilégiumokkal jár az, ha az ember egy lelkészcsalád tagja? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Perintfalvi Ritával.
Milyen gondolatok cikáztak benned, amikor először megnézted a filmet és találkoztál Pirkó történetével?
Csodálatos, hogy Pirkó kilencévesen vette a bátorságot ahhoz, hogy elkezdett beszélni arról, hogy a nevelőapja szexuálisan bántalmazta őt. Tulajdonképpen kimondani a legnehezebb, mert akkor valósággá válik minden borzalom, ami megtörtént – ezt úgy kell elképzelni, hogy amíg az átélt szörnyűség csak az ember fejében, az emlékeiben, a megsebzettségében van jelen, addig az az ő valósága, de amint megtudja a világ, az áldozat szégyellni kezdi magát. Az viszont nagyon pozitív vonulat a történetben, hogy az édesanyja, Andrea beleáll ebbe a kemény küzdelembe, mert a szülők gyakran nem hisznek a gyereküknek. Az a szomorú tapasztalatom, hogy legtöbbször az anya védi a párját, a bántalmazót, mert ha nem ezt tenné, el kellene hagynia a férfit, akit szeret, meg kellene szakítania vele a kapcsolatot, sőt fel kellene jelentenie a hatóságoknál. Andrea ezt meglépi, tehát ilyen szempontból az övé sok szempontból eltér az átlagos történetektől.
Bár Andrea volt párja, Pika nem tagadja, amit tett, a falubeliek az áldozatokat közösítik ki, sőt az elkövetőt védik. Milyen privilégiumokkal ruházza fel az embert az, ha egy lelkészcsalád tagja? Van különbség egy hétköznapi ember, egy egyházi személy, illetve egy egyházi személyhez kötődő ember által elkövetett erőszakban?
Mindenképpen van különbség. A film egy átlagos, hagyományőrző kis erdélyi faluban játszódik, ahol a református lelkész tekintélye óriási. Ez a tekintély a családjára is kisugárzik, hiszen a lelkész nem csupán véleményformáló, hanem egy olyan ember, aki Istent képviseli abban a faluban. Ez azzal jár, hogy nem lehet rosszat feltételezni róla és a rokonairól, mert a lelkész érinthetetlen, kiemelkedik az emberi szférából egy magasabb szintre. Ő az erkölcsi rend megtestesítője is. Ebből kifolyólag mindenkiről, aki rosszat mond a fiára, azt gondolják, hogy hazudik, és tulajdonképpen még Istent is besározza, hiszen az ő földi szolgájának családtagját a legrosszabbal gyanúsítja: méghozzá azzal, hogy pedofil bűncselekmény elkövetője. Andreát ráadásul a hivatása miatt is megkérdőjelezik, hiszen színésznő, az idős bácsik és nénik azt gondolják a faluban, hogy Pirkó csak be volt tanítva, kitalálták az egészet. Egyikük még azt is elmondja, hogy „a pedofília a leghatalmasabb bűn a világon, de milyen szerencse, hogy a mi falunkban ilyen soha nem történt”. Tagadnak, mert ők is tudják, hogy ennél nagyobb borzalom nincs.
Azt is megtudjuk, hogy Pika nem gondolta, hogy bűnt követ el. Hogy lehetséges ez, pláne egy lelkész fiaként?
A pedofilokban a szexuálisan éretlen, pubertás előtti test illata, érintése, látványa okoz szexuális izgalmat. Ő egyértelműen egy regresszív pedofil típusú elkövető, hiszen nemcsak gyermekek, hanem felnőtt nők irányába is érez szexuális vágyat, ugyanis mindeközben Andrea terhes volt tőle. A pedofilok nem gondolnak bele abba, hogy azzal, amit művelnek, hihetetlen mértékben meg tudják nyomorítani a kisgyermeket fizikailag, érzelmileg és lelkileg. Minél korábban és gyakrabban történik egy ilyen bántalmazás, illetve minél közelebb áll az elkövető az áldozatához, annál mélyebbre megy a hatása. S annál nagyobb az árulás traumája is. Pirkó nagyon fiatal, mindössze kilencéves volt, amikor megtörtént a szexuális bántalmazás, és ennek lélekgyilkos hatását a nevelőapja mégsem fogja fel – valószínűleg ezért is csinálta. Nagyon érdekes lenne, ha készülne Pikával egy beszélgetés arról, hogy ő hogyan oldotta fel ezt a belső feszültséget, ha volt egyáltalán. A szociopata típusú elkövetők ugyanis kitalálnak valamilyen kerettörténetet a tetteikhez, hogy ne legyen bűntudatuk. Ha viszont az illető esetleg pszichopata személyiség, akkor bűntudata sincs, nem is érdekli, hogy amit csinál, az fáj a másiknak.
Szerinted van ebben a történetben valamilyen felelőssége a református egyháznak?
Amikor öt év börtönre ítélték Pikát, az apjának, a lelkésznek feltételezhetően valamit kellett kommunikálnia a hívek felé. Az ő szava szent, amit ő mond, azt nem lehet megkérdőjelezni, azt a hívek egy az egyben elfogadják. Ez egy rettenetesen borzasztó szégyen, de ha felmérte, hogy mekkora bűnről van szó, akkor legalább neki tájékoztatnia kellett volna a falut, hogy ne sújtsák az áldozatokat kirekesztéssel, megvetéssel és tulajdonképpen a megtörtént borzalmak teljes megkérdőjelezésével. Sajnos általános probléma, hogy a hasonló esetekben – akkor is, amikor az elkövető egy egyházi személy – semmilyen kommunikáció nem történik a hívek felé, és sokszor az áldozatoknak kell megváltoztatniuk az életkörülményeiket, például lakóhelyet kell változtatniuk, mert egyszerűen ellehetetlenítik számukra az életet. A református egyház pedig azt tudná tenni, hogy elismeri a tényt, hogy ilyen bántalmazási esetek mindenhol történnek a világon, beleértve Magyarországot és a református egyházat is. Az európai számok is azt mutatják, hogy ők sem mentesek ettől a problémától. Sokkal nyíltabban kellene kommunikálni és odafordulni az áldozatok felé, mert sajnos tipikus, hogy mindig csak a tettesek oldaláról akarják látni a valóságot.
Itthon inkább az ellenzéki oldalról érkeznek kritikák az egyházakhoz kötődő szexuális bántalmazási ügyekkel kapcsolatban, de sajnos ez a téma még így sem szerepel a mainstream közbeszédben. Miért van az, hogy külföldön elindult a változás, de a magyar közösségekben még mindig várni kell rá?
Itthon ez a téma még mindig gyerekcipőben jár. A magyar társadalom egyszerűen túlságosan toleráns az erőszakkal szemben, még nem érti ezeket a problémákat – legyen szó a gyerekek ellen elkövetett vagy a nők elleni erőszakról. Ennek az a politikai vonulata, hogy ugyan az isztambuli egyezményt először aláírta a magyar kormány, majd 2020-ban mégis visszautasította annak ratifikációját. Ez is azt üzeni, hogy a nők elleni erőszak témája nem fontos. De elég csak a magyar #MeToo elindítójára, Sárosdi Lilla ügyére gondolni: ő mondta el először nagy nyilvánosság előtt, hogy mi történt, s mi történhet egy fiatal színésznővel, ha karriert szeretne építeni, és szembe került egy szintén megkérdőjelezhetetlen ikonnak számító, nagyon híres rendezővel. A magyar társadalom tulajdonképpen nem hitt neki, a reakciók többsége áldozathibáztató volt. Az osztrák és a német társadalom teljesen más módon reagál az erőszak témájára. A német református egyház például már ugyanolyan komoly feltárórendszert dolgozott ki, mint a német katolikus egyház, miután egyértelművé vált, hogy több ezer, több tízezer gyermek és serdülő fiatal esett áldozatul szexuális visszaélésnek az elmúlt hatvan évben. A diákjaim a Grazi Egyetemen sokkal érzékenyebbek a téma iránt, vagyis sokkal erősebben reagálnak, ha megtörténik egy határátlépés, mi viszont nem felzárkóztunk ezen a téren, hanem sajnos még inkább leszakadtunk. Azt gondolom, hogy Erdély még nálunk is hátrébb van ilyen szempontból, ott a nők elleni erőszak, de maga az erőszak sem kardinális téma. Még annyira sem, mint idehaza. Erdélyben még nem látom teológiailag tematizálva ezt a kérdést az egyházak részéről, de a legtöbbet az erdélyi református és egyéb lelkészek szava fog számítani, elsősorban nekik kell változtatniuk a hozzáálláson.
Mondhatjuk azt, hogy a falu közössége is bűnös? Mi lenne a hívők, a közösség feladata ebben a történetben?
Megdöbbentő, hogy Pika nem is tagadta, elsőre bevallotta tettét, mégis az egész falu szerint Andrea hazudik. A falu abszolút, teljes mértékben bűnös, tulajdonképpen részévé válik a bántalmazási folyamatoknak. Az, aki nem hisz az áldozatoknak, megkérdőjelezi az igazukat, megbélyegzi, kirekeszti, arra kényszeríti őket, hogy elhagyják az otthonukat, az tulajdonképpen a bántalmazás folyamatába áll bele egy következő szinten – tehát nemcsak az elkövető lehet bántalmazó, hanem az a közeg is, ami körülveszi őket. Ezért lenne nagyon fontos, hogy ne csupán az elkövető, hanem az egész falu is kérjen bocsánatát Andreától és gyermekétől. Persze, ha kiderülne az igazság, hogy egy lelkész fia pedofil bűnöző, akkor a hívők összeroppanhatnának a hitükben, az a mocsok pedig, ami napvilágra kerülne, közvetett módon a református egyházra is visszaszállna. Éppen ezért félnek az egyházi emberek attól, hogy ezek a dolgok kiderülnek, így akarják védeni a hívőket és a saját jó hírnevüket. Persze az egész ellentétes irányban fog hatni, mert az igazság mindig kiderül. Csak idő kérdése.
A könyvedben van egy nagyon találó kifejezés arra, hogy mit tesz az elkövető az áldozattal, ez pedig a lélekgyilkosság. Hogyan hat a bántalmazás az áldozat további életére? Fel lehet ebből egyáltalán gyógyulni?
Andrea elmondja, hogy a lánya nem bírja, ha valaki vizet iszik mellette, mert Pika hangosan ivott, és a simogatás hangját sem tudja elviselni, mert nevelőapja érdes kezének hangjára emlékezteti őt. Ezek flashback élmények, ami azt jelenti, hogy valami (adott esetben egy hang vagy érintés) visszaviszi az áldozatot a múltba, ahhoz a traumához, amit átélt. Ez az egyik legkeményebb része a traumának, mert tulajdonképpen nemcsak egyszer szenvedik el az áldozatok, hanem minden egyes alkalommal, amikor visszajönnek az emlékeik vagy beszélnek róla. Éppen ezért döbbenetes, hogy egy kisgyereknek ezt el kell mondania a rendőröknek, méghozzá olyan rendőröknek, akik erre gyakran nincsenek felkészítve. Azokon az áldozatokon, akiket megismertem, azt láttam, hogy húsz-harminc év is kellhet ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak szelídülni az emlékek. Van köztük olyan, akinek a bántalmazás annyira megtörte a tudatát, hogy disszociatív személyiségzavar alakult ki nála, ami azt jelenti, hogy egy személyiségen belül van nyolc másik személyisége. Az egyikük a hatalmas, erős védelmező, aki megvédi a bántalmazott, pici kislányt. Néha nem is tudtam eldönteni, hogy éppen kivel beszélek. Sokan nem képesek egészséges párkapcsolat felépítésére, mert már nem képesek bízni senkiben, vagy nem működik az életükben a szexualitás. Nem merik magukat sebezhetővé tenni, ami bezártsághoz vezet, hiszen ilyen módon nem lehet kapcsolatot építeni.
Milyen jóvátételre lenne szükségük az áldozatoknak? Jóvá lehet ezt egyáltalán tenni?
Fontos lenne, hogy az elkövető terápiára járjon és valaki tényleg megértesse vele, mekkora traumát okozott. Pika azt is megtehetné, hogy elmegy egy vasárnapi misére és megkéri a lelkészt arra, hogy tanúságtételt tehessen, ahol elmondja, hogy most már érti milyen borzalmas dolgot tett, s nyilvánosan bocsánatot kér és megkéri a falu közösségét is arra, hogy ők is tegyék meg ugyanezt. Biztosan gyógyító ereje lenne, ha Pika őszintén, a tetteit megbánva személyesen bocsánatot kérne Pirkótól, aki eldönthetné, hogy megbocsát-e vagy sem. A könyvemnek is azt a címet adtam, hogy Amire nincs bocsánat, nem véletlenül: sokszor hangsúlyozom, hogy ezt az áldozat dönti el, nem szabad erkölcsi kényszerként nyomást gyakorolni rá, mert lehet, hogy soha nem fog megérni benne a megbocsátás, és ahhoz is joga van.
Ugyan azt nem láthattuk a filmben, hogy Andreáék életének része volt-e a vallás, de mennyire gyakori jelenség, hogy a hívek elfordulnak a hittől, az egyháztól egy ilyen eset után?
Németországban például százezrek hagyták el egy nagyobb botrány kapcsán a katolikus egyházat, mert többé nem tudnak vele azonosulni. Az áldozatok részéről nagyon változó, többféle reakciót ismertem meg azok között, akikkel találkoztam. Van, aki teljesen elzárkózott, soha többet nem akar hallani az egyházról, az Istenről és a hitről. Másnál visszajönnek a flashback élmények, amikor elmegy misére és megszólal a harang, megérzi a tömjénfüst illatát vagy meghallja a pap ruhájának a suhogását, ezért eltávolodik az egyháztól, a hittől viszont nem. De van olyan típusú áldozat is, aki küzd, minden vasárnap elmegy templomba, mert mindenáron ott akar lenni.
XVI. Benedek pápával kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy segédkezett szexuális bántalmazási ügyek eltussolásában. Nem akarom összemosni a református és a katolikus egyházat, de szerinted a halála jelenthet előrelépést az áldozatok szemszögéből?
Pont tavaly készültek el azok a kutatások, amik igazolják, hogy a München-Freisingi Egyházmegyében, ahol XVI. Benedek pápa korábban érsek volt, négy esetben nem megfelelően kezelt szexuális visszaélés is történt, amelyek adminisztrációjában és eltussolásában a 2022-es vizsgálat eredményei szerint ő is vétkes. Sőt, a tavalyi évben konkrétan polgári pert indítottak ellene az áldozatok. A halála kapcsán már el is indult egy nagyon nagy vita a katolikus egyházon belül: az elhunyt emeritus pápa az ultrakonzervatív szárny egyik vezéralakja volt, és nagyon sok követője van, akik azt szeretnék, hogy szentté avassák őt. Ezt már megtették II. János Pál halála után is, és nem várták ki az öt évet, amit egyébként a klasszikus eljárásmenet szerint ki kellene várni – ez a sancto subito nevű eljárás, ami azt jelenti, azonnal szentté avatni. Ez azért veszélyes, mert ha az egyházban valakit szentté avatnak, nem lehet vele szemben kritikát gyakorolni. Ezek után többen – köztük a volt főnököm, prof. Irmtraud Fischer is – írtak egy állásfoglalást, amelyben az áll, hogy XVI. Benedek emeritus pápa azonnali szentté avatása az áldozatok arculcsapása lenne. Ferenc pápa egészen másként áll hozzá a témához, úgyhogy nagyon remélem, hogy jó döntést fog hozni, ha lesz beleszólása az ügybe.
Hogy érzed, elindult már valamiféle változás, párbeszéd azóta, hogy megjelent a könyved és viszonylag gyakran nyilatkozol az egyházon belüli szexuális zaklatásokkal kapcsolatban?
Magyarországon Pető Attila volt az első, aki arccal-névvel vállalta, hogy bántalmazta egy katolikus pap, majd következett az én könyvem tíz áldozattal és néhány oknyomozó riport. Most pedig itt van a Túl közel, ami ugyan részlegesen, de kapcsolódik a témához. Amikor megjelent a könyvem, a hazai Evangélikus Hittudományi Egyetemen már rögtön az első évben felvették a lelkész és teológus hallgatók kötelező tananyagába. A Katolikus Egyházon belül viszont még mindig a hallgatás a stratégia. Egyetlen hivatalos magyar egyházi sajtóorgánum sem írt a könyvemről, Pető Attila ügyéről és összességében a szexuális visszaélésekről sem. Tabusítják a témát, a környező társadalom viszont nem, és ezt a hatást az egyház sem tudja kivédeni, hiszen előbb-utóbb a hívekhez is el fog jutni a hír. Ezért is szeretnék köszönetet mondani Andreának és Pirkónak, és köszönöm azoknak az áldozatoknak a nevében is, akik rám bízták a történeteiket, mert tudom, hogy mennyire nehéz megszólalni egy ilyen trauma után. Nagyon hálás vagyok nekik és természetesen a rendezőnek, Püsök Botondnak is. Ezek a dolgok erősítik egymást, mert formálják, érzékenyítik a társadalmat, az emberek pedig egyre inkább kinyitják a szemüket. Mindig kell egy fontos, erős üzenet, ami láthatóvá teszi a problémát, és akkor talán majd elkezdenek ezzel foglalkozni – talán éppen ez a film lesz az, ami majd elindítja a változást.
Az On the Spot koprodukciójában készült Túl közelt online, valamint a Cinema City Mammut II. moziban láthatjuk január 25-én 15:00-kor a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szervezésében, valamint elérhető az RTL+ streaming platform előfizetői számára is. A fesztiválra a jegyeket ide kattintva tudjuk megvásárolni.
Fotó: BIDF
