Perintfalvi Rita: „Ha egy gyerek elmondja, hogy molesztálta egy pap, gyakran a szülei sem hisznek neki”

2021. május 20. |

Az elmúlt másfél évben dr. Perintfalvi Rita Magyarország egyik legmegosztóbb személyiségévé vált. Nem elég, hogy teológusként feministának vallja magát, rendszeresen feszeget olyan kényes témákat is, amikről a katolikus egyházban nem igazán illik beszélni. Kiáll a nők és az LMBTQ-emberek jogai mellett, a hamarosan megjelenő könyvével pedig valódi darázsfészekbe nyúlt: magyar egyházi személyek – zömmel katolikus papok – által abuzált áldozatok történeteit tárja fel. Perintfalvi Ritával a könyve megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Perintfalvi Rita a Grazi Karl-Franzens Egyetemen tanít, mellette a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének az elnöke – szabadidejében pedig az egyházi szexuális visszaélések áldozatainak segít. És ezt most szó szerint kell érteni, a teológusnő ugyanis tényleg hobbiból, bármiféle támogatás nélkül – helyette hatalmas ellenszélben – kezdett el foglalkozni a témával. Az elmúlt másfél év alatt 35 áldozat történetét sikerült megismernie, közülük végül 10 esetet dolgozott fel nagyon részletesen a könyvében. Az Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyve június 4-én fog megjelenni.

perintfalvi-rita

Az egyházi szexuális visszaélésekről még mindig nagyon kevésszer van szó a közbeszédben, aminek valószínűleg az a legfőbb oka, hogy az egyház hajlamos eltusolni ezeket. Éppen ezért is olyan meglepő, hogy ezt a könyvet pont egy teológus írta meg.

Nyugaton, ahol ezeknek az eseteknek a feltárása már 20-30 évvel ezelőtt elindult, azért volt rá példa, hogy kifejezetten teológusok, egyházi emberek álltak bele ebbe a témába. A németországi Doris Wagner például egy kilépett apáca, akit a szerzetes rendjében ért szexuális bántalmazás, két pap megerőszakolta, és a kilépése után írt róla egy hatalmas port kavart könyvet. Kifejezetten az volt a célja, hogy végre beszéljenek arról is, hogy a katolikus egyházban a szent engedelmesség nevében szexre kényszerítenek apácákat is. Ő egyébként az egyik példaképem a feltáró munkában, a másik pedig Klaus Mertes, egy jezsuita német pap, (aki egyébként az egyik előszót írta a könyvemhez), ő volt az, aki 2010-ben egy berlini jezsuita gimnáziumban botrányt robbantott ki. Amikor ő lett az igazgató, már voltak olyan híresztelések, hogy a kilencvenes években visszaélések történtek az intézményben. Mertes pedig levelet írt minden diáknak, aki az elmúlt néhány évtizedben ott tanult, és így talált 100 áldozatot és két elkövetőt. Persze ezek után őt is üldözni kezdték az egyházon belül, azzal vádolták, hogy a saját fészkébe piszkít. Szóval nyugaton van már rá példa, hogy pont a belső emberek kezdenek el ezzel foglalkozni, de én azért valamilyen szinten kívülálló is vagyok, hiszen nem vagyok pap. Nem tettem nőtlenségi fogadalmat, nem vagyok abba a kényszerbe beleszorítva, mint az elkövetők. Ilyen szempontból kicsit könnyebben is kritizálom ezt a dolgot.

Mikor kezdtél el foglalkozni az egyházi visszaélésekkel, és hogy jött maga a téma?

Ferenc pápa 2019 februárjában tartott egy vatikáni csúcstalálkozót kifejezetten ebben a témában, de egyébként már rögtön miután pápának választották 2013-ban, akkor kimondta a zéró tolerancia elvét. Ez mindenképpen nagyon újszerű volt a korábbi két pápához képest, hiszen ma már XVI. Benedekről és II. János Pálról is rebesgetik, hogy esetleg felelősek lehettek bizonyos eltusolásokban. Ferenc viszont ebben más volt, és amikor összehívta a csúcstalálkozót, Magyarországról is elment a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Veres András, aki miután hazajött, természetesen adott a sajtónak interjút. Ez volt az az interjú, ami engem borzalmasan felháborított. Azt nyilatkozta, hogy ő a püspöki kar elnökeként mindössze tizenegynéhány szexuális visszaélési esetről hallott Magyarországon, és amikor megkérdezték, hogy mennyi esetet ismer személyesen, azt válaszolta, hogy egyetlen egyet sem. Ha ő az egyház egyik vezetője, hogy lehet, hogy nem érdeklik az áldozatok? Hogy nem érdekli az, hogy emberek szenvedtek? Ez számomra vérlázító volt. És ezzel párhuzamosan történt, hogy Urfi Péter újságíró elkezdte az oknyomozó cikkeit a témában, ami megmutatta, hogy a probléma igenis ugyanúgy jelen van Magyarországon is. Nem csak a dekadens nyugaton, amivel érvelni szoktak. Innen indult az egész, szerettem volna látni, hogy mi az igazság.

Nem figyelmeztettek, nem féltél, hogy ezzel darázsfészekbe nyúlsz?

Én már eddig is belenyúltam egy csomó darázsfészekbe. Eleve azzal, hogy feministának mondom magam, ami egy olyan címke, ami miatt a teológust már csak idézőjelben használják bizonyos sajtóorgánumok, ha rólam írnak. És ugyanígy az LMBTQ téma – amivel szintén gyakran foglalkozom –  is nagyon megosztó. Szóval nem sokat gondolkodtam azon, hogy ettől most vajon még rosszabb lesz-e. Amikor az első áldozattal találkoztam, annyira megrázó volt a története, hogy azt éreztem, hogy igenis, ezt csinálni kell. Ezt nem lehet nem csinálni. Ő egy fiatal, végtelenül kedves és érzékeny lány volt, aki teljes emberi ronccsá vált. Éveken át tartó szexuális bántalmazásban volt része, aminek maradandó hatásai voltak. Sok éve már, hogy vége van az abúzusnak, de most is munkaképtelen, nincs házassága, párkapcsolata, biztosan ő is vágyik az anyaságra, de nem tudom, hogy valaha lesz-e része benne. Rendszeres pszichiátriai kezelésre szorul. A szakirodalom azt mondja erre, hogy lélekgyilkosság. Az áldozatok teste lehet, hogy él, de a lelkük egy darabja örökre meghalt, amit nem lehet visszahozni. És akkor a magyar egyház vezetői azt mondják, hogy nem ismernek áldozatokat? Miért nem? Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek?

Lehetséges, hogy az egyházi vezetőkig tényleg nem jutnak el ezek az eseteket, hogy már helyben eltusolják őket?

Néhány éve kialakítottak egy bejelentő rendszert, amit Ferenc pápa tett költekezővé a vatikáni találkozó után. Ezt a rendszert Magyarországon is bevezették 2019 őszén. De valójában nem tudjuk, hogy vannak-e bejelentések, mert a rendszer egyáltalán nem transzparens, ami szerintem nagy probléma. Volt már olyan kollégám, aki körbeírt az összes egyházmegyének, mert szerette volna tudni, hogy milyen adatok vannak, mit mutat a rendszer, és ezt a kérését közérdekű adatszolgáltatás címszó alatt küldte el. Azt a választ kapta, hogy ez nem közérdekű adat, és semmilyen információt nem adnak ki. Érdekes módon az összes helyről sokáig nem kapott semmilyen választ, aztán szinte minden válasz ugyanabban az órában érkezett meg. Vagyis nincsen kommunikáció előzetes egyeztetés nélkül. Tehát most ott tartunk, hogy van egy rendszer, ahol be lehet jelenteni, de azt nem lehet tudni, hogy vannak-e bejelentések. A transzparencia hiánya pedig soha nem jó.

Akkor azt sem lehet tudni, hogy valójában mennyire van jelen, mennyire súlyos probléma a hazai katolikus egyházban a szexuális visszaélés?

Nem lehet tudni. Mi eddig tizenegynéhány elkövetőt szedtünk össze itthon, de ahogy megismertem a német szakirodalmat, ott látszik, hogy többezres nagyságrendek vannak az elkövetők és az áldozatok tekintetében is. Veres András ugye azt mondta, hogy tud tizenegynéhány áldozatról, én pedig a könyvem kapcsán másfél év alatt 35-ről szereztem tudomást. Vajon mennyien lehetnek összesen? Szerintem nagyon sokan. Azt remélem, hogy a könyvem segít majd abban, hogy a többi áldozat is előjöjjön.

Van a bejelentő rendszer, amit vagy használnak, vagy nem. Ezen kívül lehet tudni, hogy a gyakorlatban hogyan kezeli az egyház ezeket az eseteket? Hogyan zajlik a bejelentés, mi történik utána?

Névvel lehet csak bejelenteni, anonim módon nem. Van egy online felület minden egyházmegye oldalán, onnan indul el, de sokat én sem tudok róla, mert nem transzparensek az információk. Az áldozatoktól tudom, hogy aki végigjárta ezt az utat és szerencséje volt, az pszichológushoz került, elbeszélgettek vele, próbálták felmérni a helyzetet, de nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Nem értettek egyáltalán szakmailag az egyházon belüli szexuális bántalmazás témájához, holott erre voltak kinevezve. És egyház által fizetett pszichológusként nem tudtak függetlenek maradni. Ezután jöttek a meghallgatások egyházi elöljárók előtt, majd elindult az eljárás az elkövető pap ellen.

Ha jelentenek egy esetet, annak van következménye? Az elkövetővel történik valami?

Erre sem látok rá igazán. Egy olyan friss esetről tudok, amikor a papot végül felfüggesztették, de csak akkor, amikor már négy-öt áldozat is bejelentést tett ellene. Először csak egy áldozat jelentette, és akkor a papot egyszerűen csak áthelyezték egy másik helységbe. Az áthelyezés után azonban újabb áldozatai lettek, és ennek már végre súlya lett. (Egyébként összesen valószínűleg tíz áldozat lehetett, csak nem tett mindenki bejelentést.) Az eljárás folyamatban, de már nem papként dolgozik.

Hogyan találtad meg az áldozatokat? Vagy ők találtak meg téged?

Először írtam néhány cikket a témában, majd adtam pár interjút, aminek a végére odaírtam, hogy ha bárkinek szüksége van egy teológus értő meghallgatására, keressen bátran! Majd Facebookon indítottam egy áldozatszámlálót, ami azt jelentette, hogy egy posztban mindig kiírtam, hogy hány áldozat keresett már meg. Mindig egy rövid történetleírást és egy számot posztoltam ki, és ezek a posztok eljutottak a többi áldozathoz is, akik később levélben vagy a közösségi médián keresztül megkerestek. Ezek a posztok egyébként nagyon pörögtek, bár sokan nem értették, hogy mit akarok én ezzel. Hogy mi a célom, botrányt akarok kelteni vagy ijesztgetek?

Az emberek is ennyire érdektelenek lennének a problémával kapcsolatban?

A hívő emberekkel is probléma van, ezt úgy hívják, hogy vármentalitás. Számukra nagyon fontos dolog az egyház, olyan, mint egy vár, és ezért annak minden áron meg akarják védeni a hírnevét. Így kifelé semmiről nem szabad beszélni, ami árthat az egyház hitelességének. Tehát nemcsak az egyház vezetői akarják megvédeni a hírnevüket az elhallgatással, hanem még maguk a hívők is. Volt egy olyan áldozat, akiről még a könyvem előtt írtam egy blogposztot, amiben voltak olyan dolgok, ami miatt az áldozatot felismerte az egyik fiú barátja. Ez a barátja aztán majdnem az öngyilkosságba terrorizálta. Miközben a papról tényleg bebizonyosodott, hogy bűnös, el is ítélték – legalábbis az egyházi bíróságon. Világi igazságszolgáltatás előtt azonban soha nem kellett felelnie tetteiért. Dr. Gál András büntetőjogász az összes ügyet megvizsgálta jogi szempontból, és megállapította, hogy jó pár esetben nagyon komoly bűncselekményekről volt szó. Ezek közül nem írtam meg az összeset a könyvem első kötetében. De hiába voltak súlyosak a tettek, mégsem került egy ügy sem világi bíróság elé. Ennek néha az volt az oka, hogy az egyház maga beszélte le az áldozatot vagy a szüleit a feljelentésről, s így a bűnök bűntetlenül maradtak. És az elkövetők élik világukat.

Még a saját szüleik, a családjuk sem hisz nekik?

A hívő emberek azt gondoljak a papról, hogy ő az Istennek a földi képviselője, Krisztus képmása, ezért rosszat nem tehet. Ha tehát egy gyermek elmondja otthon, hogy molesztálta egy pap, a szülei gyakran el sem hiszik neki. Az egyik áldozat elmesélte, hogy miután elmondta az anyjának, az annyit felelt rá, hogy ne hazudjon, miért mond ilyeneket a pap bácsiról. Egy másik 11-12 éves korában bántalmazott kislány szombatonként felolvasást gyakorolni járt a templomba a paphoz, amikor csak ketten voltak ott és senki más. Miközben a lány felolvasott az ambónál, a pap hátulról a szoknyája alá nyúlt, és fogdosta a fenekét, masszírozta a combjait. Amikor a kislány ezt otthon elmesélte, az anyukája csak annyit mondott, hogy de hát az atya csak így ijesztgeti a gyerekeket, mással is ezt csinálja, ne legyen már ennyire finnyás.

Az imént említettél külön egyházi meg világi bíróságot. Akkor ezek az elkövetők nem is kerülnek valódi bíróság elé? Az egyházon belüli rendezik le az egészet?

Nem, nem kerülnek. Épp azt szeretném elérni, hogy Magyarországon legyen egy olyan törvénymódosítás, hogy az egyháznak feljelentési kötelezettsége legyen, mert most nincs. Még abban az esetben sincs, hogy ha ők elítélik az illetőt. Hiába folytatják le az egyházi bíróság előtt a vizsgálatot, hiába találnak bizonyítékokat, ítélik el és mondják ki, hogy az illető valóban elkövette a dolgot, a magyar katolikus egyháznak nincs feljelentési kötelezettségé világi bíróság felé.

Olyan mintha az egyházi emberek egy külön kis védett szigeten élnének Magyarországon belül.

Így van, ráadásul ez nem is számít eltusolásnak, mivel nincs feljelentési kötelezettség. Vannak országok, ahol ez a kötelezettség létezik, és Ferenc pápa is nagyon szorgalmazza, hogy ahol ilyen jogszabály létezik, az egyház azonnal tegyen feljelentést. Világi bíróság előtt elítélt elkövető Magyarországon szerintem még nem is volt.

Te hogy látod, van különbség világi és egyházi bántalmazó között?

Az egyházi bántalmazóknak van egy olyan spirituális eszköztáruk, ami a világiaknak nincs. Egy pap azzal tudja manipulálni az áldozatokat, hogy azt mondja nekik, hogy ő az Istenhez viszi közel őket. Amikor azt mondja, hogy a testiséggel és a szexszel igazából az Istenhez viszi közel őket, akkor azt az áldozatok elhiszik: „a testemen keresztül is az Isten szeret téged, hidd el!” Ez speciális az egyházi bántalmazóknál, de nem speciálisan katolikus, mert ezt bármelyik vallásnak a képviselője meg tudja csinálni, hiszen ők is rendelkeznek a szakrális hatalommal.

Gyakran beszélünk pedofil papokról, de tényleg mindannyian pedofilok? Hogyan lesz egy papból bántalmazó?

A német statisztikák szerint az egyházi elkövetők 28 százaléka, majdnem egyharmada pedofil. A pedofilok sokszor kifejezetten azért választják a papi pályát, mert tudják, hogy így nagyon közeli bizalmas viszonyba kerülhetnek kiskorúakkal. Nagy előny még a számunkra, hogy egy pap azt csinál, amit akar, igazából senki nem kontrollálja őket. Tejhatalmuk van, és ez vonzza őket.

De vannak a pszichoszexuálisan éretlenek, ők teszik ki az elkövetők legnagyobb részét, 58 százalékuk tartozik ide. Ők nem azért mennek papnak, hogy gyerekeket bántalmazzanak, viszont lehet, hogy ez egy menekülés a számukra a saját éretlen szexualitásuk elől – mondjuk, ha heteroszexuálisok és nem tudnak egy nővel mit kezdeni. Mert például 14 évesen bekerültek egy egyházi gimnáziumba, utána beléptek egy rendbe, sehol nem találkoztak nővel, és egyszerűen megreked a pszichoszexuális fejlődésük egy serdülő szintjén. Így amikor egy egyházi gimnáziumba bekerülnek tanárnak, akkor ott pont ezekkel a gyerekekkel lesznek azonos pszichoszexuális érettségi szinten. Nyilván a szexuális vágy megvan bennük, adott a lehetőség és megtörténik. Ők ezt nem is élik meg bántalmazásnak, csak a saját vágyaik kielégítésére gondolnak, miközben teljesen felelőtlenül visszaélnek a hatalmai pozíciójukkal, nem törődve a rombolással, amit okoznak. A bántalmazó játszma kettős: egyrészt a pap pszichoszexuálisan pont olyan éretlen, mint a kamaszgyermek, de mégis ennek az éretlen embernek óriási hatalma van, amivel gátlástalanul visszaél.

A homoszexuálisokat is kifejezetten vonzza a katolikus pálya, erről is van sok tanulmány, ennek pedig megint az az oka, hogy itt jól el lehet bújni. Ha pap lesz belőlük, nem fogják folyton azt kérdezgetni tőlük, hogy miért nem házasodnak meg, nem néznek rájuk gyanúsan, az amúgy a melegekkel szemben rendkívül elutasító vallási közösségben. De azt is látni kell, hogy nem maga a homoszexualitás az oka a visszaéléseknek, hiába szeretik a konzervatívok eltolni a diszkurzust ebbe az irányba. Az elfojtott homoszexualitás révén eltorzult személyiség miatt történnek meg ezek a dolgok.

És persze ott van még a cölibátus is, ami indirekt módon – tehát más egyéb tényezőkkel együtt – , de ugyanúgy vezethet visszaélésekhez. A bántalmazások mögött tehát van egy nagyon egészségtelen gondolkodás a szexualitásról, ami egyrészt vonzza is az egészségtelen embereket az egyházi szolgálatra, másrészt pedig kitermeli őket.

És mindeközben pont az egyház az, ahonnan folyamatosan tanácsokat kapunk a szexuális életünkkel kapcsolatban. Hogy ne szexeljünk házasság előtt, hogy tilos a fogamzásgátlás… és társaik.

Ez a legnagyobb hitelvesztés. Az egyház egyfajta erkölcsiséget képvisel a szexualitás terén, közben meg kiderül, hogy valójában mik történnek házon belül pont ezen a téren. Ezek után miért hallgatnának rájuk az emberek?

Az egyházon belül a könyved írása közben voltak támogatóid?

Három katolikus pap volt, akik privátban írtak és támogattak. Az egyikük még egy bántalmazási ügyet is elmesélt az egyik kollégájáról. Engem kérdezett meg, hogy valamit tudnék-e csinálni, segíteni… Nyilván a katolikus papok közül az, aki normális, az tudja jól, hogy ez mennyire súlyos dolog, és hogy mindent meg kellene tenni ellen. De nyilvánosan senki nem vállalná fel, hogy támogatja a feltáró munkámat.

Ez egyébként nagyon is szomorú, mármint, hogy nyilvánosan nem lehet felvállalni a témát. Sokkal többet javítana szerintem az egyház megítélésén, ha elismernék, hogy az abúzus egy probléma, és felvállalnák, hogy tenni szeretnének ellene.

Így van, így tudnák a hitelességüket is megőrizni. A transzparencia, a probléma valós súlyának elismerése nagyon fontos lenne, és hogy ténylegesen tegyenek is ellene. Elismerem, hogy történnek lépések. Volt egy bocsánatkérés, amit mondjuk én és a könyvemben megszólaló áldozatok is nagyon kevésnek tartanak, de volt. Történtek intézkedések, bevezették a bejelentő rendszert, kinevezték Gájer László atyát, akitől én sokat várok. Tehát azért történnek dolgok. Csak azt nem tudják, hogy ezek a formális intézkedések önmagukban nem oldják meg a problémát. Mert a probléma sokkal mélyebb, rendszerszintű okai vannak. Először is el kellene érniük az áldozatokat, meg kellene találniuk őket, ehhez viszont nem azt kellene kommunikálniuk, hogy a probléma nálunk nem is létezik. Nem azt kellene sugallaniuk, hogy az áldozatok nem is léteznek. Vagy beperelni őket, ha megszólalnak. Ha tényleg meg szeretnék találni az áldozatokat, akkor valami nagyon aktív kezdeményezés már létrejött volna.

Ért támadás az egyházon belül?

A legelején volt egy pap, aki nyilvánosan megtámadott, de őt aztán szerintem felszólították, hogy inkább hallgasson. Amikor a legelső történetet megírtam a Felszabtér blogon, akkor egy katolikus pap nagyon durván megtámadott azzal, hogy én vagyok az eltusoló… Három napon keresztül írogatta a kommenteket, de azt nem tudta, hogy az oldalamat az áldozatok is olvassák, akik el is kezdtek vitatkozni vele. Erre ő megkérdőjelezte a történeteiket. Ott akkor konkrétan azt éreztem, hogy ebből még jogi per is lehet, mert próbált burkoltan megfenyegetni. De aztán eltűnt, elcsendesedett. Ilyen támadások azóta a katolikus egyház felől kevésbé voltak, inkább bizonyos református-evangelikál lelkészek támadtak meg, „parazita élősködőnek” tituláltak, aki elszívja az egyház életerejét, és lételeme a botránykeltés. Így lassan már nemcsak a saját egyházamban válok ellenséggé, hanem mindenhol. De valahol értem is, hiszen minden egyházban – nem csak a katolikusban – követnek el szexuális bántalmazásokat.

Mesélnél kicsit a könyvedben bemutatott áldozatokról?

A könyvemben tíz történetet írtam meg összesen, ebből öt a nagy történet, ami azt jelenti, hogy nagyon mélyen belemegyek az elemzésükbe, azért is, mert ezek több évig tartó szexuális visszaélésre épített viszonyok voltak. Nemcsak egyszeri cselekményekről van szó, hanem egy jól felépített abuzív, manipulatív viszonyról, aminek az alapja mindig egy nagyon erős érzelmi kötés, amikor tulajdonképpen az áldozat egyfajta agymosott, zombi állapotba kerül, és nem tud védekezni, képtelen ellenállni, nem fogja fel a veszélyt. Annak, hogy valaki nem tud ellenállni, nagyon gyakran pont az az oka, hogy őt engedelmességre nevelték, arra, hogy amit neki a pap mond, azt meg kell csinálnia. És hogy a pap nem mondhat rosszat. Volt az áldozatok között egy kislány, akinek ráadásul a saját apja volt az a katolikus pap, aki bántalmazta őt. A lány egy titokgyerek volt egy olyan családban, ahol az apa a papi életét hétfőtől szombatig a saját plébániájának falujában élte, miközben vasárnap pedig meglátogatta az anyukát és a kislányát. A 12 éves kislányt két éven keresztül nagyjából hetente szexuálisan bántalmazta ez a férfi. Mivel pedig a gyerekbe szavak nélkül is azt szuggerálta bele az egész abszurd helyzet, hogy nem beszélhet arról, hogy ki is az ő apja, mert az titok, emiatt az erőszakról sem tudott hosszú-hosszú évekig, sőt évtizedekig beszélni. Harminc év után, néhány éve kezdett el terápiára járni. Vannak a könyvemben olyan áldozatok is, akiket kicsit idősebben, 14-17 éves korukban bántalmazták, velük általában egyházi gimnáziumban történt a visszaélés, vannak köztük lányok és fiúk is. És ami egy újabb téma, az a felnőttek történetei. Mert nemcsak kiskorúakkal történnek szexuális visszaélések, hanem felnőttekkel is: papi szeminaristák, szerzetesek, apácák, házas nők. Van két ilyen történet is a könyvben.

Mennyire volt nehéz megnyílniuk az áldozatoknak?

Olyan mélyre befagyott traumákról van szó, amiket nem mondanak el csak úgy. Akkor mondják el, ha egy értő emberre találnak, mert az az alapvető tapasztalatuk, hogy nem hisznek nekik. Ami miatt velem talán könnyebben beszéltek, hogy én ismertem az egyház világát és a bántalmazó dinamikának azt a speciális részét, ami tipikus egy egyházi közegben. Rögtön el tudtam nekik magyarázni, hogy mi miért történt, mi áll a háttérben, és ez egy olyan tudás és látásmód, amivel egy világi pszichológus nem rendelkezik, hiszen ő nem értheti, hogy mit is jelent a pap spirituális/szakrális hatalma, ami a visszaélés forrása. De azt is akartam, hogy maga a beszélgetés is gyógyító legyen. Hogy helyre tegyük az áldozatokban, hogy ők valóban ártatlanok, nekik nincs miért szégyellni magukat. Nagyon sokan még az élettársuknak, a legjobb barátaiknak sem merték soha elmondani, éppen ezért kicsit félnek is most, hogy ha kijön könyv, vajon ki fogja őket felismerni.

Borzalmas, hogy az áldozatok félnek, és ők szégyellik magukat az elkövetők helyett.

Azt a legnehezebb megérteniük, hogy ők ártatlanok voltak. Hiszen ott a szent pap, aki nem lehet rossz, ezért sok áldozat azt gondolja, hogy ők rontották meg az elkövetőt. És van olyan pap, aki erre direkt rá is játszik, bűntudatot kelt, azt mondja az áldozatnak, hogy ő volt az, aki belevitte a dologba. Ráerőlteti az áldozatra annak tudatát, hogy ő valójában a cinkostársa… Mondja ezt például egy 14 éves kislánynak. Majd jön a fenyegetőzés, és hozzáteszi, hogy már csak azért se beszéljen a dologról senkinek, mert rosszul fog járni. Az áldozatok sok esetben nem hiszik el magukról, hogy ártatlanok, ezért beszélni sem mernek róla.

Itthon volt már a tiedhez hasonló projekt?

Nem, de európai szinten sem sok. A legtöbb könyv egy-egy áldozat történetét meséli el, és nemrég született meg egy német könyv (Erzählen als Widerstand), amiben 23, egyházon belül szexuálisan bántalmazott felnőtt nő történetét dolgozták fel, de a mögött a projekt mögött nagyon sok ember állt. Ott állt mögötte az egész német püspöki kar, legalábbis erkölcsileg, a munkát öt teológusnő végezte, és pénzben is kaptak támogatást az egyháztól a projekthez. Ezzel szemben én teljesen hobbiból, mindenféle egyházi támogatás nélkül, sőt hatalmas ellenszélben írtam meg ezt a könyvet.

Amire-nincs-bocsanat

Egyedül álltál neki, közben lettek azért segítőid?

Igen, Heves Andrea és Csóka Judit pszichológusok nagyon sokat segítettek, és a két jogász Gál András és Bartos Bálint is. És volt még egy kommunikációs segítőm, Daróczi Gábor. Ők öten és a Felszabtér blog csapata mindig mellettem álltak, ha kellett. És nyilván a férjem, akit már veréssel is fenyegettek miattam, és a világ legnagyobb lúzerének nevezték, mert én vagyok a felesége. De persze őt ez egyáltalán nem zavarja, és rendkívül büszke rám.

Az elmúlt időszakban szinte alig telt el úgy nap, hogy ne támadott volna meg valamiért a kormánysajtó. A szemükben te vagy maga a patás ördög. Hogy viselted?

Igen, most már ott tartunk, hogy naponta írnak rólam, és ezzel nincs is semmi baj, csak azt várom, hogy mikor fognak végre az egyházi abúzusról is írni. Lehet, hogy megvárják a könyvet, és utána majd minden nap az lesz a téma. Egyébként hullámzóan viseltem, volt, amikor betalált, amiket írtak, de egy idő után immunissá váltam, páncélt növesztettem. A közéletiség ezzel jár. Az ilyen megosztó témák pedig még inkább. És az is sokat segít, hogy a Facebook-oldalamon gyakran ventillálok. De van egy szupervizorom is, aki azért is kellett, mert az áldozatsegítő munkát sem lehet másképp csinálni. Maga az áldozatok meghallgatása pszichésen borzalmasan megterhelő feladat. Ahhoz, hogy ezt a könyvet ilyen gyorsan és intenzíven meg tudjam írni, a szupervizorom szerint egy nagyon erős pszichés karakter kellett. Ő megerősített abban, hogy én az a típus vagyok, akit csak mind erősebbé tesznek a támadások. És a legszebb, legmegérintőbb, amikor maguk az áldozatok is bátorítanak engem.

Hogyan lehetne felszámolni szerinted az egyházon belüli visszaéléseket?

Ennek nagyon sok szintje van. Jogi szinten ezt a bizonyos feljelentési kötelezettséget be kell vezetni. Ha egy elkövető a bíróság elé van állítva, annak van egy olyan üzenet értéke, hogy ezután nem tehetnek meg az elkövetők bármit. A tetteseknek azt kellene érezniük, hogy nem élnek már abban a védett burokban, ami eddig megvédte őket. Tudniuk kell, hogy lesz számonkérés. De az is fontos lenne, hogy ezek az ügyek ne évülhessenek el. Mire egy áldozat eljut oda, hogy tényleg el tudja mondani mi történt vele, már lehet, hogy jogilag nem lehet mit kezdeni vele. Szeretnék egy Áldozatvédelmi Intézetet is létrehozni, ami valamilyen módon kártételt is adna ezeknek az áldozatoknak. Ez azért is lenne jó, mert akkor még többen jönnének elő. De azokban az országokban, ahol komoly változások történtek, először a társadalomnak kellett a probléma súlyát megérteni, és a társadalomnak kellett az egyházra nyomást gyakorolni. Ezt mint teológus mondom: az egyház önmagától nem változott meg sehol. Ezért is írtam ezt a könyvet, hogy a társadalom vegye észre, hogy mi történik.

De segítene még indirekt módon a kötelező cölibátus felszámolása, a homoszexualitásról való negatív gondolkodás megváltoztatása, és ha a nők szerepe is megváltozna az egyházban. A nyugati teológia szerint, hogy ha a nőknek nagyobb tere lenne az egyházban, akkor ez a probléma is oldódna. Már csak azért is, mert az elkövetők 90 százaléka férfi 10 százaléka nő. És van egy strukturális szintje is a dolognak: az egyház tulajdonképpen olyan, mint egy férfiklub, egy szoros férfiszövetség. Az elhallgatás és a titok megtartása azért is ilyen erős, mert kizárólag férfiak vannak egymás között, és ahogy a szociológia is mondja, a férfiak között nagyon erős a szolidáris háló. Ha ide vezető funkcióba nők bekerülnének, akkor ez is megtörne. A tabusítás megtöréséhez az kellene, hogy női döntéshozók olyan pozícióba kerüljenek, hogy ezt belülről számon tudják kérni.

Szerinted mi lesz a reakció a könyvedre, és te mit szeretnél vele elérni?

Biztos, hogy lesz, aki majd azt gondolja, hogy egy hős vagyok, amiért ezt bevállaltam – míg a másik oldal mindennek el fog hordani. Én leszek az egyházgyalázó, a kereszténygyűlölő, a hazudozó, akár még az aktuálpolitikát is belekeverik majd. A könyvemmel egyrészt fel szeretném rázni a társadalmat, hogy lássák, ez mennyire súlyos probléma, másrészt az áldozatoknak is szól. Ha egész eddigi életükben nem értették, hogy mi történt velük, akkor most végre meg tudják érteni. Beleírtam azt is, hogy továbbra is bátran keressenek meg engem. Így lesz ez elsősorban egy segítő, gyógyító könyv az áldozatoknak. De gyógyító könyvnek szánom az egyháznak is, mert amíg az egyház ezzel nem néz szembe, addig, mint egy méreg mérgezi belülről. Nem romboló céllal írtam, hanem gyógyító céllal, nem az egyházat akarom lerombolni, hanem a bűnös struktúrákat.

Fotó: Szűts Pál

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter