„A társadalom, amelyet leszoktattak a kritikai gondolkodásról, pusztulásra van ítélve”

2023. január 23.
Récsei Noémi televíziós műsorvezető, narrátor, kultúraszervezővel beszélgettünk anyaságról, szakmai kihívásokról, kisebbségekről, esélyegyenlőségről és a nők helyzetéről. Murinai Angéla írása.
Récsei Noémi, televíziós műsorvezető, narrátor, kultúraszervezővel beszélgettünk anyaságról, szakmai kihívásokról, kisebbségekről, esélyegyenlőségről és a nők helyzetéről.

Szakmai pályafutását rádiós műsorvezetőként kezdte, az anyaság megkezdése előtt a Vasárnap családi hetilap szerkesztőjeként és televíziós műsorvezetőként dolgozott. Kulturális, közéleti tevékenységei és beszélgetései által nemrégiben felkerült a Pontis Alapítvány innovációs térképére, amely Szlovákia legelismertebb közéleti személyeit gyűjti össze. Récsei Noémi kiemelt figyelmet fordít a nők helyzetének bemutatására, az esélyegyenlőség kérdéseire. Ismert írók és írónők, pszichológusok, társadalomkutatók voltak már a vendégei, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessenek. További kedvelt témái között szerepelnek olyan ember-, gyermek- és nőjogi, valamint kisebbségeket érintő témák, amelyek társadalmi érzékenyítő szerepet töltenek be. Beszélgetésein túl narrátorként, magyar hangként is egyre gyakrabban tűnik fel. Nemrégiben a L’Oréal Paris-tól kapott felkérést együttműködésre. Férjével és kislányával Galántán él. Jelenleg három fővárosban, Pozsonyban, Prágában és Budapesten van munkaviszonya, tehát elmondható, hogy munkásságával három ország között épít kulturális hidat.

Szlovákia legrangosabb egyetemén, a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztél, itt szereztél három diplomát, amiből egy doktori. Egy interjúban azt mondtad, a legfontosabb, amit az iskoládtól kaptál, az a kritikai gondolkodás. Miért tartod ezt ennyire fontosnak civilként és újságíróként? 

Egy újságírónak a kritikai gondolkodás gyakorlatilag a munkaeszköze. Minden megkérdőjelezhető, sőt mindent meg kell kérdőjelezni azért, hogy végül eljussunk az igazságig. Ez az újságírói és állampolgári alapállás, hiszen ez viszi előre a társadalmat. Civilként pedig olyan, mint a lélegzetvétel. Enélkül nincs szabadság, nincs fejlődés.

Nem volna jobb egy homogén, kiszámítható és jól kezelhető társadalom? Miért tartod fontosnak, hogy az emberek kérdezzenek és kérdőre vonják a vezetőiket?

A hatalomnak bizonyosan jobb a kritika nélküli, elfogadó, fejet hajtó tömeg, viszont a társadalomnak a lehető legrosszabb. A társadalom, amelyet leszoktattak a kritikai gondolkodásról pusztulásra van ítélve, hiszen fejlődésképtelen. Mindig is azok vitték előre a világot, akik mertek gondolkodni, szólni, kérdezni, sőt, kérdőre vonni.  

Azt mondod, ezt a szellemiséget legerősebben az iskoládból hozod. Hogyan tudtak titeket arra edzeni, hogy így lássátok a világot?

A tanáraink arra tanítottak minket, hogy az újságíró mindenek fölött manipulálhatatlan legyen, továbbá alapos, aki több forrásból tájékozódik, és mindennek utánajár. A Comenius Egyetemen, azon belül is a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken nagyon fontos, hogy az újságírói szabadságot, szólásszabadságot, az arra való igényt elültessék a hallgatókban.

 

Récsei Noémi, televíziós műsorvezető, narrátor, kultúraszervezővel beszélgettünk anyaságról, szakmai kihívásokról, kisebbségekről, esélyegyenlőségről és a nők helyzetéről.

Te hogyan látod, Szlovákiában mennyire szövi át a mindennapokat a politika?

Én azt látom, hogy az itteni politika nem telepedett rá a mindennapokra. Talán azért, mert az emberek úgy érzik, nagyjából jól mennek a dolgok. Ami kardinális kérdés a magyar családi ebédeknél, az a magyarországi politika és annak hatása a mi itteni életünkre.

Ha már itt tartunk, érdekelne, hogy milyen hatása van rátok a magyar miniszterelnök olyan magánakcióinak, mint például a novemberben magára öltött, nagy Magyarországot ábrázoló sál volt? 

Szlovákiában nagyon sok vegyes házasság van. Feleségek, férjek, anyósok, apósok, egész családok, akik most értetlenül néznek egymásra. Itt sok ezer ember küzd évtizedek óta, hogy a két kultúra közeledni és kapcsolódni tudjon. Ez a mindennapok diplomáciája, amit egy ilyen megnyilvánulás visszavet. Aki képes egy ilyen nyilvánvaló diplomáciai hibát elkövetni, annak fogalma sincs, milyen hullámverést okoz ezzel a társadalomban. Szinte olyan érzése van az embernek, mintha a magyar miniszterelnök direkt uszítaná a két népet egymás ellen. A következményeket viszont nem neki, hanem az itteni magyaroknak kell elszenvedni. 

Kisebbségben a hazádban, Szlovákiában. És sikeres nőként szintén kisebbség vagy egy férfiak által uralt világban. Ezt hátránynak vagy előnynek éled meg?  

Egyértelműen előnynek érzem azt az empátiakényszert, amibe belenőttem, ahogy azt is, hogy egy kétnyelvű, összekapcsolódó közeghez tartozhatok. A kétnyelvűség nálunk a mindennapok része, és ez, akárcsak a nemzeti érzésekre figyelés, élesíti az elmét, az érzékelést. Ez az élesség pedig kihat az élet minden területére. Nőként is azt látom, hogy ma már aki haladni akar, az tud is haladni. Női köztársasági elnökünk van, aki ráadásul a civil szférából került a politikába, valamint sok elismert női szakember dolgozik a közéletben. Ez pedig példát ad azoknak a nőknek, akik szívesen kilépnek a hagyományos szerepekből és építeni akarják az életüket. Ehhez a szabadsághoz elengedhetetlen az apák közreműködése. Szerencsére egyre több férfit látok, akik egyenrangú partnerként vesznek részt az otthoni életben ezzel is támogatva a feleségük előrejutását. Hiszek abban, hogy a nő éppen úgy egyenrangú a férfi mellett, ahogy a kisebbségek egyenrangúak a többséggel.  

A családodban te vagy az első, aki ilyen szakmai sikert ért el. Döntés volt a részedről, hogy ezen az úton indultál, vagy a véletlen hozta így?  

Amióta az eszemet tudom, nagyon erős kitartás és kitörési vágy volt bennem. Gyerekkorom óta néptáncoltam, népzenéltem, különféle csoportokban és közösségekben voltam jelen, amelyek felkészítettek a színpadi létezésre.  

Még az előzetes beszélgetésünk során beszéltél arról, mennyire szereted a hangodat adni  mások történeteihez.  Mesélsz arról, mit adnak neked ezek a történetek egy felolvasás, szinkronizálás során?  

Amikor olvasok egy történetet, kicsit kukkolónak érzem magam, aki mások életébe tud belesni. A könyv megengedi, hogy belebújjak valaki más lelkébe, lássam, mi van a felszín alatt. Legálisan figyelhetek életeket, embereket, ami végtelenül érdekes nekem. Ez a jelenlét még erősebb amikor a szöveg és a befogadó közé odateszem a hangom, ezáltal én leszek a híd, amely elviszi a hallgatót ebbe a másik életbe, amelyet így maga is kipróbálhat. Amikor egy olyan szöveggel találkozom, ami az „enyém”, akkor kicsit én magam is a történetté válok. Ez nagyon érdekes állapot lelkileg és tudatilag. Könyveket felolvasni nagyon intim, bensőséges feladat. A szerző és én távol vagyunk egymástól, mégis együtt teremtünk valamit a hallgató részére.  

Ugyanígy teremtő erővel bírnak a beszélgetőestjeid, amelyek színpadon és online egyaránt nagy sikernek örvendenek. Számos elismert írót, tudóst, társadalomkutatót megszólaltattál már, és minden beszélgetésen átsüt a te egyéni, megismételhetetlen stílusod.   

Fontos küldetésem, hogy olyan témákkal foglalkozzak, amelyek tabunak számítanak vagy megdöbbentők, megrázók, és a rájuk fordított figyelem pozitív változást hozhat a világba. Az élettörténetekből tanulhatunk, általuk változhatunk és változtathatunk. Így lassan megnyílhat az út a másság elfogadása, az odafigyelés és a segítségnyújtás felé. „Ha egy problémát kimondasz, félig már meg is oldottad” – tartja a görög mondás. Az interjúim során mindig keresem azokat a kérdéseket, amiket a közönségben ülő hallgató is szívesen feltenne. Ezekkel a kérdésekkel szeretnék hidat építeni a befogadó és az alkotó közé. Komoly kihívás manapság olyasmit találni és színpadra tenni, ami igényes, érdekes, magas minőségű és én is jól érzem magam benne. Hiszem, hogy a színpadon lévő beszélgetéseknek lelkük van, ezért nem akarom hagyni, hogy eltűnjön ez a fajta jelenlét.  

Ezekre a beszélgetésekre gyakran hívsz Magyarországról vendéget. Vendéged volt egyebek mellett Kepes András, Almási Kitti, Nyáry Krisztián, Háy János, Tóth Krisztina, Lackfi János és még sokan mások. Miért érzed fontosnak, hogy Szlovákiában terjeszd a magyar kultúrát?  

Számomra teljesen természetes, hogy hidat képezzek egyes szakterületek képviselői és kultúrák között. Gyakori, hogy ezek a találkozások további ötleteket vetítenek előre, illetve a közös munka, az együttműködés lehetőségét hordozzák magukban. Szeretek érdeklődve figyelni, beszélgetni és kapcsolódni, és szeretném azt hinni, más is így működik: ezen érdeklődői szemszöget kínálom fel mindenkinek, akiket egy asztalhoz ültetek. Mindenki tud valami érdekeset mondani, tenni, alkotni: attól vagyunk emberek, hogy ezeket a lehetőségeket felismerjük, merítünk belőlük és kapcsolódunk. Többek közt erről is szól az a Pontis Alapítvány által létrehozott térkép, amelyre a tavalyi év folyamán felkerültem. Szakmán innen és túl: ez számomra egyébként az egyik legnagyobb és legrangosabb szakmai elismerés.

Récsei Noémi, televíziós műsorvezető, narrátor, kultúraszervezővel beszélgettünk anyaságról, szakmai kihívásokról, kisebbségekről, esélyegyenlőségről és a nők helyzetéről

Mit gondolsz, a sikerhez vezető úton milyen arányban fontos a szerencse, a tehetség, a kitartás és a szorgalom?

Az alázat a legfontosabb. Minden más azután jön. Alázat a feladat, a másik ember, a téma, a szakma felé. Az alázat inspirál arra, hogy a tökéletességre törekedjek, ne érjem be félmegoldásokkal. Mindennek utánajárok, mindent megnézek, mindig felkészült vagyok. Ebben hiszek.

Aki ismer téged, nem csupán a szakma, a közönség és a partnerek iránti tiszteletedet láthatja példaértékűnek, de azt a fegyelmezett életmódot, azt a strukturáltságot is, amivel a mindennapokat éled. Hogyan alakult ki ez a tudatosság és precizitás benned, amivel ezt a rengeteg feladatot kordában tudod tartani? 

Egyrészt a férjemmel nagyon együtt tudjuk csinálni a családi és munkahelyi logisztikát. Van mellé egy olyan gyerekem, akivel könnyű együtt élni. Végül pedig nagyon precízen vezetem a terveim és az időbeosztásom. Én akkor telefonálok, írok e-mailt, amikor a gyerekem alszik. Amikor pedig ébren van, akkor igyekszem minél több minőségi időt vele tölteni. Jól tudok a különböző tevékenységek és feladatok közt átkapcsolni, ami segít, hogy mindig abban legyek jelen, amiben kell. Nagyon bevált technika, amikor minden zavaró tényezőt kikapcsolok, és koncentrált időt adok magamnak arra, hogy egy adott feladatra készüljek. Ilyenkor minden mást kizárva készülök interjúra, cikkre, műsorra. Van egy vastag jegyzetfüzetem, amibe napközben csak leírom, amit meg kell oldanom, azután veszem sorra precízen a feladatokat, míg a kislányom alszik. Így nem esik szét az életem.

Mennyire fontos ez a precizitás és ez a tudatosság ahhoz, hogy tudd vinni a dolgaidat?

Lételemem. Én a szülőségben is ilyen precíz vagyok. Mindennek utánajárok, mindent megkérdőjelezek. Szakemberekben bízom, és ez bevált eddig. A gyereknevelési tanácsokat illetően sem hiszek a standard formákban. Szeretem megkérdőjelezni az előző generációk bevett szabályait, és próbálom újjáépíteni a kapott, öröklött pedagógiai módszereket. Ha gondom van, mindig szakértővel konzultálok. Ezen kívül igyekszem mindig élesen látni a fontossági sorrendet. Viszonylag sok munkát visszamondok azért, mert egyszerűen nem éri meg a pénzt, az időráfordítást, amit a családomtól vagy egyéb, számomra fontos tevékenységektől elvesz.  

Tévézel, egy kicsit rádiózol, szinkronizálsz, hangot mondasz fel, reklámokkal és az irodalommal is foglalkozol, szólj, ha valamit kihagytam. Mi az, ami legközelebb áll hozzád?

Minden közhely nélkül az anyaság az, ami leginkább meghatároz, elmélyít, érzékennyé tesz, és csak aztán jön a többi fűszere az életemnek. A munkában leginkább a változatosságot szeretem. A változatosság kibillent a komfortzónából, és arra kényszerít, hogy új dolgokat ismerjek meg, tanuljak, alkalmazkodjak. Hiszek a fejlődésben. Hiszek az egyéni fejlődésben, amely összeadódva elhozza a társadalmak fejlődését. Muszáj hinnem ebben, ahogy abban is, hogy az én gyermekem majd a mostaninál békésebb, elfogadóbb világban lehet majd felnőtt. 

Fotó: MTAphoto – Czunderik Robin