Tóth Krisztina: „Néha ijesztő belelátni, hogy mi van az emberek fejében”

2021. december 20. |

Mit tud adni nekünk az olvasás? Miért beszélünk még mindig úgy a női írókról, mintha valami speciális fajt képviselnek az irodalmon belül? A többi között ezek a kérdések is beszélgettünk Tóth Kritsztina író-költővel.

35 könyve jelent meg, 34 éve publikál, van két gyereke és nincs jogosítványa. Ha vidéken van felolvasása vontara, buszra, esetleg telekocsiba száll, az utazásai során hallott érdekes történetek pedig mind helyet szoktak kapni az írásaiba. A TEDxLibertyBridgeWomen színpadán is az egyik utazását mesélte el.

toth-krisztina-tedx

A színpadon az egyik utazása közben lejátszódott beszélgetés történet mesélte el, ami elsőre egészen átlagosnak is tűnhetett volna, de valójában több komolyabb téma is felsejlett benne.

Amikor utazás közben látják rajtam, hogy komolyan érdeklődöm, nagyon sok személyes történetet elmondanak, akár komolyabbakat is. Ha érzékelik, hogy a másik befogadó, akkor szívesen megosztják a történeteiket az emberek. Ezeknek a beszélgetéseknek nincs tétje, egy ismeretlennel könnyebben mernek őszinték lenni, hiszen soha többé nem látjuk egymást. Olyan ez, mint valami gyónás.

A beszélgetőpartnere egy kamionsofőr volt, aki rögtön a beszélgetésük elején írónőnek nevezte önt. Ez a megnevezés kifejezetten zavarta.

A beszélgetőpartnerem nem is értette igazán, hogy mi ezzel a kifejezéssel a probléma. Tulajdonképpen tényleg nem is lenne vele semmi gond, ha nem lenne ennyire nőellenes ez a közeg. De az írónő kifejezésnek még mindig van egy olyan sajátos aurája, minthogyha a női írók nem lennének az irodalom integráns részei, hanem valami külön kategóriát alkotnának.

Amíg egy férfi által írt történet egyetemesnek számít, addig a női történeteket mintha kevesebbre tartanák. Mintha azok csak a nőknek szólnának.

Igen, a nők által írt történetek mindig valamiféle egzotikumnak számítanak. Gyakran hallom is azt az érvet, hogy egy nő által írt történettel valami nagyon specifikus dologba kapunk bepillantást. Holott normális esetben minden egyes autentikus mű valamilyen meglepő, egyedi világba enged bepillantást – akár férfi, akár nő írta. Hiszen ettől lesz érdekes, mint irodalmi mű.

A másik, amitől megőrülök, hogy a nőket állandóan összekapcsolják a vallomásossággal. Hogy egy nő biztosan mindig életrajzot írt, tehát amit a történeteiben olvasható, az biztosan mindig vele történtek meg. Azt gondolják, hogy a nő csak a saját sztoriját tudja elmesélni és nem konstruál, nem ír fikciót. Számomra nagyon meglepő, hogy még mindig itt tartunk.  Az én műveimben megjelenő egyes szám első személyű elbeszélőt is rendszeresen velem azonosítják. Volt, hogy egy novellánál megkérdezték, hogy nem baj-e, ha férfi olvassa fel. Ezeket mindig megütközve hallom, hiszen nem én vagyok a narrátor. Miért kellene nőnek felolvasni? Mert egy nő írta? Van ilyen szabály a férfiaknál is?

Ennek a furcsa hozzáállásnak talán az is az oka, hogy felnőve, az iskolában szinte egyáltalán nem találkozunk női írókkal és nők által írt történetekkel.

Szinte hiányoznak a tananyagból a női írók, ami nagyon sok problémát felvet. Kivel tudnak azonosulni a kamaszok? Milyen női mintákkal találkoznak, és milyen történetekbe tudnak belehelyezkedni? Ami nem A Pál utcai fiúk és a Tüskevár. Én nagyon szerettem kiskamasz koromban Astrid Lindgrentől a Ronja, ​a rabló lánya című művet. A történet szerint egy kamaszlány konfliktusba kerül az apjával, elköltözik otthonról, és berendezkedik egy barlangban. Egy nagyon öntörvényű, autonóm kislányról van szó. Amikor magam szerkesztettem tankönyvet, az Irodalmi ikerkönyvek tankönyvcsaládot, sok más olvasmánnyal együtt ezt a történetet is belevettem. Hogy legyen a fiatalok előtt olyan történet, aminek autonóm, saját sorsukat alakító, kreatív, ügyes, kiemelkedő lány és női szereplői vannak.

A sofőrrel folytatott beszélgetése során az is szóba került, hogy mi az irodalom szerepe. Érdekes kérdés lehet, hogy egy átlagembernek vajon mit ad az irodalom, mit vár tőle.

Az, hogy kinek, mit ad az irodalom, egy nagyon rétegzett kérdés. Hiszen nagyon különböző síkokon képesek az emberek befogadni műveket. Nem mindenki jut ugyanolyan mélységig, más-más szerzőket vonzzák, és ugyanazt a művet is másképp közelíti meg esetleg. De ezzel semmi baj nincsen.

A sofőr azt felelte, hogy ő akkor olvas könyveket, ha el akar szakadni a valóságtól, ha pihenni, kikapcsolódni szeretne. Ő nem úgy gondolt az irodalomra, mintha az a valóságra is reflektálna – pedig talán pont ez lenne az egyik legfontosabb szerepe.

Az irodalom tulajdonképpen a legsűrítettebben képes egy adott kor problémáit megragadni és kontextusból kiemelve felmutatni, hogy mi emberek, ráébredjünk ezekre a problémákra és összefüggésekre. Mándy Iván mondta mindig, ha megkérdezték, miért ír ilyen szomorú novellákat, hogy kérem szépen, az irodalom nem aszpirin. És tényleg. Lehet az irodalom természetesen vigasz is, de akkor le kell mennünk mélyre, és nem csak a felszínt kapargatni. Én tényleg a bőr alá kúszó mondatokban hiszek, számomra a hitelesség a pontosságot jelenti.

toth-krisztina-tedx

A beszélgetésük során szóba került az internet és a ránk zúduló hírek sokasága, amikre viszont hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint az igazságra és a valóságra. 

Volt egy sorozat az Élet és Irodalomban, amikor sok-sok évtizeddel ezelőtti napilapok híreit tették át mai kontextusba. Nyerges András ásta elő rendszeresen ezeket, és az évtizedekkel, fél évszázaddal korábbi újságcikkeket olvasva döbbent rá igazán az ember, hogy valójában nincs új a nap alatt. Ezek örök témák, a kor valódi lenyomatát, mélyszerkezetét és a valódi összefüggéseket viszont tényleg az irodalmi művek tudják megmutatni. Azok tudnak egy-egy nyugtalanító, személyes, apró történeten keresztül ráébreszteni az olvasót saját korának visszáságaira.

A Párducpompa című könyvemben van egy történet két felszolgáló lányról, akik a tejpult mögött beszélgetnek, miközben megy mögöttük a tévé, ahol migránsok hajóiról mutattak híradást. Ezt látva a két lány annyit mondott flegmán, hogy „szerencsétlenek, hát milyen élet ez, miért nem lövik őket vissza a vízbe”. Amikor ennek a jelenetnek a tanúja voltam, rögtön éreztem, hogy ebből novellát kell írnom. Ezek a lányok biztos, hogy nem gonoszak, csak nem tudják, hogy mit beszélnek. Ha nem a tévében látnák ezeket az ismeretlen figurákat a partra úszni, hanem mondjuk, olvasnának egy személyes történetet, akkor lehet, hogy megértenének valamit. Én egyáltalán nem haragszom rájuk, nekem ez alapanyag, csak néha ijesztő belelátni, hogy mi van az emberek fejében. Azt gondolom, hogy ez ellen történetekkel lehetne hatni, ránagyítani egy dologra, hogy az emberek megértsék, történhetett volna akár velük is. Hogy ismerjenek rá a mintázatokra. A történetek felül tudnának írni gondolkozási struktúrákat, hiedelmeket és berögzöttségeket.

Ehhez az kellene, hogy az emberek már fiatalon megszeressék az olvasást, hogy igényük legyen rá.

Amihez viszont olyan művek kellenének, amik a korosztály számára tényleg befogadhatóak és élvezetesek. Ha nem nyomnánk le olyasmit a torkukon, amitől csak eltávolodnak a könyvektől, akkor ezek az emberek olvasóvá válnának. Ha megtapasztalnák olvasás közben azt az érzést, azt a szenvedélyt, hogy hopp, ez az én történetem, ez választ ad az engem foglalkoztató kérdésekre, ebben ott vagyok én. Szenvedély nélkül semmi nem fog működni. Ha én nem tükröződőm az olvasmányaimban, ha fiatalként nem érzem azt, hogy nekem ehhez közöm van, akkor az egész üres diszciplína marad.

A színpadon azt mesélte, hogy az önre gyerekként az Antigoné volt igazán nagy hatással.

Pont a kamaszlázadás közepén voltam, és akkor kötelező olasmány volt az Antigoné. Az akkori énemet eltalálta és magával ragadta a mű.

Akkor az lenne a jó, ha az iskolában mindenki megtalálná a saját Antigonéját.

Igen, és az, hogy az ember mivel azonosul kamaszként, szerintem az egész életére hatással lesz. Én a mai napig érzem magamban az Antigonét, és fel tudom idézni a hangulatát azoknak a heteknek, amikor egy-egy irodalmi műbe beleköltöztem. A mai napig érzem azt az atmoszférát, amit egy-egy könyv vont körém.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea