Mire tizennyolc éves lettem, már alig vártam, hogy elkezdhessem az autósiskolát. A barátaim és a családom mind biztattak, hogy mennyire vagány lesz, mennyire könnyű. Azt mondták, fele annyira sem nehéz, mint a hagyományos iskola. Megtanulod a forgalmi szabályokat, pár órát vezetgetsz az oktatóddal, aztán pikk-pakk levizsgázol, s már mehetsz is utadra.
Hát, nem így lett
Mondanom sem kell, hogy én nem tartoztam azon szerencsések közé, akik egykettőre letudják ezt a folyamatot. Nekem másfél évembe és összesen hét vizsgámba került túllendülni ezen a fejezeten.
Az elméleti tananyagokkal sosem volt gondom. Nem volt szükségem magolásra, így hát a forgalmi szabályok megtanulása miatt sem idegeskedtem különösebben. A saját lustaságom miatt azonban az első elméleti vizsgán nem mentem át. Máris veszítettem két hónapot, hiszen annyit kellett várni a következő időpontra.
A második vizsgám már sikeres volt, következhettek a vezetési órák, összesen harminc. Nem ment túl borzasztóan, de nem is túl fényesen. Eltelt az a két hónap elég könnyen, de már akkor is éreztem, hogy nem a vezetés a kedvenc tevékenységem. Az oktatóm mellett könnyebb volt elengedni magam. Hiszen tudtam, hogy ha valamit rosszul csinálok, akkor ő ott ül mellettem, és megakadályozza az esetleges koccanásokat és baleseteket.
De már előre féltem attól, hogy mi lesz velem egyedül az utakon.
Már a parkolóban megbuktattak
Aztán elérkezett az első forgalmi vizsga időpontja. Sosem voltam az a típus, aki izgul vizsgák előtt, de akkor szabályosan remegtem. Erdélyben az oktató nem lehet az autóban a vizsgáztatásnál. Helyette egy rendőr ül az anyósülésen és egy másik vizsgázó diák a hátsó ülésen tanúként. Tehát aznap vezettem először az oktatóm nélkül. Négy órát vártam a parkolóban, mire sorra kerültem, aztán pedig rekordot döntöttem. Még ki sem gurultam a parkolóból, amikor a rendőr kijelentette, hogy elbuktam és szálljak ki az autóból.
Összesen három percet töltöttem az autóban a minimum fél óra helyett. Mondanom sem kell, hogy a nap további részében mást sem csináltam, csak sírtam.
Telt az idő, három hónap múlva megint vizsgázhattam. Még az előző alkalomnál is jobban rettegtem, azonban ezúttal már végigvezettem a fél órát, zuhogó esőben. De ekkor sem engedtek át. Emlékszem, hogy azt a napot is végigsírtam, őszintén szólva nem voltam szokva az ekkora bukásokhoz.
Megint eltelt három hónap, megint vizsgázhattam. Ezúttal már előre rosszul voltam, nem hittem el, hogy harmadszorra is végig kell csinálnom az egész hercehurcát. Addigra már az oktatóm szerint egész jól vezettem, szentül hitte, hogy a harmadik az Isten igaza, már elég vizsgát elbaltáztam, ez sikerülni fog. Több mint fél órát vezettem, és most az egyszer azt éreztem, hogy jól ment minden. De az utolsó percben nyilván nem tudtam leparkolni, csak második próbálkozásra, így ekkor sem sikerült a vizsga. A diáktársamnak ezután tanúként még egy fél órát ültem a vizsgája alatt a hátsó ülésen és sírtam, csodálom nem zökkentette ki a szipogásom a koncentrálásból.
Aztán jött a csoda
Ezen a ponton azt mondták, hogy csak akkor vizsgázhatok negyedszerre, ha az elméleti vizsgát is újra megcsinálom, mert már lejárt az érvényessége. Így hát új lendülettel nekifogtam és megcsináltam újra az elméleti vizsgát, rá pár hónapra pedig megint mehettem az ominózus parkolóba rettegni, immár negyedszerre is. Nem volt életem leghibátlanabb vezetése, ezt éreztem is, úgyhogy mikor leállítottam a motort, egyből elkezdtem szégyentelenül pityeregni, hiszen már lelki szemeim előtt láttam az ötödik vizsgámat.
De aztán megtörtént a csoda, a rendőr idegesen rám szólt, hogy fejezzem be a sírást, mert átmentem. Másfél év kínlódás után, két hét múlva hozta is a postás a jogsimat. A barátaimmal pedig ünneplés gyanánt kizárólag csak a Carson Coma Vezetői engedély és Olivia Rodrigo Drivers License számait hallgattuk egy jó pár napig, amíg le nem ülepedett a hatalmas sikerem pora.
Tíz kilométeres körzeten kívül még nem vezettem
Mindenki olyan büszke volt rám, biztattak, hogy menjünk vezetgetni, hogy be tudjam gyakorolni a vezetést egyedül is. Ezen a ponton azonban nekem már semmi kedvem nem volt volán mögé ülni, egy teljesen más autót megszokni, csak saját magamra számítani. Nem tudom, hogy a sok vizsgahelyzet váltotta-e ki belőlem a szorongást vagy már eleve így voltam programozva, de a mai napig mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen vezetnem. Ha nagyon muszáj, akkor egy tapasztalt sofőrrel az anyósülésen elindulok, de a város tíz kilométeres körzetén kívül biztosan ki nem gurulok és parkolásnál se számítson rám senki.
A jövőben majd mindenképpen túl szeretnék lendülni ezen a félelmemen, de jelenleg nem érzem prioritásnak, hiszen egyelőre lábbusszal vagy tömegközlekedéssel is tökéletesen el tudok jutni akárhová. És talán majd egyszer, amikor nagyon akarok majd dolgozni magamon, megpróbálkozok újra a vezetéssel, de egyelőre elengedtem független női létem ezen aspektusát…
Szerző: Kulcsár-Szabó Hanga, az ELTE BTK Kommunikáció és Média szakos hallgatója, Fotó: Getty Images
