Zsófival nőnap alkalmából ültünk le beszélgetni az elmúlt évek műsorvezetői tapasztalatairól, az online aktivizmus létjogosultságáról – na meg legújabb projektjéről, a triola gang nevű trap duóról, valamint első számukról, a női lét nyers valóságát bemutató Kislányról.
Nagyjából két évvel ezelőtt, 2021 februárjában készült veled egy interjú a marieclaire.hu-n, nem sokkal a partizános műsorod indulása után. Ha most visszagondolsz, milyenek voltak a kezdetek? Ha nem is az egész ország, de hirtelen több százezer ember megismerte az arcod.
Amikor Gulyás Marci felkért, hogy legyek műsorvezető, mondtam neki, hogy én ettől nagyon félek. De nagyon izgalmas volt az egész, már a kezdetektől imádtam a stábot, a hangulatot, és azt a kreatív és intellektuális energiát, ami ott uralkodott. Soha nem csináltam előtte ilyesmit, nagyon izgultam, hogy jó leszek-e. 2021 tele volt, akkor voltak a nagy lezárások, és amikor kijöhettünk a karanténból, hirtelen elkezdtek megismerni az emberek az utcán. Fura élmény volt, de nagyon jó is. Bár ma már nem vagyok annyit képernyőn, az emberek továbbra is megismernek, és nagyon kedvesek velem.
Nagyon fontos, de sokszor megosztó nőjogi témákat kezdtél el boncolgatni a rendszerkritikus feminizmus keretrendszerében. Hogy látod, mennyire volt/van erre felkészülve a magyar társadalom?
Ez egy folyamatos kérdés számomra is, és állandóan váltakozik bennem az érzés, hogy ez inkább egy veszett ügy, vagy igenis vevők rá az emberek és hasznos. Bár radikális feminizmusnak is szokták nevezni, valójában nem állít semmilyen borzasztóan radikális dolgot. Én a nőszervezetektől hozom a tudásomat és a képzettségemet, először a nők elleni erőszak témája kapcsán kezdtem el kötődni a feminizmushoz, aztán a többi témába is jobban belefolytam. És igen, vannak megosztó témáim, főleg a genderidentitás kapcsán. Várható volt, hogy a genderrel kapcsolatos kritikáimmal ellenségeket is fogok magamnak szerezni. Nem volt meglepetés, hiszen egy ideje már követtem a külföldi diskurzust és láttam, hogy kint mit kapnak a feministák, ha a genderkritikus irányt képviselik. Egyébként eleinte azt gondoltam, hogy az átlag embereket nem fogják kifejezetten érdekelni ezek a témák, és legfeljebb egy kisebb aktivista közeget fognak megmozgatni. Nagyon érdekes volt, hogy sok olyan ember is kapcsolatba lépett velem, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy érdekelhetik ezek a témák. És nagyon hálásak voltak, hogy ezeket a nehezen megközelíthető, és nagyon nagy érzelmi töltettel rendelkező kérdéseket valaki ki meri tárgyalni és beleáll a véleményébe.
Ezek a visszajelzések hogyan jutottak el hozzád? Egy-egy adás után privátban rád írnak a nézők?
Igen, privát üzenetben, vagy mondjuk az Instagram-oldalamon válaszolnak a sztorikra, ha adás után csinálok egy kérdezz-feleleket. De a múltkor egy buliban találkoztam egy lánnyal, aki egy három évvel ezelőtti, szüzességről szóló adásomat emlegette fel, és elmondta, milyen nagy hatással volt rá. Nagyon örülök neki, hogy az embereknek így megmaradnak az adások és a témák.
Nagyon örülök neki, hogy az embereknek megmaradnak az adások, és a témák.
Azért is akartam a visszajelzésekről beszélni, mert a videós műsoraid alatti hozzászólásokban nem mindig az elismerő, építő kritikák voltak többségben. Ha nőként nyilvánosan vállalod magad, szinte biztos, hogy a külsődet fogják először megítélni.
Igen, és pont ezért nem is vágyom annyira vissza a képernyőre. Lelkileg elég megterhelő volt a külsőmmel kapcsolatos kommenteket feldolgozni, megpróbálni nem foglalkozni velük és nem internalizálni őket. Persze figyelmen kívül lehetne hagyni a kommenteket, de nagyon sok jó és építő kritika is volt köztük, tehát kíváncsi voltam, nem akartam teljesen figyelmen kívül hagyni őket. Azért volt egy időszak, amikor a saját lelki nyugalmam érdekében teljesen lekapcsolódtam az olvasásukról.
A podcast műsorodat ebből a szempontból könnyebben, felszabadultabban tudod készíteni?
Sokkal! Imádom a podcastet, sokkal könnyebb a gyártása, gördülékenyebb, nagyobb szabadságom van benne. És igen, nem kell azzal számolni, hogy videós anyag is készül. Szerintem ez az interjúalanyoknak is nagy könnyebbséget ad, hiszen többségében ők is nők. De közben azért sajnálom is, hogy nem vagyok már a képernyőn, és hogy nincs másik női műsorvezető gyakrabban a Partizánon. Sajnos, a csatornán látható fejek többsége férfi, és ezzel küzd is a szerkesztőség.
Ha már a külsőről van szó, néhány hete egy podcast interjúban arról meséltél, hogy korábban te is előítéletesebb voltál a nők külsejével szemben. Élt a fejedben egy kép arról, hogyan kellene egy feministának kinézni.
Tinikoromban én is rámentem egyébként a nőies vonalra, kimaxoltam, amennyire csak lehetett. Aztán később kezdtem el ezt visszabontogatni, és végiggondolni, hogy mi az, ami ebből a stílusból valójában tetszik, amiben tényleg jól érzem magam, és mi az, ami kényelmetlen számomra. Volt egy időszak, amikor sokkal szigorúbb voltam a nőtársaimmal, nem értettem, hogy mások miért nem látják azokat az összefüggéseket, amikre én a feminizmusnak köszönhetően ráébredtem. Ma már viszont azt gondolom, hogy nem az egyének választását kell vizsgálgatni, nem azt kell kritizálni, hogy ki hogy néz ki, hanem egyszerűen a feminizmusról és a nőket érintő ügyekről beszélni, bármilyen kinézettel, nőiesen vagy nem nőiesen, az mindegy.
Ugyanebben a beszélgetésben hangzott el a beszélgetőpartnered szájából (szerk: Solti Hanna, a Vénusz Projekt egyik tagja), hogy ők eredetileg nem akarták feministának címkézni a podcastjüket, és magukat sem szerették volna feministának hívni. Neked nem volt problémád soha ezzel a címkével?
Mindig szomorú vagyok attól, ha egy nő úgy kezdi a beszélgetést, hogy nem vagyok feminista, de… És aztán felsorol egy csomó feminista dolgot. De értem azt is, hogy miért csinálják ezt. Ha egy átlag nő kizárólag a popkultúrából ismeri a feminizmust, akkor valamilyen szinten érthető, hogy nem gondolja azt saját maga számára is hasznosnak. Pedig annyira jó lenne, ha a feminizmus nem lenne szitokszó, nem gondolnánk rá ennyire negatívan, hanem egyszerűen annak a megnevezésére használnánk, hogy fontos számunkra a nők, mint társadalmi csoport ügye. Nekem is volt egy belső dilemmám azzal kapcsolatban, hogy ki kell-e mondani, hogy a Zsófilter egy feminista podcast. Nem akartam úgy feltüntetni magam, mintha Balogh Zsófi egy személyben tudná, mi a feminizmus. A feminista szót viszont akartam használni, és akarok köré egy olyan tartalmat építeni, ami mások számára is hasznos lehet. Akkor talán majd egyre több nő meri a feminista megnevezést is használni.
Nekem is volt egy belső dilemmám azzal kapcsolatban, hogy ki kell-e mondani, hogy a Zsófilter egy feminista podcast
Szerinted ma a 21. században mit jelent feminista aktivistának lenni? Segíti az internet a nők összefogását, vagy sem?
Nagyon jó kérdés, mert őszintén szólva én azt sem tudom, hogy az aktivizmus szóval mit kellene kezdeni, hogy pontosan mit takarjon, vagy mit ne. Én is használom magamra az aktivista megnevezést, mert azt gondolom, hogy végzek annyi tevékenységet a nőjogok körül, ami aktivistává tesz. (Most nem a hagyományos aktivista képre gondolok, amikor az emberek tüntetéseken üvöltenek transzparensekkel a kezükben, bár azt is csináltam.) Dolgoztam az érdekérvényesítés terén, most éppen egy ukrán menekült nőket segítő projektben veszek részt esetkísérőként, csinálom a podcastet, ahol folyamatosan női témákkal foglalkozom. És a magánéletemben is foglalkozom egyfajta aktivizmussal azáltal, hogy próbálok női közösségekben részt venni, azokat ápolni – kifejezetten fontos számomra például a leszbikusok közössége.
Szerintem rengetegféle módja lehet az aktivizmusnak, de tény, hogy amit az online térben látok néha ezen a címen, az eléggé félrevezető. Sokan ölnek abba nagyon sok időt és energiát, hogy online diskurzusokban akarják megoldani a feminizmus körüli kérdéseket. Lehet, hogy hasznosabb lenne, hogyha egyszerűen csak megfognánk két barátnőnket, és beszélgetnénk hármasban valamilyen nőjogi kérdésről, ahelyett hogy megpróbálnánk nagyon sok embernek kinyilatkoztatni mindenféle állásfoglalásokat azzal kapcsolatban, hogy hogyan kéne helyesen cselekedni, gondolkodni. Én az online feminista csoportokból is kiléptem, mert az online térnek a természetéből fakad, hogy nagyon-nagyon embertelenné válik egy idő után, akarva-akaratlanul, és igazi közösségépítéshez sajnos nem vezet. Vagy úgy tud vezetni, ha mellette az online közösség személyesen is találkozik és kapcsolatot épít.
Hatalmasat ment a TikTokon az újonnan alakult trap duótok, a triola gang, Kislány című első száma. A zene is lehet az aktivizmus egy formája?
Abszolút. Gyarmati Fannyval csináljunk a triola ganget, és még csak az első számunk, a Kislány jelent meg, úgyhogy nem tudhatja a közönség, hogy ez nem kifejezetten egy feminista projekt, az össze többi szám ugyanis más témáról szól. De ez az első release számomra nagyon önazonos lett. Azt kell mondjam, hogy dalszövegben vagy rapben sokkal felszabadultabban tudom kifejezni magam. A podcastben, vagy a nőszervezeti munkámban diplomatikusnak kell lenni, és felelősségteljesebben körbejárni egy témát. A zenében viszont az a nagyon jó, hogy teljesen szabadon lehet fogalmazni, lehet ökörködve, vagy trágárul, vagy akárhogy kimondani bármit. A Kislánynak is ez a varázsa szerintem. Nagyon meglepődtünk, hogy a TikTokon ekkorát ment, életemben nem használtam korábban ezt a platformot. És ami igazán csodálatos: hogy egy csomó, számunkra teljesen ismeretlen nő felhasználta a zenénket, és saját videót csinált hozzá, mert úgy érezték, a szöveg rezonál velük, hogy tudnak hozzá kapcsolódni és kirakták a saját arcukkal.
A videótok alatt olvastam pár sértődött férfi kommentet is, akik felháborodtak a szám állítólagos férfigyűlölő dalszövege miatt.
Igen, ami azért vicces, mert a rapben a nőalázó szövegek alapnak számítanak, gyakorlatilag a férfi előadók nagy része ezzel tölti meg a szövegeket. A Kislány ennek csak egy nagyon gyenge megfordítása, tehát egyáltalán nem lealázó, ráadásul a teljes dalszöveg irónia. Nem biztos, hogy mindenkinek leesett a TikTokra felkerült részletből, hogy ebben a számban nyilván nem komolyan mondjuk ezeket a dolgokat. De azt nagyon jó volt látni, hogy a felháborodott férfiak kommentjeire egy csomóan reagáltak és elkezdtek velük vitatkozni. A férfiaknak elég alacsony a tűréshatáruk azzal kapcsolatban, hogy egy nő hogyan beszélhet, vagy éppen hogy fordíthatja visszájára a nőgyűlölő szövegeket.
A legfrissebb Marie Claire tegnap, éppen nőnapon jelent meg, amiben hozzád hasonló nőjogi aktivistákat, fontos női hangokat szólaltattunk meg. Te mit gondolsz a klasszikus magyar nőnapról, arról, ahogyan Magyarországon a közélet kezeli ezt az ünnepet?
Én nem szoktam belemenni azokba a – nyilván jogos – eszmecserékbe, hogy most kapjanak virágot a nők, vagy sem, vagy hogy nem virágot kellene adni, hanem jogokat. Őszintén szólva engem sokkal jobban érdekelne ennek a napnak a történetisége, és ezzel kapcsolatban szeretnék is egy adást csinálni – bár nem nőnapon. Kicsit annak utánamenni, hogy honnan jött a nőnap, hogy ez hagyományosan a munkásnőknek volt az eszköze arra, hogy valamiféle érdekérvényesítés történjen a munkahelyeken. És ma már egyébként egyre több közösség próbál meg olyan nőnapi eseményeket szervezni, ami nemcsak a virágadásról szól, hanem komolyabb témákat is körbejár. Mi is kaptunk egy nőnapi felkérést a triola ganggel, ahol aznap nem csak mi fogunk fellépni, hanem meghívták a Patent és Nane Egyesületet, meg más feministákat és női alkotókat is.
Mit kívánnál a magyar nőknek nőnap alkalmával?
Azt, hogy engedjenek meg maguknak bármit, ami jólesik. Ne szégyenkezzenek, és ne legyen bűntudatuk amiatt, ahogy kinéznek, vagy éppen amiatt, hogy mit vár el tőlük a társadalom, és hogy ehhez képest ők mit csinálnak az életükkel. Csak merjenek szabadok lenni önmagukban, elfogadni magukat, és forduljanak egymás felé többet.
