A fájdalmas szex több nőt érint, mint gondolnánk, vannak azonban olyanok, akiknek a behatolással járó fájdalom tényleg elviselhetetlen, és olyanok is, akik el sem jutnak a behatolásig – izmaik már a puszta gondolattól is kőkeménnyé merevednek, kérlelhetetlenül lezárva a hüvely bejáratát. A vaginizmus diagnózisa már a 19. század óta ismert: a legelterjedtebb tudományos modell szerint az állapotért a hüvely alsó harmadának szintjén található izmokban kialakuló akaratlan görcs felel, a modern felfogások azonban holisztikusabban tekintenek a kórképre és a viselkedéses tényezőket is figyelembe veszik. 2004-ben a Szexuális Medicina Második Nemzetközi Konzultációja már úgy fogalmazott, hogy a vaginizmus olyan állapot, melyben az érintett nők valamiért nem képesek semmilyen tárgyat a hüvelybe „engedni” – ez lehet akár olyan kicsi dolog is, mint egy mini tampon vagy egy vékony orvosi műszer.
Bindu Bansinath, a The Cut szerzője szintén ezzel a zavarral él, és bár már nem is képes felidézni, mikor kezdett el teste fájdalmas merevgörccsel reagálni a vaginájához közelítő tárgyakra, azt biztosan tudja, hogy a vaginizmus mára már az egész életét megkeseríti. Az okokra persze van néhány ötlete. Konzervatív indiai családja mellett leginkább a kamaszkori szexuális abúzusban látja diagnózisa gyökerét, amit a családhoz közel álló ismerős által kellett elszenvednie. „Amikor elkezdtem egyetemre járni, azt gondoltam, csak azért fáj a szex, mert valójában nem vonzódtam annyira a fiúkhoz, akikkel lefeküdtem” – írja őszinte vallomásában. „De amikor már az első komoly kapcsolatomban sem ment a szex, elmentem egy nőgyógyászhoz a problémámmal. Az orvos nem tudott segíteni, de még megvizsgálni sem: a kengyelbe bújtatott lábaim újra és újra önkéntelenül összezáródtak. Végül elküldött egy specialistához, aki vaginizmussal diagnosztizált.”
Újratanulni az örömöt
A fiatal lány számára kifejezetten felszabadítóan hatott a diagnózis. Úgy érezte, ha megfogható, megnevezhető problémája van, akkor kell lennie megoldásnak is, ráadásul nagyon megnyugtató volt hallania, hogy anatómiailag nincsen semmi gond a vaginájával. Bindu a vaginizmus esetében leggyakrabban alkalmazott terápiás módszerrel kezdte a gyógyulást: folyamatos gyakorlással igyekezett átprogramozni izmait, hogy azok megérezzék a behatolásban rejlő biztonságot és örömöt, amitől szépen lassan képessé válnak ellazulni. Ez praktikusan azt jelentette, hogy szilikontágítókat helyezett a hüvelyébe – először csak akkorát, mint egy vékony kisujj, később egyre vastagabbakat egészen a kígyóuborka-átmérőjű végső segédeszközig. A módszer bevált. A lány szép lassan eljutott oda, hogy élvezze a szexet aktuális partnerével, „gyógyulása” pedig később, a szakításuk utáni alkalmi kapcsolatokban is kitartott, olyannyira, hogy Bindu már alig tudta felidézni az időket, amikor hüvelyizmai még egy tampon felhelyezésének gondolatától is kőkeménnyé merevedtek. Aztán két évvel ezelőtt egy váratlanul erőszakos szexuális élmény hirtelen minden emléket – és vele együtt minden félelmet és fájdalmat – felidézett benne.
Mindent elölről
A negatív élmény után Bindu 2021-ben ott kezdte, ahonnan évekkel korábban elindult. Újra előkerültek a szilikontágítók, és elsőként újra a legkisebb, vékonyka kisujj méretűvel kellett próbálkoznia. De a lábai még a saját kezei előtt is szorosan összezáródtak, és akárhogy szerette volna, nem voltak hajlandóak szétnyílni. „Bár tisztában voltam vele, hogy professzionális segítségre volna szükségem, nagyon aggódtam, hogy nem sikerül olyan orvost találnom, aki ismeri a vaginizmus diagnózisát és azt is tudja, hogyan kell kezelni a problémát” – magyarázza a lány, aki állítása szerint korábban már rengeteg pénzt kidobott sarlatánokra vagy éppen olyan orvosokra, akik annyival próbálták elintézni a dolgot, hogy igyon egy pohár bort és nyugodjon meg, biztos talál majd olyan szexuális partnert, akiben képes teljesen megbízni.
Bindu végül egy Los Angeles-i medencefenéktornára specializálódott programba helyezte a reményeit: ez egyfajta spéci fizioterápia, ahol először a medence és a vagina anatómiáját veszik végig, majd relaxációs- és légzésgyakorlatok segítségével igyekeznek ellazulni, hogy ismét lehessen a tágítókkal próbálkozni. Csakhogy Bindu már annyi szorongást cipel saját testével kapcsolatban, hogy az ellazulás egyáltalán nem olyan egyértelmű feladat. „A gondolat, hogy terápiában dolgozzam fel múltbeli traumáimat, még szorongáskeltőbb, mint a tágítók közelítése. Már annyi lehetséges magyarázatom van a fájdalmaim eredetére: nem akarok belegondolni, hogy mi minden kerülhet még felszínre. Éveken keresztül éreztem kínzó dühöt a múltam miatt, mire sikerült csendben elraktároznom magamban, ami történt. Ez a csend jótékony hatással volt rám. Segített a jövőbe nézni, továbblépni, és erről egyelőre még nem hiszem, hogy le tudnék mondani” – magyarázza Bindu.
„De szeretnék fájdalom nélkül élni. Szeretnék úgy élni, hogy ne kelljen teniszlabdákat görgetnem a talpam alatt az ellazulás reményében, hogy ne kelljen szilikontágítókat síkosítóba mártanom, hogy ne kelljen aggódnom, vajon mit fog szólni a partnerem, amikor a lábaim nem hajlandóak szétnyílni.” A fiatal lány egyelőre a tanult gyakorlatokkal gyógyul, de még mindig nem sikerült eljutnia oda, hogy felhelyezze a tágítókat, amiket egykor már minden gond nélkül használt. Teste még mindig görcsbe rándul a fájdalom és trauma emlékétől, de ahogy ő fogalmaz, a testének ugyanígy emlékeznie kell a szexualitásban rejlő örömre és a gyógyulás lehetségességére is. Abban reménykedik, hogy hamarosan ezek az emlékek felülkerekednek majd a fájdalom emlékein.
Holisztikusabb megközelítés
Az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Kollégiuma becslései szerint négyből majdnem három nő él át élete során dyspareuniát vagy fájdalmas közösülést, de nehéz pontos számokat megállapítani, hiszen a női szexualitást övező tabuk miatt sok nő soha nem beszél másokkal intim problémáiról. A vaginizmus előfordulását még nehezebb mérni: egyes orvosi szakirodalmak szerint a rendellenesség a nők 1-6 százalékát érinti, a szexuális diszfunkciókkal foglalkozó klinikák tapasztalatai alapján ez az arány már 5-17 százalékra tehető. A diagnózis mögött állhatnak viszonylag egyértelmű okok, mint a korábban elszenvedett szexuális zaklatás, a traumatikus szülésélmény vagy a szexualitással kapcsolatos megbélyegzésből eredő szorongás. De a helyzet nem mindig ilyen egyszerű, néha a behatolástól való félelem sokkal megmagyarázhatatlanabb – és ennek megfelelően már a terápia módja sem mindig olyan egyértelmű.
Dr. Oláh Orsolya nőgyógyász-urológus egy korábbi cikkünkben azt mondta, tapasztalatai szerint a nők csak nehezen fordulnak orvoshoz a problémával, „sokan nem tudják, hogy hol kezdjenek, kihez fordulhatnak és kevesen is foglalkoznak ezzel a kórképpel. Érdemes nőgyógyásznál kezdeni, és ha szükséges, a nőgyógyász tovább tudja irányítani az embert más szakemberhez, pszichológushoz vagy megfelelő profilú kollégához. Én medencefenék-specialistaként, urogynekológusként az átlagnál több ilyen pácienst látok, mivel a vaginizmusban látható medencefenéki izmok görcse miatt sokan keresnek fel.”
A kifejezetten a vaginizmus gyógyítására specializálódott Dr. Ditza Katz kollégájával, Dr. Ross Tabisellel együtt 1996-ban létrehozta a Women’s Therapy Centert, ahol holisztikusabb megközelítéssel igyekeznek gyógyítani a vaginizmussal élő nőket. Szerinte a legnagyobb probléma, hogy a terápiás törekvések vagy a mentális egészségre, vagy a test gyógyítására irányulnak, de csak ritkán találni olyan egészségügyi szolgáltatót, aki mindkét téren segítséget nyújt. Gyakran még olyat is, aki hajlandó komolyan venni a problémát. Márpedig amíg nem foglalkoznunk ezzel a súlyos diagnózissal, rengeteg nő lesz kénytelen ezzel a szégyennel és szorongással terhelt fájdalommal leélni az életét.
Forrás: TheCut, Fotó: Getty Images
