2016 novemberében Emma Mannion, az Alabamai Egyetem elsőéves hallgatója kétségbeesetten hívta fel az édesanyját. A telefonban elmesélte, hogy éppen a barátaival bulizott, amikor valami olyasmi történ vele, amit ő egyetlen porcikájával sem akart: megerőszakolták. Az édesanyja azt tanácsolta a lánynak, hogy minél előbb menjen kórházba. Emma így is tett, és miközben a kórteremben elvégezték rajta az ilyen esetekben szokásos hüvelyi vizsgálatot, kiérkezett hozzá a tuscaloosai rendőrség, és ott helyben fel is vették a lány első vallomását. Három nappal később Emma a rendőrőrsön ült, és válaszolt a hivatalos kihallgatás kérdéseire. Ismét elmondott mindent, amire az ominózus éjszakáról emlékezett: bulizás közben találkozott néhány sráccal; már eléggé ittas volt, amikor két férfi átkarolta, és egy kavicsos parkolóban álló autóhoz vitte; betuszkolták a hátsó ülésre, és míg az egyik a kocsi mellett figyelt, a másik megerőszakolta. Ahogy a kihallgatásról készült videófelvételeken látható és hallható, a nyomozó, Jared Akridge többször is rámutatott a nő beszámolójának „ellentmondásaira” – majd azt is megjegyezte, hogy készült az estéről egy olyan biztonsági felvétel, amely cáfolja Emma történetét. Azon a bizonyos videón a nyomozó szerint tisztán látható, hogy Emma önszántából, élvezettel csókolózik az állítólagos elkövetővel.
„Nem vagy velem őszinte. Nem hiszek neked. Egyáltalán nem hiszek neked”
– jelentette ki egy ponton a riadt lánynak a rendőr.
Emma a kihallgatás előtti napokban aludni is alig tudott, és mikor az 1 óra 40 percig tartó vallatás során kétségbe vonták a beszámolóját, a teljes összeomlás szélére került. „El akartam menni onnan” – emlékszik vissza az esetre az Áldozat/Gyanúsított című Netflix-dokumentumfilm kamerái előtt. A filmben olyan megdöbbentő eseteket mutattak be, amelyekben a rendőrség ahelyett, hogy megvédte volna a szexuális erőszak túlélőit, inkább üldözte és vád alá helyezte őket. „Nem akartam tovább ezzel az emberrel beszélni, mert csak azt hallgattam, hogy mennyire az én hibám volt minden, hogy elb*sztam” – mesélte Emma, akinek a figyelmét a kihallgatás vége felé arra is felhívta a nyomozó, hogy a rendőrségnek hazudni bűncselekménynek számít. Erre válaszul a lány már csak bólogatni tudott. Ezután Emmát hamis bejelentés vádjával letartóztatták.
A filmben több hasonlóan végződött esetet is bemutattak. Volt egy nő, akit alig 13 órával a bántalmazás bejelentése után letartóztattak hamis vád miatt, egy másikat pedig egy évre börtönbe zártak, miután a bíróságon is bűnösnek vallotta magát. Egy harmadik érintettnek csak a szülei tudták elmesélni a történetét, a lány ugyanis öngyilkos lett. A búcsúüzenetében leírta, hogy nem bírta tovább elviselni azt a nyilvános meghurcoltatást, amit a rendőrség miatt át kellett élnie. (Több áldozattal is előfordult, hogy a rendőrség az arcukat és a nevüket is kiposztolta a hivatalos Facebook-oldalukra, mint egy kvázi nyilvános szégyenfalra, hogy bemutassák őket, mint hazug bűnözőket.)
A nők elbeszéléseiből és a kihallgatásaikról készült videófelvételekből az is kiderült, mennyire hasonlóan járt el mindegyik esetben a hatóság: az áldozatokat hosszú órákon át egy apró kihallgató szobában tartották, ahol az agresszív nyomozók konkrétan kényszerítették őket a hazugságuk beismerésére. Ám míg az áldozatokkal kifejezetten kemény kézzel bántak, az állítólagos elkövetők sokkal könnyebben megúszták a felelősségre vonást. Egészen elképesztő, de a legtöbb bemutatott esetben a rendőrök meg sem keresték és ki sem hallgatták őket – vagy ha mégis, akkor egy negyedórás alákérdezéssel és bratyizással le tudták a vallatást. Azzal a nem elhanyagolható részlettel, hogy vajon mi okból viselkedhettek így a bemutatott rendőrök, a film sajnos nem igazán foglalkozott.
Vajon mi motiválhatta ezeket a férfiakat – mert a rendőrök mellesleg mindannyian férfiak volt – abban, hogy kétségbe vonják a nők szavait? (Akik általában – ahogy a filmben is elhangzott – 14 és 26 év közöttiek). Mindannyian nőgyűlölők lennének? Vagy valami sokkal banálisabb dologról van szó – és egyszerűen csak lusták? Talán csak nem akarták elvégezni a papírmunkát…
A rendőrök az esetek többségében azzal indokolták a túlélők letartóztatását, hogy azok vallomásaiból hiányoztak bizonyos részletek, vagy hogy megváltoztatták a történetük egy részét, esetleg nem emlékeztek pontosan arra, hogy mi történt velük. Mintha a nyomozóknak fogalmuk sem lett volna róla, hogyan is működik a traumatikus emlékezes. Megfélemlítő viselkedésükkel pedig végül mindig elérték a céljukat: a nyomás, a trauma, a kimerültség vagy a vágy miatt, hogy túl legyenek az egészen, a filmben bemutatott mindegyik érintett visszavonta a vallomását. És bár a vallomás visszavonása nem egyenlő a hazugsággal, az ilyen esetekben mégis a bűnösség beismerésének tekintik.
Részlet a dokumentumfilmből
Nancy Schwartzman, az Áldozat/Gyanúsított című doku rendezője egy interjúban kifejezetten hangsúlyozta, hogy nem azért készítették el a filmet, hogy bebizonyítsák, vagy megcáfolják, hogy megtörténtek-e a nők által elmesélt támadások. „Azért csináltuk hogy megvizsgáljuk, vajon a rendőrség megfelelő és alapos vizsgálatot végzett-e, és hogy elég bizonyítékot gyűjtöttek-e ahhoz, hogy valakit hazugsággal vádoljanak meg. És azt találtuk, hogy félúton mindig leállították a nyomozást. Teljesen ejtették az ügyet, nem vizsgálták meg a nagyon egyértelmű nyomokat, helyette vádat emeltek az áldozat ellen.”
A film elkészítése során több mint 160 olyan esetet találtak az elmúlt évtizedből, amikor a bántalmazást bejelentő személyből végül gyanúsított lett. Minden egyes esetet végigolvasva a készítők előtt kirajzolódott a fentebb már említett minta:
az áldozatok traumákkal teli beszámolóit a rendőrök félreértették, félremagyarázták és végül bűncselekménnyé torzították.
A kutatás során megvizsgált rendőrőrs egyikénél sem működött kifejezetten szexuális bűncselekményekkel foglalkozó egység, ehelyett olyan túlterhelt nyomozókat bíztak meg ezekkel az ügyekkel, akik a piti bolti lopásoktól kezdve a gyilkosságokig mindennel is foglalkoztak. A kihallgatások során ezeknek a rendőröknek jogilak az is megengedett volt, hogy hazudjanak az áldozatoknak/gyanúsítottaknak – és pontosan ezt tette Jared Akridge nyomozó is Emma Mannion esetében. A lány csak később, a rendőrségi akták kikérése után tudta meg, hogy soha nem létezett az a bizonyos csókolózos biztonsági felvétel róla és a támadójáról. A rendőr hazudott neki, ezzel próbálva elbizonytalanítani Emmát saját magában, és a traumatikus emlékeiben. Sikeresen.
A társadalomban a mai napig erősen tartja magát a káros mítosz, miszerint a nők tömegesen, szinte hobbiból vádolják meg hamisan bántalmazással a férfiakat. A valóság ezzel szemben, hogy a nemzetközi felmérések szerint a nemi erőszak ügyekben valahol 2 és 10 százalék között lehet a hamis vádak aránya. Mint a filmben is elhangzott, az Egyesült Államokban becslések szerint évente 460 ezer nők elleni támadás történik, ám ezeknek mindössze 30 százalékát szokták jelenteni a rendőrségnek. Az elkövetők felelősségre vonása pedig csupán az esetek 1 százalékában történik meg. A helyzet tehát valójában az, hogy az erőszakot elszenvedett nők túlnyomó része továbbra sem mer segítséget kérni a rendőrségtől. Félnek a hatóságok bánásmódjától, attól, hogy nem fognak nekik hinni, és hogy a végén még ők fognak bajba kerülni. A félelmük pedig – ahogy azt az Áldozat/Gyanúsított című film is tökéletes bemutatta – sajnos nagyon is jogos.
Igaz, hogy ez a doku kifejezetten az Egyesült Államok igazságszolgáltatási rendszeréről szólt, egy pillanatig se gondoljuk, hogy a helyzet Magyarországon egy fikarcnyival is jobb lenne.
Fotó: Getty Images, Youtube
