Miért döntöttél úgy, hogy ahelyett, hogy itthon folytatod a tanulmányaidat, Washingtonba mész filmkészítést tanulni?
Engem borzasztóan vonzott a kinti élet. Hatalmas Amerika- és képregényrajongó vagyok, ami azzal is jár, hogy megszállottan gyűjtöm az akciófigurákat. Ez ott, a filmgyártás hazájában teljesen természetes, népszerű dolog. Az ottlétemnek köszönhetem azt is, hogy rádöbbentem, mennyivel jobban lehet itthon érvényesülni. Magyarországon elég kicsi a szakma, ha jó vagy, akkor nagy valószínűséggel ismerik a nevedet. Amerikában hiába van meg benned minden, ami a sikerhez kell, a legtöbbször porszemként tűnik el az ember. Az otthonról való elvágyódásom teljesen megváltozott, más lett a világfelfogásom. Felismertem, hogy sokkal többet tudok elérni és másoknak adni, ha a saját hazámban, a saját nyelvemen fejezem ki magam, hiszen itt születtem, ebben a kultúrában szocializálódtam, ide tartozom.
Magyarországon a rendezőknek muszáj másodállást vállalni, ha meg akarnak élni. Mesélsz egy kicsit arról, hogy mit csinálsz a hétköznapokban?
Sokkoló dologként realizálom néha, hogy olyan nagy rendezők, akik a legjelentősebb filmfesztiválokon kaptak már elismeréseket vagy kultfilmeket készítettek, a mindennapokban megélhetési gondokkal küzdenek. Itthon nem úgy megy, mint Amerikában, hogy csinálsz egy jó filmet, és utána sorra kapod a megrendeléseket. Én a mindennapokban operatőrként, nagyobb projekteknél pedig rendezőként is dolgozom a cégünknél, a Blend41 Filmnél. Büszkén jelenthetem ki, hogy ma már a legnagyobb és legjelentősebb cégeknek forgatunk rendszeresen, olyan eszközparkunk van, amivel talán az ország egyik legfelszereltebb filmes vállalkozása lehetünk.
Az előző filmed, a Hazug összesen 24 díjat nyert. Milyen elvárásokat támasztottál magad elé ezután a Magánnyal kapcsolatban? Volt benned megfelelési kényszer?
Harminc éves voltam, amikor a Hazug készült. Ez az időszak számomra vízválasztó volt. Nagyon sok olyan dolgot sikerült leadnom, amikkel kapcsolatban úgy éreztem, hogy visszatartanak. Már az az egyetem alatt is a filmszakmában dolgoztam éjjel-nappal, így harmincévesen úgy éreztem, hogy ideje letennem az asztalra valami számomra fontosat. Nagyon nagy elvárások voltak bennem, mert anno nem gondoltam, hogy a Hazugot így felkapja a sajtó. Csupán egy baráti projektnek indult, igazi mikrostábbal forgattuk, mindössze 1-2 barátom segített benne. Aztán hirtelen mindennap csörgött a telefonom, különböző hírportálok hívtak folyamatosan, és legnagyobb meglepetésemre 2019-ben az év top 50 legsikeresebb embere közé választottak. Ezek után beleestem abba a hibába, mint sokan mások, hogy azt az elvárást támasztottam magam elé, hogy a következő filmemnek még nagyobb durranásnak kell lennie. Volt, aki azt mondta, hogy a Magány nem megy akkorát, de ez egyáltalán nem igaz, csupán mostanra mást helyeztem fókuszba. Nincsen már bennem megfelelési kényszer, hogy bizonyítanom kéne. A Magánnyal már a szakma felé próbálok nyitni, és nagy örömre nagyon pozitívak a visszajelzések. Több olyan szakmabeli rendező is azt mondta, akikre nagyon felnézek, hogy ez a fim remek ajánlólevél lehet egy nagyjátékfilmhez. Az én szememben a korábbi filmhez képest ég és föld a minőségbeli különbség, nagyon szeretem és szakmailag vitathatatlanul hatalmas előrelépésnek tartom.
Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel?
Amikor újra és újra megnézem – talán életemben először –, ki merem mondani, hogy egészen elégedett vagyok. Szerintem a színészek különösen jók. Bányai Kelemen Barna az egyik legtehetségesebb színművész, akivel valaha dolgoztam. Mikor a forgatókönyvet írtam, nagy fejtörést okozott, hogy ki legyen az az ember, aki megfelelően el tudja majd játszani a főszerepet. Sohasem felejtem el azt az érzést, amikor először találkoztam Barnával a castingon. Az általa előadott jelenetben minden benne volt, amit az évek alatt kerestem. Hiába kaptam a Hazugért ennyi díjat, én a Magányt sokkal nagyobb sikernek könyvelem el. Például azért is, mert kijutott a Cinefestre, ami hatalmas álmom volt. Elképesztő megtiszteltetés az ország legrangosabb fesztiválján részt venni, hát még az, hogy bekerültünk több száz alkotás közül a 11 legjobb magyar kisfilm közé. Persze, ha visszanézem, akkor még így is bele tudok kötni. Talán minden rendező így érez a saját filmjével kapcsolatban.
A főszereplők, Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna a való életben is egy párt alkotnak. Ez hozzáadott valamit a filmhez?
Szerintem remekül működtek együtt. Többször gondolkodtam azon, hogy művészemberekként nagyon jól átérzik azokat a konfliktusokat, amik a filmben kettejük között zajlanak. Szerintem egy kicsi valóság is volt abban, ahogy eljátszották a csipkelődéseket. Baráti viszony alakult ki köztünk, nagyon megszerettem őket. A Magányt 2016-ban írtam, de már akkor is Eszternek neveztem el a feleség karakterét, mert eleve Bánfalvi Eszterre képzeltem el. Ő számomra egy idol, mindig ráírtam a korábbi forgatókönyveimben a női főszereplő karaktereket. Ő is és a hangja is gyönyörű, tehetséges színésznőnek tartom, és a szakmán belül is csak pozitív dolgokat hallottam róla vissza. Hatalmas dolog volt számomra, hogy elvállalta ezt a szerepet, de ez valahol az egész stábra igaz. Nem győzök elég hálásnak lenni, amiért ennyi tehetséges, szakmailag elismert ember a szabadidejét nem kímélve segített a kreativitásával ennek a független projektnek a létrejöttében.
A Magány a karantén alatt játszódik. A karrieredre és rád hogyan hatott a Covid időszaka?
A Hazug után egy alapítvány meghívott Göteborgba, a Magyar Film Napja alkalmából, hogy én képviseljem a Magánnyal az országot. A Covid miatt viszont ez meghiúsult, amit nagyon sajnáltam. Nekem az egy rettenetes időszak volt. Előtte még soha nem volt olyan, hogy ennyire kevés munkám volt, ráadásul pont akkor küzdöttem egy olyan, a foglalkozásomból adódó egészségügyi problémával is, ami miatt fél évig nem tudtam lábra állni. Ezek után vissza kellett fognom a munkát, mert annyira megrögzött munkamániás vagyok, hogy az évek alatt „kicsit” túlhajszoltam magam. Annyi rossz dolog történt hirtelen: a vírus, az egészségi állapotom, a háború, eltörölték a KATA-t… Rettenet. Most realizálom, hogy mennyire aranyéletem volt 5-6 éve.
A barátnőd, Nagy Nikolett Colette volt a Magány art directora. Milyen volt a közös munka és nálatok hogyan néz ki a közös alkotási folyamat?
Nehéz, mert hiába vagyunk egy hullámhosszon, és Niki az, aki legjobban ért engem a világon, az nagyon megnehezíti a munkát, hogy én mindig előre tervezek és mindennek határidőt szabok, ő viszont nem ilyen beállítottságú. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne a lakáson belül kifejezni a főszereplő paranoiáját és az önbecsülési problémáit, mert ez egy lelkiismereti film, amelyben kivetülnek a főhős belső szorongásai. Azt szerettem volna elérni, hogy a nézőnek végig olyan érzése legyen, mintha figyelnék a főszereplőt, amit valójában az ő rossz lelkiismerete okoz. Niki alkotásai a lehető legjobb módon közvetítették azt az érzést, amit át akartam adni.
A Magány alapján azt gondolom, hogy nagyon fontos számodra, hogy a filmjeidet más művészeti formákkal ötvözd.
Számomra ez mindig is nagyon fontos volt. Igazából az érettségi előtt az első nagy döntésem az volt, hogy a film vagy a képzőművészet irányába menjek tovább, mert nagyon szerettem rajzolni és festeni. Én magam is azokat a filmeket kedvelem, amik művészeti alkotásként értelmezhetőek. A Magányra is egy art projektként tekintettem, amelyben képzőművészeti alkotásokon keresztül igyekeztünk megmutatni a magány érzését. Olyan kortárs művészeket kértünk meg, mint Labrosse Dániel vagy Murakami Patrick, hogy készítsenek egy-egy alkotást az alapján, hogy mi jut eszükbe a magányról. Az, hogy Nikire rátaláltam, számomra sorsszerű, mert mindig is olyan társat kerestem, akivel teljesen, még művészileg is kiegészítjük egymást. Egyébként Lukács Andorral – aki mindkét filmemben feltűnik, és aki szintén hatalmas példakép számomra –, a Műcsarnokban egy videóinstalláció-kiállítást is készítettünk. Sorskérdések volt a címe, és emberi életekről szólt, különböző generációkon keresztül. Amikor ezekre gondolok, érzem, hogy megéri csinálni, én ezeket könyvelem el sikernek.
Miért döntöttél végül úgy, hogy a filmszakmát választod?
Egyrészt többen mondták, hogy muszáj ezt csinálnom, mert a korombeliekhez képest jobban értettem a filmekhez. 15 évesen már Tarkovszkij és Antonioni összes alkotását nem egyszer láttam, Buñuelt, Fellinit és más jelentős európai alkotók filmjeit néztem, tizenévesen már 70 perces filmeket készítettem VHS-re. A szüleim viszont azért akarták, mert ezzel egészen biztosan többet kereshetek, mint a képzőművészettel. Volt bennem egyfajta félelem is, mert azt gondoltam, hogy a képzőművészetben nem vagyok annyira tehetséges. A mai napig eszembe jut, hogy vajon jól döntöttem-e, mert egy magába forduló, magányos embernek tartom magam, és a képzőművészettel ellentétben a filmkészítés egy csapatmunka, ahol az alkotófolyamatot egymagad nem tudod elvégezni. Rendezőként rengeteg embert kell folyamatosan meggyőznöd arról, hogy igenis jó az, amit kitaláltál, hogy mindenki ugyanúgy higgyen a projektben, mint te és megfelelően át tudd adni a vízióidat. Mióta Nikivel vagyok és gyakrabban találkozom a képzőművészettel, többször gondolkodok el azon, hogy az talán egy békésebb életút lett volna.
Neked mi a célod a filmjeiddel?
Az a célom, hogy azt csináljam, amit szeretek. Folyton késztetést érzek belül, hogy meg kell valósítanom a terveimet. Nem hiszek abban, hogy az embernek egy univerzális üzenetet kéne közvetítenie a filmjeivel. Az a lényeg, hogy mindenki megtalálja benne a saját igazságát. Én mindig arra törekszem, hogy atmoszférát teremtsek, és ezzel érzéseket váltsak ki, ami sokak szerint jól is megy nekem. A saját tapasztalatai alapján mindenki másképp lát egy történetet, de akár akkor is, ha pár év különbséggel újranézi ugyanazt a filmet. Ebbe a filmbe azt is bele szerettem volna vinni, hogyan várja el a világ, hogy úgy éld le a választott ember mellett az életed, hogy még magadban sem vagy biztos. Évek múltán belőled is teljesen más ember lehet, és talán már nem is arra vágysz, akivel vagy.
Dolgozol most esetleg új filmen?
Most érzem azt, hogy lassan ideje lenne egy nagyjátékfilmes debütálásnak, mert már van mögöttem egy alkotói csapat, és kezdem érezni az alkotói biztonságot. A következő filmem központjában is egy párkapcsolat lesz fókuszban, viszont úgy tervezem, hogy teljesen szakítok az eddigi munkásságommal abban az értelemben, hogy a vizualitásra kevésbé fogok építeni. Inkább a színészi játékra fókuszálnék, hogy a néző teljesen külső szemlélőként láthassa, mi történik, ne pedig valakinek a szemszögéből. Az egyik célom, hogy mindenki megtalálja benne a saját igazságát. A cselekmény szerint a főszereplő felesége azt kezdi terjeszteni, hogy a férje bántalmazta őt. Annak az árnyoldalait szeretném bemutatni, hogy mennyire tönkre lehet tenni valakinek az életét, és mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világnak. Ha az interneten elterjed valami, akkor nem tudsz tenni ellene, mert nagyon könnyű elültetni a bogarat mások fülében. Ezt a filmet már direkt Eszterre és Barnára írtam. Annyira jó volt a közös munka, hogy érzem azt az alkotói szabadságot, hogy alapozhatok a színészi játékukra.
Miért párkapcsolati problémákra fókuszálsz a filmjeidben?
Úgy érzem, hogy ez egy univerzális téma, ami mindenkit érint. A legújabb filmemben viszont egy kicsit a groteszk felé nyúlok, mert többen is megerősítettek már benne, hogy az az én igazi műfajom. Most olyan nagy szabadságban élünk, mégis ez okozza bennünk a magányt és az örökös elégedetlenséget, amit a filmben is be akartam mutatni. Olyan nagy kínálat van a húspiacon, hogy mindig elégedetlenek vagyunk az aktuális kapcsolatunkkal. A feleséged vagy a szerelmed reggel felkel melletted smink nélkül, kócos hajjal, és amikor bekapcsolod az Instagramot, ott vár a tökéletesen kisminkelt, tökéletesen pózoló lányok tömkelege. Bánfalvi Eszter és a Magány másik központi szereplője, Schmidt Sára egyébként nagyon hasonlítanak. Az első koncepció az volt – csak ezt kivettük, mivel le kellett rövidíteni a forgatókönyvet –, hogy Barna Eszter fiatalkori énjét látja Sárában. Mindig egy újabb, mindig egy másik kell nekünk, és ez nem jó.
Említetted, hogy úgy érzed, eljött az ideje egy nagyjátékfilmnek. Eddig tudatos önkifejezési forma volt számodra a rövidfilmformátum, vagy csak nem érezted késznek magad a következő lépésre?
A kisfilmek egyáltalán nem kapnak elég marketinget ahhoz, hogy eljussanak az emberekhez. Ezen is próbálok változtatni. Én minden rövidfilmet megnézek, amit csak találok. A kisfilm mindig egy referencia, egyfajta névjegykártya a rendezőnek a nagy mű előtt, de persze tanulni is akartam, amit a Magánnyal és a Hazuggal is sikerült. Itt derülnek ki kicsiben a problémák, egy nagyjátékfilm mindig sokkal nagyobb falat.
Mikor lesz látható a film a nagyközönség számára?
Október 26-án, a Márai Sándor Művelődési Házban lesz a budapesti premier, ahol Niki munkáit is láthatjuk majd.
Fotó: Németh Botond
