Kislány korában az édesanyja mindig azt mondta Narges Mohammadinak, hogy soha ne legyen politikus, mert túl sokat kockáztat, ha a rendszer ellen küzd egy olyan országban, mint Irán – írja a New York Times. Az anyukája már akkor megérezhetett valamit, ugyanis a most 51 éves Mohammadi, Irán legismertebb emberi jogi és nőjogi aktivistája jelenleg is 10 éves börtönbüntetését tölti Teheránban „államellenes propaganda terjesztése miatt”.
„Mindennap az ablak előtt ülök, bámulom a zöldet, és egy szabad Iránról álmodom. Minél többet büntetnek, minél többet vesznek el tőlem, annál elszántabb leszek, hogy addig harcoljak, amíg el nem érjük a demokráciát és a szabadságot, és nem kevesebbet” – mondta az aktivista egy telefonos interjúban a börtönből áprilisban, amit közvetítőkön keresztül, egy elrejtett telefonnal vettek fel vele. A nyilatkozatai miatt a hatóságok most úgy próbálják meg elhallgattatni, hogy megfosztották a családjával való kapcsolattartási jogától. De őt nem lehet ilyen egyszerűen csendre inteni: idén a szabad véleménynyilvánításért küzdő PEN America civil szervezet Freedom to Write Díjat adott Mohammadinak, és az UNESCO is őt díjazta a sajtószabadság világnapja alkalmából.
Az elmúlt 30 évben az iráni kormány többször megbüntette és megfosztotta őt mérnöki karrierjétől, a jó egészségtől, a családjától, és persze a szabadságától. Utoljára több mint egy éve beszélt férjével, a szintén aktivista Taghi Rahmanival, és gyerekeivel, akik egészen Franciaországig menekültek édesapjukkal.
Az anyatejjel szívta magába az aktivizmust
Narges Mohammadi Zanjanban nőtt fel egy középosztálybeli családban. Édesapja szakács és földműves volt, édesanyja családjában viszont többen is a politikai életben tevékenykedtek. Saját hivatására is ők inspirálták: miután 1979-ben az iszlám forradalom megdöntötte a monarchiát, letartóztatták aktivista nagybátyját és két unokatestvérét. Nem volt kérdés, hogy miért fog küzdeni felnőttként, miután minden héten végignézte, hogy édesanyja gyümölcsökkel tömte meg a bevásárlókosarat, hogy elvigye a börtönben fogva tartott testvérének, miközben a televízióból naponta hallgatták, hogy kiket végeztek ki. Egy délután a híradó bejelentette nagybátyja nevét, édesanyja zokogása pedig örökre beleégett az akkor 9 éves kislány emlékeibe.
Amikor beiratkozott a főiskolára atomfizikát tanulni, női diákcsoportokhoz szeretett volna csatlakozni, csakhogy ilyenek nem léteztek. Így hát Mohammadi kézbe vette a dolgokat, és alapított egy női túracsoportot, majd egy másik egyletet is, amelyik a civil szerepvállalást tűzte ki célul maga elé. Itt, az egyetemen ismerte meg későbbi férjét, aki az iráni értelmiségi körök jól ismert alakja volt. Szülei már a lánykérésnél azt mondták nekik, hogy két ilyen politikailag aktív ember házassága halálra van ítélve. Nem is tévedtek nagyot: férje az első házassági évfordulójukat egy magánzárkában töltötte.
Mohammadit viszont ez sem tántorította el. Teheránban, ahol éltek, nők jogaiért küzdő, illetve a kisebbségi jogokkal és a halálraítélt foglyok védelmével foglalkozó civil szervezeteket hozott létre, női jogokról szóló rovatokat vezetett újságoknál, és mérnökként dolgozott egy épületfelügyeleti cégnél, egészen addig, amíg a kormány nyomására 2008-ban el nem bocsátották.
Nem lehet elhallgattatni
„Amikor sok évet töltesz börtönben, értelmet kell találni az életnek a bezártságban is, és életben kell tartani a szeretetet” – vallja Mohammadi, akiknek barátai és kollégái szerint az a legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy nem hajlandó magát áldozatként feltüntetni. A börtönben összejöveteleket szervez, ahol énekelnek, zenélnek és táncolnak női rabtársaival, márciusban noruzkor, a perzsa újév alatt pedig az ő vezetésével énekelték el a Bella Ciao olasz partizándal perzsa feldolgozását.
Az iráni hatóságok eddig ötször ítélték el, 13 alkalommal tartóztatták le, és összesen 31 év börtönre és 154 korbácsütésre büntették Mohammadit. Férje és más emberi jogi aktivisták most az egészsége és a megfelelő orvosi ellátáshoz való hozzáférés miatt aggódnak, ugyanis tavaly komoly műtétet hajtottak végre az aktivistán, amikor szívrohamot kapott. Ennek ellenére idén újabb három bírósági eljárást indítottak ellene, amelyek további elmarasztalásokat vonhatnak maguk után.
Csakhogy az iráni jogvédő a börtönre mindig is az aktivizmus egyik lehetséges platformjaként tekintett. Tavaly szeptemberben, miután rejtélyes körülmények között meghalt az erkölcsrendészet által őrizetbe vett 22 éves Mahsa Amini, Mohammadi még a börtönből is polgári engedetlenségre buzdította a tüntetőket, elítélte a kormány protestálókkal szembeni erőszakos fellépését, és arra kérte a világ vezetőit, hogy fordítsanak figyelmet az iráni nők szabadságharcára. A felkelések alatt három tüntetést és ülést szervezett, és beszédet mondott a börtön udvarán, ahol a nők énekeltek és jelszavakat festettek a falakra – amiket persze az őrök azonnal letöröltek.
Heti rendszerességgel vezet workshopokat női fogvatartottak számára, ahol az állampolgári jogaikra tanítja őket, és egy kutatást is végzett a rabtársai között, amelyben a magánzárka és az iráni börtönkörülmények érzelmi hatásait vizsgálta. A felmérésből végül egy könyv született White Torture: Interviews with Iranian Prisoners (Fehér szoba: Interjúk iráni női foglyokkal; a fehér szoba egy pszichológiai kínzási technika: a fogvatartott egy teljesen fehér szobában van, fehér berendezési tárgyakkal, és csak fehér ételeket kap, ezáltal teljesen megzavarják az érzékelését, illetve megfosztják őt identitásától – a szerző) címmel, és egy jelentést is készített a CNN-nek a biztonsági erők, a hatóságok és az egészségügyi személyzet által szisztematikusan elkövetett szexuális zaklatásról és fizikai bántalmazásról.
Mohammadi szerint a női fogvatartottak elleni erőszakos cselekmények száma jelentősen megnövekedett a tavalyi tüntetések óta. „A börtönben hallottam három protestáló nő történetét, akiket szexuálisan bántalmaztak. Egyikük a diákmozgalom ismert aktivistája volt, aki a börtönben feljelentést tett a hatóságoknál, amiért a letartóztatása után a kezét és lábát megbilincselték az utcán, kikötözték és szexuálisan bántalmazták” – nyilatkozta a jogvédő. Az iráni kormány persze tagadta a vádakat, és augusztusban további egy év börtönbüntetésre ítélte Mohammadit a jelentés, a börtönben folytatott aktivizmusa, valamint a titokban adott interjúja miatt.
Narges Mohammadi mindig is azért küzdött, hogy országában ne haljon ki az emberiesség. Ehhez hatalmas áldozatot kellett hoznia, mégpedig a saját szabadságáról és életéről kellett lemondania. Fia állítólag gyakran hangoztatja, hogy büszke édesanyja munkájára, de a lányának már más a véleménye – ő megkérdőjelezte szülei gyermekvállalással kapcsolatos döntését, amiért az aktivizmus mindig is prioritást élvezett az életükben.
Mohammadi évek során számos emberi jogi díjat nyert, de azzal, hogy megkapta a világ legrangosabb békedíját, olyan szintű nemzetközi elismerésre tett szert, amit az iráni kormány nem igazán vesz jó néven. Iráni férfi még soha nem részesült ebben a megtiszteltetésben, ő viszont a második iráni, és összességében a tizenkilencedik nő Shirin Ebadi után, aki hazaviheti a 122 éves Nobel-békedíjat.
Fotó:
