Hogyan kerülnek a szervezetbe?
A probléma ott kezdődik, hogy a felhőink nagy mennyiségben tartalmaznak mikroműanyagokat. Nemcsak az esőzéseket befolyásolhatják az apró műanyagdarabok, de az esővel az élelmiszereinkre is rákerülhet a szabad szemmel nemigen látható anyag.
Egy nemrégiben végzett kutatás például a Dél-afrikai Köztársaságban lévő Vaal folyó üledékében talált riasztóan nagy mennyiségű mikroműanyagot. A folyóból öntözik a helyi zöldségeket, így kerül végül az élelmiszerekre, majd a szervezetbe.
A szakértők azonban kongatják a vészharangot, ugyanis a jelenleg élelmiszereken tapasztalható mikroműanyag-mennyiség csak a jéghegy csúcsát jelenti: a műanyag előállítása és mikroműanyagokká való lebomlása között ugyanis sok idő telik el. Nem rögtön bomlik egy műanyagpalack apró részecskékre, az aprózódáshoz sok-sok év is kellhet. Ezért minél tovább, minél több műanyagot állítunk elő, annál rosszabb lesz a helyzet a jövőben.
Azt hittük, a hal- és kagylóevés a legveszélyesebb, de kiderül, hogy az otthoni levegő durvább
Néhány évvel ezelőtt, amikor a mikroműanyagok kezdtek felbukkanni a halak és kagylók belsejében, az emberek azért kezdtek el aggódni, hogy vajon le kell-e mondaniuk a hal- és kagylóevésről. A kagylók különösen aggasztónak tűntek, mivel a halakkal ellentétben a kagyló esetében az egész állatot megesszük – a kagyló gyomrát is – a mikroműanyagokkal együtt. 2017-ben belga tudósok kimutatták, hogy a tenger gyümölcseinek kedvelői évente akár 11 000 műanyag részecskét is elfogyaszthatnak.
Aztán ahogyan a kutatások egyre haladtak előre, a hangsúly áttevődött a halakról a légszennyezésre. A brit Plymouthi Egyetem kutatócsapata összehasonlította a szennyezett skóciai vadkagylók műanyagtartalmát egy átlagos otthon levegőjével. Kiderült, hogy az emberek több műanyagot vesznek magukhoz a levegőben lebegő apró, láthatatlan műanyagszálak belégzésével vagy lenyelésével, mint a kagylók fogyasztásával. Ezzel pedig az is egyértelművé vált, hogy mindenkit érintő, ki nem kerülhető globális problémáról van szó.
Honnan jön a mikroműanyag?
Jelenlegi tudásunk szerint a mikroműanyag-szennyezés fő forrásai az autógumik és a műanyag szálas textíliák. Ezek nem csupán az élettartamuk végén képesek mikroműanyag szemcsékre bomlani (sőt, akkor, statikus állapotukban már sokkal több időbe telik), hanem sokkal inkább a mindennapi használatuk során. Tehát, még ha meg is oldanánk a műanyaghulladék megfelelő kezelését, akkor is szembesülnénk a műanyagból készült termékek élettartama során kibocsátott mikroműanyagok problémájával.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Amikor autóval utazunk, a műanyagból készült autógumi folyamatosan kopik, a morzsolódó gumidarabkák pedig észrevétlenül a talajba és a levegőbe kerülnek. Ugyanez a helyzet a textíliákkal is. Minél többet hordjuk, mossuk őket, annál vékonyabb, áttetszőbb lesz a műanyagból készült ruhadarab, a műanyag szálból kiváló bolyhok pedig a mosógépben és a környezetünkben végzik.
Mit tesz velünk a mikroműanyag?
Ma már kimutatható, hogy az emberi szervezetbe, különösen a véráramba képes jutni az 5 mm-nél kisebb, úgynevezett mikroműanyag. A véráramba kerülve pedig deformálhatja a vörösvérsejteket, így gátolva az oxigénszállítási és -átadási képességet.
A mikroműanyagok emberi szervezetre gyakorolt hatását még csak most kezdik el feltérképezni, azonban már most publikálásra került néhány aggasztó tanulmány. Ezeket a tanulmányokat főleg kis létszámú embercsoportokon végezték, éppen ezért a mikroműanyagok testrészekben való jelenlétének azonosításán túlmenően nemigen vonhatunk még le következtetéseket. Egy 2018-as tanulmány például azt bizonyította, hogy az emberi székletben is megjelenik a mikroműanyag, míg egy másik akkoriban készült tanulmány az emberi méhlepényben talált apró műanyagrészecskéket.
A Vethaak kutatócsoport nemrégiben 22 egészséges véradó véréből vett mintát: közülük 17 vérében találtak műanyagokat. Egy tüdővel kapcsolatos tanulmány pedig azt mutatta ki, hogy 13 beteg tüdőmintájából 11-ben van mikroműanyag.
A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a szervezetbe került műanyagrészecskék esetében sokszor nem is mikroműanyagról, hanem annál is kisebb nanoműanyagról van szó. Ezzel pedig olyan további kérdések merülnek fel, hogy például az agyba be tud-e jutni vajon a műanyag, ami talán fokozott hosszú távú egészségügyi kockázatot jelenthet.
A mikroműanyag az 5 mm szemcsénél kisebb műanyagdarabot jelenti
Mit tehetünk azért, hogy kevesebb mikroműanyag kerüljön a szervezetünkbe?
Szerencsére van néhány konkrét lépés, amit mi, átlagemberként is megtehetünk a mikroműanyagoknak való személyes kitettség csökkentése érdekében. Mivel a mikroműanyagok képesek a légkörben is terjedni, 100%-ban nem tudjuk elkerülni őket, de jelentősen csökkenthetjük a szennyezés kockázatát néhány gyakorlati lépéssel.
A mikroműanyag-szint a kibocsátó források körül koncentrálódik, ezért a cél az, hogy ne legyünk „kibocsátó források”.
- A mikroműanyag-koncentráció magasabb a beltéri levegőben, mint a kültéri levegőben; a régimódi szellőztetés sokat tud segíteni a koncentrációcsökkentésben.
- Ugyanígy a felületek rendszeres letörlése is segít, mivel ezeken felhalmozódik a mikroműanyagpor.
- A háztartási légszűrők szintén csökkenthetik a mikroműanyag-koncentrációt.
- Talán a leghasznosabb dolog, amit mi, egyének tehetünk, az a ruházatunk megválogatása. A szintetikus szövetek a mikroműanyagok egyik legtermékenyebb forrásai. Ezek a közvetlen környezetünkbe kerülnek, ezért a legjobb, ha inkább természetes szálból készült ruhákat, például pamutot vagy lenvásznat választunk.
- A textíliákból a legtöbb mikroműanyag-kibocsátás a vásárlást követő első néhány mosás során történik, ezért a ruhadarabok gyakori cseréje helyett a minőségi, hosszú élettartamú darabok hordása csökkentheti a kitettséget.
- Vannak olyan tevékenységek is, amelyek környezetbarátnak tűnhetnek, de igazából súlyosbítják a mikroműanyag-szennyezést. Például a műanyag újrahasznosítása mostanában felkapott eljárás, de a hulladékból vagy újrahasznosított műanyagból készült ruhák gyengébb polimerekből készülnek, ezért a mikroműanyag-kibocsátásuk is nagyobb.
Forrás: News24, National Geographic
