„Dehát azt a Télapó hozta” – kiáltottam kétségbeesett tekintettel a négyéves gyerekemnek, amikor megmutatta, milyen szép jégvarázsos ruhát kapott nagymamától. A lányom erre látszólag mindenféle meglepődés, megrökönyödés vagy lelkesedés nélkül gyorsan módosította a kijelentést, miközben én már egy halálközeli élmény által indokolt pulzusszámmal készültem felhívni a szüleimet, hogy számonkérjem rajtuk a Mikulás-ajándékok megfelelő prezentációját. Aztán arra gondoltam, minek erőltetem ezt a Télapó-dolgot, mikor a gyerekem nyilvánvalóan ugyanúgy örül annak a flitterekkel rakott ocsmány fast fashion darabnak akkor is, ha tudja, hogy a szüleim vették neki.
Tavaly óta viszonylag nagy energiát fektetünk bele, hogy megteremtsük a karácsony körül a multikulturális gyökerekből táplálkozó mágiát: december elején felszereljük a manóajtót, ötödikén este kirakjuk a csizmát a Télapónak, 24-én pedig várjuk, hogy az angyal meghozza a karácsonyfát és csengessen. Azt hiszem, egyelőre leginkább a manók találtak be a gyerekemnél: valószínűleg segít, hogy van egy konkrét, fizikai tárgy, ami jelzi a (nem létező) jelenlétüket, ráadásul az ő narratívájuk kíséri végig következetesen a decemberi időszakot. Ettől függetlenül a lányunk hisz a Télapóban, az angyalkában meg az összes többi felnőttek által kitalált és a szülei által az ő fejébe is elültetett hülyeségben is, de azok azért nem hozzák annyira lázba. Én nagyon szeretem, hogy van ez a varázsos fantáziavilág, amihez én is kötődöm gyerekkoromból, de közben próbálom folyamatosan monitorozni a gyerekem reakcióját és eldönteni, hogy neki valóban szüksége van-e erre az egészre.
Akarsz-e hinni?
A kétgyerekes Fruzsina is úgy gondolta, a legjobb, ha a gyerekek irányítanak ebben a kérdésben. A gyerekei még csak óvodásak voltak, amikor az ünnepek környékén felmerült bennük, hogy tényleg a Mikulás és a Jézuska hozzák-e az ajándékokat, vagy valójában a szülők adják őket. „Ilyenkor mindig megkérdeztem, hogy mit szeretnének, melyik verziónak örülnének jobban? Szomorúak lennének, ha mi adnánk az ajándékot? Általában ezen elgondolkoztak kicsit, de aztán arra jutottak, hogy végül is mindegy” – kezdi Fruzsina. A gyerekek azonban ettől függetlenül láthatóan szerettek volna hinni a karácsonyi varázslatban: olyannyira, hogy hiába világosította fel őket néhány csoporttárs, sőt, később iskolatárs, ők továbbra is kitartóan hittek. „Most 11 és 9 évesek a gyerekeim. Érdekes, hogy az idősebbik az, aki még ragaszkodik jobban a meséhez a Mikulással, Jézuskával kapcsolatban, bár idén már iszonyat lelkesen lett ő maga is Mikulás. De azért még megpróbálta megvárni ébren, pedig tudta, hogy mi fogjuk odacsempészni az ajándékot. Nála kicsit lassabb az átmenet, de nagyon örül, hogy aktív ajándékozóvá válhatott, most az osztálytársainak készít apró ajándékokat, amiket advent alatt becsempész a padjukba. A kisebbik viszont megkönnyebbült, amikor idén nyíltan kimondtuk, hogy a Mikulás mi vagyunk. Ő kicsit mindig szorongott ezektől a láthatatlan lényektől” – magyarázza az anyuka.
Minden gyerek számára nagyon egyéni, hogy mikor kezdik el megkérdőjelezni a Télapó, az Angyalka és a többi mágikus lény létezését, de annyi egyértelműen látszik a The University of Exeter 2018-as kutatásából, hogy ez általában nem egy hirtelen rádöbbenés, hanem egy hosszabb folyamat eredménye. A gyerekekben fokozatosan merülnek fel kételyek és kérdések, talán a kortársak hatására, de az is lehet, hogy a szülőket érik valahogy tetten. Más gyerekek egyszerűen „kinőnek” a varázslatból.
Andrea annak idején úgy érezte, képmutató lenne, ha kislánya kérdései után „kötné az ebet a karóhoz” és bizonygatni akarná az Angyalka létezését. Kislánya akkor hatéves volt, és Andrea valahogy azt érezte, a szíve mélyén már tudja, hogy ők vásárolják neki az ajándékokat. „Megtartottuk a karácsony körüli rítusokat a csengetéssel, az előre feldíszített fával, kiraktuk a csizmát a Télapónak. De közben a lányom már tisztában volt vele, hogy tőlünk kapja a csomagokat, és nem a karácsonyi manók készítik valahol az Északi-sarkon.”
A nagy felismerés
Ray W Christner gyerekpszichológus szerint a gyerekek tipikusan 7-10 éves kor között kezdik el feszegetni, hogy létezik-e valójában a Télapó. Ilyenkor néhány szülő úgy dönt, hogy rögtön elmondják az igazat, mások még igyekeznek életben tartani a mesét egy kis ideig. „Nincs igazán rossz válasz a kérdésben. De amikor azt látjuk, hogy a gyerekünk elkezdi megkérdőjelezni a Télapó és az Angyalka létezését, nem árt kidolgoznunk valami stratégiát a reagálásra.” Fontos, hogy nyitott kérdésekkel kommunikáljunk a gyerekekkel a témáról: például kérdezzük meg, hogy ő mit gondol a Télapóról – mindeközben ügyeljünk rá, hogy ne tegyünk semmiféle értékítéletet, inkább csak próbáljuk az ő elképzeléseit figyelembe véve megfogalmazni a válaszunkat. Ha a gyerek nyíltan rákérdez az ünnepek körüli lények létezésére, akkor is jó ötlet lehet visszakérdezni: mit gondol ő maga? Ha oda jutunk, hogy mindenképpen kell valamiféle választ adnunk, tartsuk szem előtt, hogy a gyerek életkorának és a családunk dinamikáinak megfelelően válaszoljunk – függetlenül attól, hogy milyen irányba akarjuk elvinni a beszélgetést.
A gyerekpszichológus szerint a legfontosabb tehát, hogy a gyerek irányíthasson a kérdésben, hogy figyelemmel és odafordulással kövessük az ő rezdüléseit, miközben próbáljunk a lehető legnyitottabban hozzáállni a gondolataihoz, érzéseihez. Készüljünk fel, hogy a felismerés intenzív érzéseket vált ki belőle, legyünk megtartó erő ebben a nehéz helyzetben. Szintén jó ötlet lehet felkínálni valami alternatívát, amivel megőrizzük a karácsony varázslatos auráját: elmesélhetjük az ünnep történetét, esetleg mesélhetünk arról, hogy a családunknak miért különleges ez a nap.
Egyelőre azt érzem, nálunk még nem jött el a felismerés ideje – de időközben rájöttem arra is, hogy nincs vele semmi baj, ha a gyerek „kinő a mesékből”. Egyrészt azért, mert a mesevilág és a mágikus karakterek nélkül is ugyanolyan klassz a karácsony, másrészt pedig azért, mert a gyerekek valószínűleg nálunk sokkal jobban tudják, hogy meddig van szükségük a fantáziavilágra – és azt is, hogy mikor állnak készen a valóságra.
Fotó: Getty Images
