Kiara története egy rosszindulatú megjegyzéssel kezdődött. Tizenegy éves volt és halálosan szerelmes az egyik osztálytársába, aki egyik nap odalépett hozzá, hogy közölje vele: kövér. A lányt meglepetésként érte a komment, egészen odáig nem gondolta, hogy túlsúlyos lenne, jól érezte magát a bőrében. A fájó szavak azonban telibe találtak, és onnantól mintha hirtelen minden figyelme a saját teste és az elé kerülő ételek felé fordult volna. Kiara állapota rohamos romlásnak indult: miközben szülei előtt próbálta titkolni, hogy bármi gond lenne, belül egyre inkább azt érezte, hogy elveszíti a kontrollt saját teste és saját döntései felett, mintha az anorexia „robotpilótaként irányította volna” az életét.
Mindennap fáradt volt, fázott, a körmei hónapokig nem növekedtek, a haja is elkezdett kihullani. Kínkeservesen csinálta végig a napokat, és amikor hazaért, már csak arra maradt ereje, hogy végignyúljon az ágyon a kimerültségtől. „Tudtam, hogy ártok magamnak, és tudtam, hogy segítségre van szükségem, de megnyugvásra találtam az evészavaromban. Tudtam, hogy nincs rendben a dolog, mégis valamiféle identitást adott nekem, értelmet az életemnek.”
Kiara végül sok sorstársához hasonlóan kórházba került, ahol több héten keresztül kellett bent feküdnie, míg szigorú megfigyelés és terápiás intervenció mellett javulni kezdett az állapota. Bár kórházi ellátásra szorult és evészavara már szó szerint az életét veszélyeztette, gyógyszeres kezelésben nem részesült – nincsen hatékony készítmény, amit felírhatnának neki.
A leghalálosabb mentális betegség
Az anorexiával élők esetében tizenkétszer magasabb a halál kockázata, mint az azonos korú egészséges személyeknél – derült ki egy 2016-os amerikai kutatásból. Míg a legtöbb pszichiátriai betegségnél leginkább az érzelmi terhek (és az abból fakadó következmények) jelentenek fenyegetést, az anorexia önmagában súlyos egészségügyi veszélyekkel jár: az érintettek 5 százaléka veszíti életét a diagnózis felállítását követő négyéves időszakban, ezzel az anorexia nervosa számít a leghalálosabb pszichiátriai betegségnek. De nemcsak a magas mortalitás miatt olyan veszélyes az anorexia – hosszabb távon a betegség súlyos csontritkulást, vérszegénységet és izomveszteséget okozhat, végzetesen gyengítheti és károsíthatja a szervezetet.
Mindezek ellenére a mai napig nem áll rendelkezésre hatékony gyógyszeres kezelés az anorexiára. Az 1970-es években a lítiummal próbálkoztak, aztán jöttek a cink- és THC-alapú terápiák. Néhány évvel később szorongásoldókat adtak az anorexiában szenvedőknek, majd Amerikában Prozaccal és SSRI típusú antidepresszánsokkal, illetve atipikus antidepresszánsokkal próbálkoztak. De semmi nem működött: hiába a gyógyszerek, a betegek továbbra is ugyanazokkal a káros gondolkodási mintázatokkal rendelkeztek, továbbra sem voltak hajlandóak enni és továbbra is ijesztően soványak maradtak.
Néhány éve Evelyn Attia, a New York-i Presbiteriánus Kórház evészavarokkal foglalkozó központjának vezetője egy olanzapin nevű antipszichotikummal próbálta kezelni anorexiás beteget. Ez egy olyan készítmény, amit hagyományosan skizofrén és bipoláris zavarban szenvedő betegek kezelésére használnak, és amelynek gyakori mellékhatása a súlygyarapodás. A szakember kutatásában részt vevő betegek közül valamivel több személynél jelentkezett súlygyarapodás, mint a placebót kapó kontrollcsoportnál, a kognitív és pszichológiai tünetek tekintetében azonban nem volt különbség a két csoport között. Ez volt az egyetlen olyan kutatás, ahol az anorexia kezelésére adott gyógyszerkészítmény bármilyen pozitív eredményt hozott volna, de még itt is „nagyon csekély” volt a látható hatás.
Bár közel 50 éve próbálnak orvosok és gyógyszerészek előállni valamiféle készítménnyel az anorexia nervosa kezelésére, a törekvéseik mindeddig sikertelennek bizonyultak. Az amerikai National Institutes of Health csak az elmúlt évtizedben több mint 100 millió dollárt költött el a betegség tanulmányozására, mégsem találtak olyan szert, amivel hatékonyan segíthetnének a betegséggel küzdőknek. Mindeközben más evészavarok, például a bulimia vagy a falási rohamok esetében már vannak megbízható készítmények, amiket felírhatnak a szakemberek, vagyis nagyon úgy tűnik, hogy már tényleg csak a legsúlyosabb kockázatot jelentő probléma esetében ennyire tanácstalan a gyógyszeripar.
A fejlesztés korlátai
Hubertus Kimmerich, a londoni King’s College evészavarokkal foglalkozó szakértője szerint a gond az, hogy még a pszichoterápiás módszerek sem annyira hatékonyak az anorexia kezelésében. A statisztikák szerint az anorexiával élő betegek mindössze 30 százaléka mondhatja magát gyógyultnak 9 év terápia után, és még 22 év után is 60 százalékra emelkedik ez az arány.
Az anorexiára adható készítmények fejlesztését nagyban megnehezíti, hogy az ilyen készítmények sikerességét leginkább a páciensek súlygyarapodásában mérik – márpedig az anorexiások semmitől nem félnek annyira, mint a potenciális súlygyarapodástól. Épp ezért gyakran már bevonni is nagyon nehéz az érintetteket egy-egy ilyen gyógyszerkísérletbe. „A betegek gyakran egyáltalán nem akarnak részt venni ezekben a tanulmányokban, hiszen rettegnek, hogy a kísérlet eléri a célkitűzését” – magyarázza Himmerich. Nem ritka, hogy a kutatásban részt vevő kísérleti személyek 25 százaléka már korán kiesik, mivel nem hajlandó tovább szedni a készítményeket. A túlságosan kicsi elemszám pedig önmagában is nagyon megnehezíti a kutatók számára az egyes gyógyszerek hatékonyságának megítélését.
Sokak szerint azonban eleve téves út az étvágy fokozását megcélzó készítményekkel kezelni az anorexiásokat, ahogyan a puszta súlygyarapodás sem tekinthető önmagában sikernek. Ahogyan Vivian Kafantaris, a New York-i Feinstein Institute for Medical Research szakértője megjegyzi, az anorexiával élő személyek amúgy is szinte állandóan éhesek, így hiába növeljük az éhségérzetet, hiszen ezek a betegek már nagyon hatékonyan képesek ellenállni ezeknek a késztetéseknek.
Egy másik, az anorexia kezelése kapcsán is felmerülő antipszichotikum, az aripiprazol épp ezért más úton próbál hatni: egyes kutatók szerint ez a készítmény segíthet csökkenteni az evéssel járó diszstresszt, így hozzájárulhat, hogy a betegek megküzdjenek saját vélt kövérségükkel kapcsolatos kényszergondolataikkal. Ma már egyre több szakember véli úgy, hogy a szorongások, depressziós tünetek és a testképpel kapcsolatos problémák kezelése sokkal fontosabb és előbbre való feladat lenne az anorexiás betegek esetében, mint a súlygyarapodásra való koncentrálás.
Bár az aripiprazollal kapcsolatos anekdotikus eredmények egyelőre ígéretesnek tűnnek, a készítmény anorexiára gyakorolt hatását még nem tanulmányozták klinikai vizsgálatokban. A szakterülettel foglalkozó tudósok egyelőre úgy látják, jó tíz évig még jó eséllyel nem számíthatunk rá, hogy a pszichiátriákon megbízható és hatékony pirulákkal kezelhessék az anorexiával érkező betegeket. Mindeközben a súlyos evészavar továbbra is szedi az áldozatait. Bár a média és a hollywoodi hírességek botrányai sokáig azt a képet festették az anorexiáról, hogy az csupán a szép, gazdag – és persze feltűnési viszketegségben szenvedő – fehér nők problémája, ma már tudjuk, hogy súlyos és sokakat érintő betegségről van szó. Épp ezért borzasztóan fontos volna, hogy a tudomány képes legyen hatékony gyógyszeres segítséget kínálni az érintetteknek – méghozzá sürgősen.
Forrás: TheAtlantic PsychologyToday Fotó: Getty Images, Unsplash
