Murinai Angéla, író régóta kiemelten foglalkozik a nőket érintő társadalmi kérdésekkel. 2014-ben indította el Gumiszoba címmel feminista blogját, majd az ott rendszeresen visszatérő topikjaiból írta meg 2021-ben a 10 okom a haragra című könyvét. A kötetben Angéla 10+1 témakörben dolgozta fel, hogy miként mérgezi, illetve bomlasztja az életünket a patriarchátus és milyen manipulációs technikákkal veszi el a szabad akaratunkat. A könyv egyik témakörében az anyasággal, az anyák helyzetével foglalkozott – ennek továbbgondolásából született meg legújabb kötete Anya szív – Anyának lenni egy macsó világban címmel.
Az Anya szív elkészültét egy több mint 1700 édesanya részvételével végzett kutatás előzte meg, amelyben Murinai Angéla a többi között arra volt kíváncsi,
milyen valójában a magyar anyák élete, mi minden zajlik vajon a zárt ajtók mögött, és hogyan érzik magukat a mindennapokban.
Bár Angéla korábbi írásai a feminizmus jegyében születtek, beszélgetésünk elején hangsúlyozta, hogy Anya szív nem egy kifejezetten feminista könyv. Mint mondta, az anyasággal foglalkozni nem feminista téma. Az anyák nehézségeiről, a rájuk nehezedő nyomásról mindannyiunknak, az egész társadalomnak beszélnie és foglalkoznia kellene.
Murinai Angéla a többi között arra volt kíváncsi, milyen valójában a magyar anyák élete, mi minden zajlik vajon a zárt ajtók mögött, és hogyan érzik magukat a mindennapokban.
Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned, hogy foglalkozni szeretnél a magyar anyák helyzetével?
A 10 okom a haragra sikere után a kiadónak volt egy felvetése, hogy készíthetnék egy sorozatot, amelyben jobban kifejthetném a különböző témaköröket. Arra akkor annyira nem voltam nyitott, és végül egy véletlen folytán fogalmazódott meg bennem ennek a könyvnek az ötlete, mikor több érdekes hozzászólást is olvastam anyáktól a Facebookon. Ezekből az jött le, hogy az anyaság egyáltalán nem olyan örömteli a nők számára, mint amilyennek a gyerekeik előtt képzelték. Gondoltam, hogy érdemes lenne kicsit részletesebben foglalkozni ezzel, és készítettem egy online kérdőívet, amit néhány nap alatt több mint ezren töltöttek ki. Az anyák válaszaiból dőlt a kétségbeesés, ekkor már tudtam, hogy muszáj a dolgok mélyére ásnom.
Ez a bizonyos kérdőív adta a könyved alapját. Mesélnél egy kicsit róla?
Néhány helyen elhangzott, hogy ez nem egy reprezentatív felmérés, merthogy az én olvasóim töltötték ki. Ez azonban nem igaz. A kérdőív nagyon sok felületen meg lett osztva – például a Marie Claire oldalán is –, aminek köszönhetően 20-tól 50 évesig, mindenféle társadalmi csoportból töltötték ki nők. Erre a kérdőívre 80-90 százalékban olyan válaszok jöttek, ami alapján egyértelmű volt, hogy a magyar anyák nincsenek jól. Az egy dolog, hogy én 50 évesen 20 év anyasággal a hátam mögött mérhetetlenül ki vagyok fáradva, de nagyon sok olyan nő is kitöltötte, aki mindössze 5-6, vagy 2 éve anya, és ugyanúgy ki van készülve. Nem elsősorban a gyerektől fáradtak ki, hanem mindattól a nyomástól és elvárástól, ami az anyaságra rárakódik. A kérdőív után tovább kutattam, csináltam 50 interjút, majd egy online csoportot is, hogy legyen egy biztonságos hely, ahol ezek a nők meg tudnak pihenni.
Mire voltál kíváncsi? Mit szerettél volna megtudni az anyákkal, anyasággal kapcsolatban?
Nagyon érdekelt az anyasággal kapcsolatban, hogy valóban igaz-e az állítás, amit belénk nevelnek, hogy nőként csak anyaként teljesedhetünk ki, csak abban lelhetjük meg a boldogságunkat. Az anyák válaszaiból egyértelműen az jött ki, hogy az anyaság egy mítosz. Mítoszt alkotni pedig úgy nagyon könnyű, ha elveszik a lehetőségét is annak, hogy az emberek lássák, milyen lehetne az életük gyerek nélkül. Nincs a nők előtt példa. Azt mondják nekik, hogy ha nem lesz családjuk, nem lesz gyerekük, akkor boldogtalanok lesznek, és negyvenévesen majd verik a fejüket a falba, hogy mit mulasztottak el. De ez egy mesterségesen kreált dolog. Nagyon ügyel a rendszer arra, hogy ne mutasson olyan nőket, akik nem szültek, mégis boldogan élnek 40-50 évesen. Ilyenformán az anyaság nem egy választható dolog. Vagy szülsz, vagy egész életedben csesztetni fognak, és elhitetik veled, hogy neked boldogtalannak kell lenned.
Arra is kíváncsi voltam, hogy tényleg létezik-e az a belső ösztön, ami miatt a nők anyává akarnak válni? Hogy hol a határvonal a szocializáció, a manipuláció és a társadalmi elvárás, illetve a valódi belső akarat között? Rá is kérdeztem rögtön a kutatás elején, hogy miért vállaltak gyereket ezek az anyák, miért akartak szülni. A válaszokból nagyon nagy arányban az jött ki, hogy azért vállaltak gyereket, mert mindenki más is ezt csinálta, mert megtanulták, hogy ez a nők feladata, vagy mert a nagyszülőknek kellett az unoka… Ezek a válaszok nem feltétlenül támasztották alá annak a belső ösztönnek a létezését, amiről a társadalom mindig beszél.
Az is nagyon érdekelt, hogy vajon a szülést megelőzően mennyire voltak tisztában az anyasággal járó nehézségekkel a nők, hogy mit mondott nekik erről a környezetük. Kiderült, hogy nem sok mindent. A környezet, a családjuk, vagy akár a saját anyjuk is elkente a dolgot – vagy nem mondtak semmit, vagy azt mondták, hogy hát nem könnyű, de cserébe nagyon jó lesz. Nem beszélt nekik senki világosan arról, mi fog rájuk várni. Aztán jön az óriási sokk, amikor szembesülnek az anyaság valóságával.
A könyvedben többször leírtad, hogy nem feltétlenül maga az anyaság okozza a problémákat, hanem az a környezet, amiben a nőknek boldogulni kell, illetve azok az elvárások, és az a nyomás, ami rárakódik az anyaság intézményére. A felmérésből mi jött ki, mi nehezíti meg leginkább az anyák dolgát ma Magyarországon?
Elsősorban a párkapcsolatuk. A patriarchális párkapcsolatok iszonyatosan megnehezítik a nők dolgát, és nagyon kevés olyan nő töltötte ki a kérdőívet, aki arról számolt be, hogy a társuk, a férjük egyenrangú partnerként venne részt a gyereknevelésben, az otthoni munkában. A férjek általában nehezítő tényezők. Azok a nők sokkal jobban és könnyebben élik meg az anyaságot, akiknek a férje nem a tradicionális nemi szerepek szerint éli az életét, aki beleáll a nevelésbe, és az otthoni munkába. Egy jó társkapcsolat az otthoni mindennapokat biztonságosabbá és komfortosabbá tudja tenni, de nyilván a társadalmi hozzáállás ettől még nem változik meg. Az a hozzáállás, ahogy az anyákhoz a munkahelyeken, vagy éppen az iskolákban viszonyulnak. Ezek az intézmények is óriási nyomást helyeznek a nőkre. Végül pedig ott van az intenzív gyereknevelés is, ami nagyon kevés figyelmet kap sajnos, pedig átitatja és megkeseríti az anyaságot.
Ha anyákról beszélünk, a legtöbb embernek szinte biztosan egy friss anyuka jelenik meg a lelki szemei előtt, apró babával a kezében. Te viszont kifejezetten kíváncsi voltál azokra a nőkre is, akik már tíz-húsz évet lehúztak ebben a szerepben.
Igen, a facebookos anyacsoportomba is javarészt olyan nőket várok, akik már régóta anyák, mert azt vettem észre, hogy a közbeszédben is szinte mindig csak a kisgyerekesekről van szó. Olyan mintha az anyák problémái abban kimerülnének, hogy nem alszik a gyerek, és mintha azután, hogy lábra álltak és beszélni kezdtek a gyerekek, el is feledkeznénk az anyákról. Miközben biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül némulnak el a már régebb óta anyák. Nem hallod őket sehol. Arról van szó, hogy az intézményesítéssel, azzal, hogy az évek alatt már elfáradtak, hogy időközben jó eséllyel gajra megy a kapcsolatuk, egyszerűen már nincs erejük beszélni. Illetve, mire eltelt az anyaságukból 7-8-10 év, rájönnek, hogy jobb, ha befogják a szájukat és hallgatnak. Hiszen, ha beszélni mernek a problémáikról, azonnal a torkukra lépnek.
Murinai Angéla Anya szív című könyve
A könyvben is kitértél rá, hogy sokszor az idősebb nő rokonok, az anyák vagy nagymamák azok, akik elhallgattatják a frissen gyereket vállalt nőket. Nem elég, hogy nem készítik fel a fiatalabb generációt az anyaság csapdáira, de még rájuk is szólnak, ha panaszkodni mernek.
Igen, ennek pedig az az oka, hogy a nők állandóan versenyeztetve vannak egymással. Ez a patriarchátus működésének az alapja. Nem az egyes férfi akadályozza meg, hogy a nők összefogjanak, maga a rendszer dolgozik úgy, hogy elválassza a nőket, hogy a nő a nőnek ellensége legyen, és hogy minden nő egy férfihez akarjon kapcsolódni. Ez onnan indul, hogy sok évszázadon keresztül a nők kizárólag egy férfi mellett kaphatták meg a létbiztonságot. Ha egy nő elveszítette maga mellől a férfit, abszolút bizonytalanná vált a saját és a gyerekei élete is. Ergo, ha a férfi közelébe ment egy másik nő, azt el kellett tenni az útból. Az anyaságnál is ez az állandó méricskélés van a nők között, és az állandó bizonytalanság. Az egész társadalom nyomasztja az anyákat azzal, hogy nem elég jók, nem csinálják elég jól a dolgukat. Hogyan tudnak mégis egy ilyen környezetben pozitív visszaigazolást kapni, valami bizonyosságot arra vonatkozóan, hogy mégsem olyan rossz anyák? Úgy, ha legalább a többieknél jobban csinálják. Ha bebizonyítják, hogy a szomszéd Mancinál azért ők mégiscsak jobb nők és jobb anyák. Ezért van az, hogy a nők nem készítik fel egymást a nehézségekre, és később sem segítik a friss anyákat. Mert ha a másik rosszul csinálja, az legalább őket jobb fényben tünteti fel.
A könyvemet is sokan támadják, ami számomra érthetetlen. Minden nő, minden anya élete jobbá válna, ha az anyaság nehézségeiről beszélnénk. Nem értem, hogy egy nőnek miért kell azt állítani, hogy ez a könyv hülyeség, és hogy anyának lenni egyáltalán nem nehéz. Ha neki nem nehéz, miért olyan fontos bizonygatnia, hogy én hülyeséget beszélek? Nem tudom mással levezetni, mint azzal, hogy mindenkinek van valami baja, de senkinek nem szabad erről beszélni. Bekapcsol náluk a kognitív disszonancia, megmagyarázzák maguknak, hogy miért jó minden úgy, ahogy van, ahelyett, hogy szembe néznének a nehézségeikkel, és bevallanák maguknak, hogy az anyaság tényleg nem olyan idilli, ahogy eleinte hitték. Hogy nem így akarták csinálni. Ezt nagyon fájdalmas dolog bevallani. Ezért inkább annak lépnek a torkára, aki beszélni mer, ahelyett hogy tükörbe néznének, és meglátnák, hogy ők is át lettek verve.
Valószínűleg ez alá a cikk alá is jönnek majd a kommentek, hogy a könyvedben szereplő nők nem is szeretik a gyerekeiket, hiszen ha egy anya szereti a gyerekét, nem panaszkodhat.
Igen, ez is nagyon régi beidegződés. Nemrég egy nagy követőbázissal rendelkező, nagyon befolyásos nő is tett olyan kijelentést, hogy mennyire nem szép dolog arról beszélni, hogy az anyaság nehéz. Mert, hogy mit fog gondolni majd a gyerek, ha ezt hallja. Én erre azt mondom, hogy igenis meg kell alkotni azt a nyelvet, amivel el tudjuk mondani a gyerekeinknek, hogy anyának lenni nagyon megterhelő. Egyrészt azért, hogy őket felkészítsük rá, ne járjanak úgy, mint mi, hogy senki nem beszélt ezekről a dolgokról nekik. Másrészt, ha tisztában vagyunk azzal, mennyire nehéz anyának lenni, hogy mivel kell a nőknek megküzdeni, mi is más szemmel fogunk nézni a saját édesanyánkra. Jobban megérthetjük, miért viselkedett úgy, ahogy. Miért volt folyton olyan ideges. Nagyon kevés embernek volt olyan mesebeli, kedves, türelmes édesanyja gyerekkorában, amilyennek lennie kellett volna.
Nagyon sajnálom azokat az anyákat, akik annyira nem bíznak a gyerekükkel való szeretetkapcsolatban, hogy nem tudják elképzelni, hogy egy kamaszodó vagy kis felnőtt gyerekkel meg tudják értetni: attól még nem múlt el az irántuk érzett szeretetük, hogy mernek beszélni a problémáikról. Egy anya igenis szeretheti úgy a gyerekét, hogy közben őszintén beszél az anyaság nehézségeiről.
Egy anya igenis szeretheti úgy a gyerekét, hogy közben őszintén beszél az anyaság nehézségeiről
A társadalom elvárja a nőktől, hogy szüljenek, hogy az anyaságban teljesedjenek ki, de amint megszületik a gyerek, mindenki feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon abba, mit hogyan kellene csinálnia a nőnek. Mintha egyáltalán nem tartanánk az anyákat kompetensnek.
Az egész átverés ott kezdődik, hogy elhitetik a nőkkel, hogy nem lehet belőlük politikus, vagy vezető, nem lehetnek gazdagok, nem irányíthatnak. Hogy egy hely van számukra, ahol kompetensek lehetnek, az az otthonuk négy fala között van. Amikor egy nő megszüli a gyerekét, eleinte még hisz abban, hogy ez lesz az a szerep, amibe igazán beleadhat mindent, amiben igazán jó tud lenni. Aztán kiderül, hogy a gyereknevelésbe gyakorlatilag mindenki beleszólhat, mindenki jobban tudja, mint ő, mindenki elvitatja a hozzáértését.
Az is kiderült a könyvedből, hogy ha egy nőnek nehézségei vannak, ha nem tudja olyan mesébe illően megélni az anyaságát, ahogy azt a társadalom elvárná tőle, általában azt a következtetést vonja le – és a környezete is ezt sugallja – hogy ő a rossz anya. Ha nem elég boldog az anyaságban, ő csinál valamit rosszul.
Igen, és ez is visszavezethető arra, hogy milyen tudatosan lett elhitetve a nőkkel, hogy az anyaságban csak az nem boldog, aki szarul csinálja. Ezért hát a nők még jobban tepernek, még jobban kizsigerelik magukat, de ettől még nem lesz jobb, nem fogják magukat jobban érezni. Egyszerűen olyan a rendszer, hogy nem tudod jól csinálni, csak ha kifacsarod magad. És akkor mi marad a végén?
Hol vannak ebben a rendszerben az apák? Az apákat senki nem kéri számon, ha kettest kapott a gyerek. Az anyára fognak csúnyán nézni, hogy biztos nem csinál jól valamit.
Sőt, ha egy anya meghal, vagy elmegy, és az apa egyedül marad a gyerekével, az emberek kvázi isteníteni kezdik. Gyűjtést rendeznek neki az interneten, felnéznek rá, hogy micsoda hős.
A beszélgetésünk elején említetted, hogy az egyenlőségen alapuló párkapcsolatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy könnyebb legyen az anyák élete. Ezenkívül mi tudná még megkönnyíteni a dolgukat?
Nagyon sok pénz. Akkor is kell a sok pénz, ha nem akarod elhalmozni a gyerekedet, hiszen ahhoz, hogy Magyarországon biztonságban legyél, hogy például jó oktatást tudj biztosítani a gyereknek, az anyagiak elengedhetetlenek. Ahhoz is sok pénz kell, hogy ha mondjuk holnap az infláció miatt megint másfélszer annyiba fog kerülni minden, ne remegjen meg a talpad alatt a talaj. De kell egy jól megtartó családi háló is a férjen kívül, illetve ami még nagyon fontos, hogy a nőknek megmaradjon a szabadságuk. Hogy olyan munkát tudjanak végezni, amiben kiteljesedhetnek, amiben szabadnak érzik magukat, hogy legyen saját pénzük, amiből kifizethetik a bébiszittert, a takarítót, ha erre szükségük van.
Anyának lenni sehol sem könnyű, de vannak országok, például Németország, ahol könnyebb. Ezekre az országokra mind jellemző, hogy egyrészt gazdasági jólét van, másrészt az állam már évekkel ezelőtt felismerte, hogy olyan munkahelyeket, óvodahálózatokat kell létrehozni, olyan lehetőségeket biztosítani, amivel meg tudják könnyíteni a nők dolgát. Egy ilyen környezetben sokkal jobban tudnak boldogulni az anyák. Az, ahogy 2024-ben Magyarországon az anyáknak boldogulni kell, több mint felháborító.
Többször is hangsúlyoztad az Anya szívben, hogy ezzel a könyvvel nem lebeszélni akarod a nőket a szülésről. Mit szeretnél vele elérni?
Ez a könyv azt mutatja be, hogy hányféle csatornán keresztül keserítik meg az anyák életét. Ha ezt egy nő elolvassa, egyrészt megértheti a saját anyját, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie. Másrészt magára ismerhet, és azt tudja mondani, hogy basszus, nem én vagyok a hülye, nem velem van a baj. Felismerheti, hogy más is ugyanazt éli át, mint ő, más is ugyanúgy érez. Megértheti, hogy nem az egyes nőkkel, hanem a rendszerrel van a baj. Ez rendkívül gyógyító tud lenni, hiszen nem magukat kell többé hibáztatni. Látják, hogy azért szenvednek, mert egy igazságtalan rendszerben élnek.
A harmadik – ami soha nem fog megtörténni, pedig ez lenne a legcsodálatosabb –, ha egy ilyen könyv, vagy hasonló írások kapcsán elindulna egy változás. Mindig azt szoktam mondani, hogy ahhoz, hogy az anyák és a nők helyzete jobb legyen, először őket kellene megkérdezni, ők pedig gyönyörűen elmondanák – ahogy ebben a könyvben is – hogy mi az, ami fáj, mire lenne szükségük ahhoz, hogy ne rokkanjanak bele az anyaságba, és a gyerekeik se sérüljenek.
Fotó: Getty Images, az interjúalany sajátja
