Gyerekként mindig úgy éreztem, hogy anyukám túlzásba viszi az egész karácsonyi készülődést. Rohangál az ajándékokért, megsüti a linzert, a mézeskalácsot és még legalább két-három aprósüteményt, beszerzi a díszeket, kiválasztja a fát, aztán szentestére úgy főz, mint a szupermodellbőrbe bújt földönkívüli Kim Basinger a Marslakó a mostohámban, amikor az emberi létezéssel még csak ismerkedve egy teljes szakácskönyv tartalmát lefőzi a családnak reggelire. Valahogy akkor még úgy értelmeztem, hogy ez az egész az ő passziója, azt nem gondoltam volna, hogy ha ő nem csinálná meg, akkor jó eséllyel olyan lenne a karácsonyunk, mint bármelyik hétköznap este.
Kamaszkoromban azért már kezdtem megízleli, hogy az ünnepek közeledtével a férfi rokonok automatikusan elkezdenek felém gravitálni az olyan kérdésekkel, hogy mit vegyenek ennek meg annak. Apám sosem tudta, mit adjon anyukámnak, az öcsém meg egyáltalán nem is volt hajlandó foglalkozni ezzel, és már idejében bedobta a „közös” ajándékozás lehetőségét, amiben az ő része többnyire ideálisan is csak a fizetésre korlátozódott. Miközben a családunk alapvetően a magyarországi emancipációs mércékkel mérve kifejezetten progresszívnek mondható (a házimunka például abszolút megosztott férfiak és nők között), a karácsony valahogy egyértelműen a nők feladata lett.
Azt csak évekkel később, a kislányom születése után értettem meg, hogy ez mennyire nehéz feladat. És még inkább azt, hogy nem is a takarítás, a fülledt plázákban loholó bevásárlás vagy a mézeskalácstészta nyolcszori újranyújtása az igazán fárasztó, hanem levezényelni egy egész család boldog ünnepét. Észben tartani, hogy ki mire vágyik. Mások helyett kitalálni, hogy a másik minek örülne – ajándékokat gyűjteni a lányomnak vagy a férjemnek a szüleim nevében, a szüleimnek a testvérem és a férjem nevében, és így tovább. Az idősebb, nehezebben mozgó rokonok helyett be is szerezni. Kitalálni a menüt, amit mindenki szívesen eszik majd, emlékezni, hogy ki az, aki szereti a haltejet és ki az, aki nem, hogy melyik rokonod lett vegetáriánus vagy vegán, hogy kinél alakult ki cukorbetegség vagy tejfehérje-allergia az elmúlt évben. Megcsinálni az ünnepet úgy, hogy mindenkinek boldog legyen a karácsonya, miközben azt senki sem kérdezi, hogy te egyébként mire vágynál – mert hát mindenki tudni véli, hogy te mint nő attól leszel boldog, ha megeteted, megajándékozod és úgy egyáltalán a tenyereden hordozod az egész családot. Hát azért élsz, hogy gondoskodj, ugye.
Az elmúlt években egyre több szó esik a láthatatlan munkáról, és azon belül is egy nagyon speciális vállfajáról, az érzelmi láthatatlan munkáról. Kitalálni, majd észben tartani minden feladatot elképesztően fárasztó dolog, még úgy is, ha a végrehajtásban már kapunk (több-kevesebb) segítséget. A döntési fáradtság pusztító tud lenni, amikor decemberben már a százhuszadik dolgot kell elterveznünk attól kezdve, hogy hogyan szerzünk cukormentes lekvárt a zserbóba odáig, hogy a Greta Thunberg epigonná vált unokahúgunknak megtaláljuk a legmutatósabb lebomló ajándékcsomagolást. A férfiak általában csak a nők hosszas kognitív munkájának végeredményéből lepárolt utasításokat kapják meg: hozd el a pontyot, tedd fel az ablak fölé az égőket, menj el átvenni a csomagot, amit megrendeltem a gyereknek. Kiveszik a részüket, persze, de messze nem terheli le őket annyira az ünnepi időszak, mint a nőket.
Ez a jelenség persze általános, az egész évre kiterjedő probléma a nők életében, az ünnepi időszakban mégis borzasztóan felerősödik. Olyannyira, hogy szentestére tényleg hullafáradtan rogynak le a karácsonyfa alá a nők – persze csak miután mosolyogva felszolgálták az összes fogást, és el is mosogatták a tányérokat, miközben a család többi tagja elégedetten pukkadozik a kanapén. Nem gondolom, hogy a legtöbb családban pontosan átlátják ezt, hiszen akkor valószínűleg nem viselkednének így a nőkkel, anyákkal: egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb embernek még mindig kényelmesebb elhinni, hogy a nők ezt akarják, mi több, ez a jó nekik. És sajnos tényleg ki tud ebből alakulni egy ördögi kör, amiben a szerepelvárások által fényévekkel jobban szorongatott nők kötelességüknek érzik, hogy magukra vegyék a karácsonyi porondmester szerepét és megfeleljenek mindenki elvárásainak, a saját szükségleteiket zokszó nélkül a sarokba hajítva.
Én hiszek benne, hogy lehetne ez másképpen. Ha a körülöttünk lévő emberek (testvérek, férjek, gyerekek, egyéb barátok és rokonok) felismernék ezeket a terheket, és annyit mondanának: bízd rám, akkor máris könnyebb lenne.
És ha nemcsak a beszerzést, a hagymapucolást, a dekorálást – persze ezeknél is jól jön minden segítség – vállalnák át, hanem az érzelmi-kognitív feladatokat is. Ha mondjuk valaki bevállalná, hogy kitalálja és megcsinálja az aprósütiket, vagy meglepne azzal, hogy az ünnep előtt csillogóra takarítja a lakást. Viszont ha így történik, a nőknek is segíteniük kell: meg kell tanulnunk elengedni a felelősséget, sőt, az ezzel járó bűntudatot is, és elhinni, hogy mások is képesek pont ugyanolyan jól (na jó, majdnem ugyanolyan jól) elvégezni a feladatainkat, mint mi magunk. És akkor talán lesz időnk megkóstolni a zserbót, amit még hajnalban sütöttünk, megnézni egy karácsonyi filmet anélkül, hogy elaludnánk rajta, és azt érezni, hogy az ünnep végre egy kicsit rólunk is szól.
Fotó: Getty Images
