Szörf
Boti az első surf táborom előtt mosolyogva csak annyit mondott, téged is be fog szippantani. Már megint igaza lett. Pedig az elején ellenkeztem. Én a jóga szerelmese vagyok, nincs a Földön semmi, ami ennél fontosabb lehet. De van, ha nem is fontosabb, de legalább olyan jelentőségteli, és ez pedig a szörf. A jógáról valószínűleg sokkal szélesebb képetek van, hiszen elterjedtebb, többen gyakoroljuk, főleg itthon. A szörf gyökerei egészen Hawaii szigetéig repítenek, és szorosan összekapcsolódnak az amerikai színekben olimpiai bajnoki címet szerzett Duke Kahanamoku személyével, akiről a róla készült film megtekintéséig nem is hallottam.
A szörföt népszerűsítő, saját deszkájáról elhíresült Duke olyan közelségbe hozta ezt a meditatív életérzést, hogy azóta a bakancslista legtetejére ugrott fel Hawaii hullámainak meglovaglása. Jól olvastátok, életérzés, hiszen a szörf elsősorban nem sport. Az óceánparton, a homokban hónuk alatt deszkát cipelő srácok kieveznek a line-upra, felülnek a deszkáikra és csak figyelik a horizontot, türelmesen várva a hullámra. Óceánjóga, mondom én. Aztán megérkezik a set, feleveznek a hullámra, a másodperc tizedrésze alatt már a green wave-en vannak és mesterien manővereznek, hogy a leghosszabb utat járja be a deszka a falon, miközben a lemenő nap fényében megcsillannak a vízcseppek a meztelen férfi izmos felsőtesteken.
Na, kinek nem sikerült kedvet csinálnom egy szörftáborhoz? Srácok, szörfös csajok is vannak hasonló kondíciókkal, csak szólok! Álmok kontra valóság: eszméletlen melós és hosszú az út eljutni az ilyen szintű szörfözésig, de mint tudjuk, nem mindig az eredmény a fontos, sokkal inkább az odavezető út.
Sport kontra lifestyle
Úgy vélem, hogy óriási különbség van a sport mint mozgásforma és a lifestyle, azaz életmód között. Mit értek ez alatt? Számomra a sport, amikor elmész egy bármilyen foglalkozásra, edzésre, végigtolod azt az egy-két órát, majd kifáradva, az izmaidat átmozgatva, hazamész és folytatod a napod ott, ahol a training előtt abbahagytad. Az életmód, amikor a mozgás élménye összekapcsolódik egy mélyebb önismerettel, egy szellemi, lelki fejlődéssel és kihat az egész életedre, ott van minden pillanatban.
Emlékszem, amikor tíz éve a húgom elcipelt magával az első jógaórára. Virágzó önbizalommal léptem be a stúdióba, hogy mit nekem egy kis jóga, hiszen futok, saját testsúlyos edzéseket végzek. Aztán negyedóra után, azt hittem, hogy kifutok a teremből; a jobb láb, bal kéz, belégzés, kilégzés, és a lazítsd el az arcizmaid kombónál azt sem tudtam, hogy merre van arccal előre. Teljesen kikészültem, és nem is feltétlenül fizikálisan, sokkal nagyobb hatással volt rám mentálisan. Persze másnap olyan izmokat is éreztem a testemben, amiről addig tudomásom sem volt. Megfogott!
Először, mint oly sokan, le akartam győzni, felül akartam kerekedni, hiszen az egóm dolgozott gőzerővel és én hagytam. Kartámaszok, erőpózok, sokszor eszetlenül neki a legnehezebb ászanáknak, mert majd én megmutatom. Összeszedtem néhány apróbb sérülést, aztán lassan fordult a kocka, több helyet kapott a meditáció, az ahimsa elve, miszerint nem ártok másoknak és nem ártok magamnak. Kezdtek kinyílni a kapuk, kezdtem megismerni magam és bizony sokszor nem tetszett, amit a tükörben láttam, de tudtam, hogy akkor, amikor Réka elvitt arra a gyakorlásra, valami megváltozott. Ráléptem a jóga ösvényére, ahonnan nincs visszaút.
Kipróbáltam az összes jógairányzatot
Mindenevő
Kipróbáltam az összes jógairányzatot, ami csak szembejött, és lassan körvonalazódott számomra, hogy mi az, amiben gyenge vagyok, amin még sokat kell dolgozni; nálam ez a meditáció a lelassulás és az elengedés volt. Aztán jöttek a képzések, előkerültek az anatómia-, jógafilozófia-könyvek és egyre mélyebbre merültem a jóga végtelen világában. Fantasztikus mesterektől tanultam, müncheni éveim alatt rengeteg jógastúdiót látogattam. Olaszországban egy Indiában tanult mestertől tanultam és online amerikai és ausztrál oktatók óráin vettem részt, egy nagyon színes képet kapva arról, hogy ki hogyan értelmezi, látja és éli meg ezt a több mint ötezer éves tudományt.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam, hogy az elméleti tudást a saját személyes tapasztalataimmal összefonva, mint egy szűrőn, a saját személyiségemen átengedve alázattal adjam át azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy velem gyakorolnak. Így indultam el az oktatói pályán, melyen csillapíthatatlan tanulási vágy, a megtapasztalás, a fejlődés flow-ja visz tovább.
Stúdió kontra tábor jóga
Azt első képzésem legelején tudtam, hogy nem akarok stúdióban oktatni. Szeretem a struktúrákat és a rendszert, de a szabadságot sokkal jobban. Amikor jött a BeSoulty az életembe, éreztem, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Ez az én oktatói pályám, nem könnyű, de a kihívás doppingol, imádom magam olyan szituációkba helyezni, ahol a tudást, a spontaneitást és kreativitást ötvözhetem. Az elején bizony sokszor fejtörést okozott, hogy a táborban megjelent csoport néhány tagja még soha nem jógázott, és van olyan is, aki rendszeresen, sőt, akár maga is oktató.
Míg egy stúdióban általában egy összeszokott csapat jár, hétről hétre fejlődnek, gyakorolnak egy jól felépített struktúra szerint, addig a táborokban minden alkalommal egy teljesen más csapat érkezik, nagyon különböző személyiségekkel, más-más jógás háttérrel. Mi a táborainkban kimozdítjuk az embereket a komfortzónájukból, tesszük ezt a sokszínű programokkal, a szörfórákkal és ehhez alkalmazkodva a jógagyakorlásokkal, melyek szintén nagyon változatosak; igyekszem mindig valami újat, valami szokatlant csempészni a gyakorlásokba, több oldalról bemutatva ezt a varázslatos lifestyle-t.
Az első szörf
Magyarország nem rendelkezik óceánnal, ezért nekünk magát az érzést is meg kell szokni, ahogy hullámzik, ahogy betemet és beszippant. Az első szörf beégett az agyamba, soha nem fogom elfelejteni, még az óceán illatára is emlékszem és arra, ahogy először sétáltam be a rohadt nagy szörfdeszkával a vízbe. Srí Lankán történt. Táborainkban mindig helyi oktatókkal dolgozunk, hiszen ők ismerik a legjobban a helyi a kondíciókat és sokkal autentikusabb.
Az első szörf beégett az agyamba
Táborozóink nagy többsége először szörfözik, így újra és újra átélem velük az első alkalom varázsát, azt az adrenalinfröccsöt, amit a szörf ad. Mindig eszembe jut a legelső alkalom, amikor felálltam a deszkára, még ha csak 2 másodpercre is, euforikus érzés. Imádom, ahogy a táborozók izgalommal várják a szörfórákat, ahogy küzdelmesen, de mosolyogva próbálnak bejutni a hullámokon keresztülugrálva vissza a kezdőpontra, ahol az oktató várja őket.
Ahogy kisétálnak a 1,5-2 órás vízben töltött idő után hullafáradtan, de olyan lelkesen, mint a gyerekek a karácsonyi ajándékosztás után. Egyszerűen rajongásig szeretem az érzést, ami lassan, láthatatlanul formál át, változtat meg, akár egy hét alatt is. A beszámolók pedig egyértelműen azt erősítik, hogy csodát művel a jóga és a szörf az emberekkel.
Legnagyobb élmény
Sokan kérdezik, hogy mi volt a legemlékezetesebb szörfélményem. Ha hiszitek, ha nem, nekem nem a legnagyobb hullám volt. Mivel sokfelé járunk a táboraink során, minden lehetséges helyen szörföztem már hol nagyobb, hol kisebb, hol semmilyen sikerrel. De tudjuk, hogy az öröm maga az út, és nem a cél elérése. A legszebb szörfélményem Costa Ricához kötődik; igen, tudom, erről az utazásról még nem meséltem nektek.
Costa Ricán egy argentin szörfoktatóval dolgoztunk együtt, aki emberileg is példaértékű és oktatóként felülmúlhatatlan. Imádtam, ahogy tanít, a nem szűnő lelkesedését, ahogy a trópusi hőségben, teljesen leizzadva még mindig mosolyogva, teljes átéléssel magyaráz, ugrál a deszkán, bemutatva a tökéletes pop upot (felállást). Még mindig hallom a hangját, ahogy lelkesít minket, „nice”. Leandrótól tanultam eddig a legtöbbet, egy teljesen új perspektívába állította a szörföt a légzéssel és neurobiológiai ismereteivel kiegészítve az oktatást. Lebilincselő volt.
A legszebb élményem azért a vízen történt
A legszebb élményem azért a vízen történt. Az utolsó napok egyikén a csapat nagyobb része egy hajókiránduláson vett részt, mi négyen, csajok, pedig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk szörfözni. Leandro a szokásos lelkesedéssel fogadott minket, minden „nice” volt, kimentünk a partra, beeveztünk a line upra (ahol a szörfösök a deszkáikon ücsörögve várják a hullámokat) Ekkor én már a fordulást gyakorolgattam, több-kevesebb sikerrel. Leandro javasolt egy módszert, látta rajtam, hogy furán nézek, mondta, hogy ne kérdezzek, csak csináljam. Oké, ő a mester, meg sem szólaltam.
Már a jelenléte megnyugtatott, ahogy a line upon üldögélve figyeltem a horizontot. Egyszer csak figyelmeztetett, hogy jön a hullám, készüljek. Felfeküdtem a deszkára, elkezdtem evezni, megtolt a hullám, éreztem az erejét, felpattantam a deszkára, már fordítottam is balra, fent voltam a falon, hallom ám, hogy kiabál: a karod! Elkezdtem óriási köröket rajzolni a bal karommal, ugye ez volt az instrukció, amire furán néztem. És láss csodát, elkezdtem fel és le mozdulni a falon. Ez a manőverezésekhez vezető egyik legfontosabb lépés. Abban a pillanatban el sem hittem, hogy azt én csinálom.
Nem akartam, hogy vége legyen, örökre azon a hullámon akartam maradni. Persze a hullám végére értem, beugrottam a vízbe és olyan gyorsan eveztem vissza hozzá, mint még soha. Mondanom sem kell, hogy sírtam örömömben és Chori (amúgy ez a beceneve, a Leandróra nem igen hallgat) csak lazán ennyit mondott, ahogy visszaértem: „nice”. Szörfös körökben gyakorta hallani, hogy „one is enough”, azaz elég az az egy, és ez erre a napra különösen igaz volt. Ha több hullámot nem is kapok el, az az egy bőven elég volt.
Legextrémebb szörf spot
Öveket bekapcsolni, ez kemény lesz. Az első Balin töltött táborom volt, amikor életemben először kaptam hardboardot. Ez már nem a nagy, stabil tanuló deszka, hanem egy kisebb, könnyebben mozgatható, de sokkal kevésbé stabil deszka. Irány a profi szörf. Na, az elején nemhogy felállni nem tudtam rajta, de óriási kihívás volt feküdni a deszkán úgy, hogy a hullám ne borítson a vízbe. Vicces, hogy „csak” egy deszkacsere, aztán teljes újratervezés. De a szörf ilyen, minden helyszín, minden nap egy teljesen más szituáció.
A szörf ilyen, minden helyszín, minden nap egy teljesen más szituáció
Na, egy ilyen izgi helyzetbe cseppentünk Lombokon, ahova Bali után mentünk a csapattal. A reggeli szokásos jógagyakorlás után, teljes chillben mentünk az oktatókkal ki a partra, mindenki megkapta a deszkákat. Büszkén mondtam, hogy én már hardboarddal megyek, kaptam is egyet, majd az óceán felé pillantottam, de egyetlenegy szörföst nem láttam. Jó helyre jöttünk mi egyáltalán? Jonny, az egyik oktató egy kisebb hajó felé terelt minket. Nem értettem az egészet, hogy mi fog itt történni. Kihajózunk. Mondta mosolyogva. Nyeltem egy nagyot, és láttam, hogy a csapat is kicsit nyugtalan. Beültünk a hajóba, mentünk jó pár percig, elhagyva a partot.
Megállt a hajó, Jonny és a többi kis Maugli kiszórták a boardokat az óceánba, majd mondták, hogy mindenki ugorjon, és keresse meg a saját deszkáját. Na, itt már senkinek nem volt őszinte a mosolya. Ott evickéltünk a végtelen óceán kellős közepén, szárazföldet nem látva. Az oktatók megmutatták a chanellt – így hívjuk azt a sávot a vízen, ahol nem törik hullám, ahol egy ride után leszállsz a szörfdeszkáról és visszaevezel a line upra. Kitekintve a többi szörfösre és megpillantva a finoman fogalmazva nem kicsi hullámokat, én azt gondoltam, hogy mindannyian itt fogunk meghalni. De eveztem az oktatók után, lesz, ami lesz.
Nem volt más választás, mint szépen átprogramozni az agyamban a félelmet. Mitől is félek, ez ugyanolyan víz, mint eddig, épp csak a biztonságot nyújtó part nincs, ahol leér a lábam, de a szörf nem is arról szól, hogy a vízben sétálgassak. Elkezdtem tudatosan lélegezni, és a line upon ülve, a horizontot figyelve azt vettem észre, hogy végtelen nyugalom lett úrrá rajtam. Gyere, hullám, gyere rám, nem félek tőled. Ó, micsoda session volt. A lemenő nap aranyló fényében az utolsó csúszásom után elegánsan leszálltam a deszkáról, visszaeveztem a hajóhoz és olyan brutál büszke voltam a csapatomra, akik szintén leküzdve a félelmeiket, mosolyogva, boldogan gyülekeztek a hajó körül.
A lényeg – „ne küzdj ellene, válj eggyé vele”
Könnyű ezt mondani, amikor már nem a fehér habon bohóckodsz, hanem be kell evezni a hullámokkal szemben, amik jönnek és jönnek, ha akarod, ha nem. Sőt pofán vágnak, maguk alá temetnek. Nyeled a sós vizet, mintha szeretnéd, hogyan lehet nem küzdeni ellene? És persze könnyű annak, aki az óceánnál nő fel és egy vécéülőkén tanul meg szörfözni, mert nincs lehetősége szörfdeszkát venni. Igen, ez egy igaz történet, egészen pontosan a Srí Lanka-i szörfoktatónk és nagyon kedves barátom személyes története. És a fent említett idézet is tőle származik.
Az örökké mosolygó, imádni való Suranga többszörös bajnok, az élete a szörf és a tanítás
Az örökké mosolygó, imádni való Suranga többszörös bajnok, az élete a szörf és a tanítás. Ő tanított meg szörfözni, és mindig nagy érdeklődéssel követi az útjaimat, hogy a világ más pontjain milyenek a kondíciók, hogy ment a csúszás. Amikor másodszor mentem Srí Lankára és töltöttem hosszabb időt a paradicsomban, egy szörfözés alkalmával értettem meg azt, amit mondott nekem. Egyedül eveztem ki, azon a partszakaszon, ahol életemben először álltam szörfdeszkán, de akkor már hardboarddal a green wave-re. A line upon ülni és bámulni a végtelen óceánt, közben tudatosan lélegezni és csak létezni a jelen pillanatban a világ egyik legcsodálatosabb érzése. Szuper hullámok voltak aznap. Jöttek egymás után az óceán légzésének ütemében. A szörf a határozott döntésekről is szól, megláttam, eldöntöttem, hogy ő az enyém lesz, befordultam, el kezdtem evezni, hátranéztem, a hullám csak emelkedett. Abban a pillanatban, ahogy megtolta a deszkámat a hullám, éreztem az erejét, de pont abban a pillanatban a korábbi félelem helyett a végtelen nyugalmat éreztem, mintha ez a világ legtermészetesebb érzése lenne, csak siklottam, eltűnt az idő, eltűnt a küzdelem, csak a béke maradt. Eggyé váltam a végtelen óceánnal, ahogy azt Suri tanította.
Fotó: Darab Zsuzsa
