A kreativitás olyan fogalom, amit nap mint nap használunk, mégis kevesen tudnánk pontosan meghatározni. Hogyan definiálható a kreativitás, és miért fontos a mérése, fejlesztése?
Lannert Judit: A kreativitás a tudományos életben is viszonylag nehezen definiálható, az idők során sokat formálódó fogalom. A mai meghatározásunk szerint – az OECD PISA-mérésének definíciójával összhangban – „a kreatív gondolkodás az ötletek generálásában, értékelésében és fejlesztésében való eredményes részvétel kompetenciája, amely eredeti és hatékony megoldásokat, tudásbeli fejlődést és a képzelet hatásos megnyilvánulását eredményezi”. Másképpen fogalmazva, a kreativitás eredménye egyszerre új és a közösség által elismert dolog. Az újdonságot úgy kell érteni, hogy az adott közegben, vagy az adott személy számára új, vagyis nem feltétlenül a világmegváltó innovációkra kell gondolni. Itt máris látszik, hogy mi nem az úgynevezett „nagy kreativitásról“, a zseniális feltalálókról és nagy művészekről beszélünk, hanem a „kis kreativitásról”, ami egy sokkal hétköznapibb szint. Bár még mindig divatosabb a nagy kreativitással foglalkozni, a kis kreativitás borzasztóan fontossá vált egyre gyorsuló modern életünkben. Olyan időkben élünk, amikor a problémákat nem lehet jól bevált receptekkel, tartós szabályrendszerek segítségével megoldani – folyamatos megújulásra, ehhez pedig kreatív gondolkodásra van szükség. Ez mindenkinek fontos: ha azt gondoljuk, hogy a kreativitás csak a művészeknek meg a zseniknek jár, akkor nagyon nehéz helyzetbe hozzuk magunkat, és nem igazán fogunk tudni boldogulni a jövőben.
Németh Szilvia: Mi ezen belül is alapvetően a pedagógiai szempontokkal foglalkozunk, ezeket foglaltuk össze a hamarosan megjelenő Kreatív Tanulás című könyvünkben is. A PISA tipológiáját adaptálva a Kreatív Partnerség Magyarország programnál egy ötelemű rendszer segítségével igyekszünk a pedagógusok számára is megragadhatóbbá tenni a kreativitás fejlesztési irányait: eszerint a kreatív ember kíváncsi, nagy képzelőerővel bír, kitartó, együttműködő és fegyelmezett. Ezeket a szempontokat kellene a pedagógusoknak beépíteni a tanórák anyagába, ha fejleszteni szeretnék a gyerekek kreativitását – márpedig mi azt gondoljuk, hogy ezek a készségek ma épp annyira fontosak, mint bármelyik tantárgyi tudás.
Az egyértelműnek tűnik, hogy a gyerekek későbbi életében, a munkaerőpiacon való elhelyezkedés szempontjából borzasztóan fontos a kreativitás. Emellett vannak a kreativitás fejlesztésének korábban is megmutatkozó, akár személyiségfejlesztő hatásai is?
N.Sz.: Igen, azt gondoljuk, hogy a kreativitás nagyon jó eszköz a tanulók énképének megerősítésére, identitásépítésre is. Mi alapvetően is olyan pedagógiai módszerekben hiszünk, amelyek az ismeretátadáson túl a gyerekek cselekvőképességét, személyiségét is képesek fejleszteni – ez a gyerekközpontú pedagógia megközelítése.
Lannert Judit és Németh Szilvia
A kreativitásról úgy szoktunk gondolkodni, mint egy eleve adott készségről, ami biológiailag determinált módon „jár” bizonyos embereknek. Ez mennyire téves elképzelés?
N.Sz.: A kreativitás fejleszthető, ez nagyon fontos alapvetés. Azt is érdemes látni, hogy a pedagógusnak mindig önmagához is kell mérnie az adott gyereket: ha a gyerek olyan ötletet hoz, ami neki korábban még nem jutott eszébe, az már kreatív gondolkodásnak számít, még akkor is, ha mások korábban már előrukkoltak ugyanazzal az ötlettel.
L.J.: Hozzá kell tenni azt is, hogy a kreativitás területfüggő. Egyáltalán nem biztos, hogy aki kreatív matematikából, az kreatív festőművész vagy táncos lesz – vagy fordítva. A PISA négy területet mér: vizuális, szociális, verbális és természettudományi kreativitást. Ebből talán már az is látszik, hogy a kreativitás egyáltalán nem úgy működik, ahogyan a hétköznapokban elképzeljük: sokan úgy gondolják, hogy a kreatív embert csak úgy megszállja az ihlet és akkor hirtelen jön valami zseniális ötlete. Ezzel ellentétben, ahogy Szilvi is említette, a kreatív gondolkodásnak a fegyelem és a kitartás is alapvető elemei. Emellett a kreativitáshoz a megfelelő ismeretek birtoklása is nagyon fontos: itt meg kell jegyezni, hogy egy adott terület túlságosan mély ismerete és hiperfókuszált tanulmányozása viszont már kontraproduktív lehet a kreativitás szempontjából – ezt PhD-hallgatók vizsgálatánál figyelték meg. A kitekintés, perspektívaváltás és a megszokottól való elrugaszkodás is kell a kreatív gondolkodáshoz.
A másik – rendkívül káros – tévedés a kreativitás kapcsán, amikor az ügyeskedéssel kapcsoljuk össze. Sajnos Magyarországon nagyon jellemző ez a felfogás: gondoljunk csak a népmesékre, ahol nagyon sokszor a másikat átverő, a helyzetet kicselező figurák járnak jól. A kreativitás nem zsenialitás és nem is ügyeskedés, ezt nagyon jó lenne átkeretezni a közgondolkodásban.
Sok szülő gondolkodik úgy, hogy az ő gyereke mondjuk matekból jó, magyarból pedig nem, és akkor ez már így is marad. Gondolom, ez a kreativitás kapcsán is így van.
L.J.: De nem is kell egy gyereknek mindenből jónak lennie. A kedvenc TED-előadásomban Margaret Heffernan elmesél egy kísérletet, melyben „szupercsirkéket” raktak össze, és megnézték, hogyan viselkednek egymással ezek a nagyobb, erősebb, minden szempontból „jobb” egyedek. Hát, egy év múlva már egy sem élt: egymásnak estek és elpusztultak, míg a „normális, hétköznapi” csirkék csoportja vígan kapirgált. Ugyanígy azzal sem járnánk jól, ha egy társadalom csak zsenikből állna. Ma már rengeteg cég is kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem túlképzett szakembereket keres, hanem olyanokat, akikkel jól lehet együttműködni, akik jól adaptálódnak az adott vállalat elvárásaihoz és képesek felelősséget vállalni önmagukért és a környezetükért. Nagyon fontos például a már említett szociális kreativitás: ezt a PISA egy olyan feladattal mérte, ahol mozgáskorlátozottak számára kellett lehetőségeket teremteni egy könyvtárban. Az ilyen kompetenciák mentén juthatunk el egy élhetőbb társadalomig, nem azzal, ha zseniket akarunk képezni a gyerekekből.
A PISA kreativitásméréséből az derült ki, hogy a lányok mindenhol kreatívabbnak bizonyultak a fiúknál – mi lehet az oka ennek a nemi a különbségnek?
L.J.: Ez az eredmény a PISA szakértőit is meglepte. Bár egyelőre még nem vizsgálták az okokat, ők rögtön annyival magyarázták meg a dolgot, hogy a felmérés közel két órán keresztül zajlott, és a fiúk általában hamarabb elfáradnak, míg a lányok kitartóbbak…
N.Sz.: Egyébként ha a kitartással magyarázzuk az eredményeket, az szintén csak azt támasztja alá, hogy a lányok kreatívabbak.
L.J.: Valóban, a kitartás és a fegyelmezettség is fontos szempontok, de mi úgy gondoljuk, ennél többről van szó. Korábbi vizsgálatokból az is kiderült, hogy a lányok a kollaboratív problémamegoldásban is jobbak, és nem pusztán azért, mert ők jobban szeretnek együttműködni. A kulcs az együttműködés motivációjában rejlik: a fiúk azért szeretnek együtt dolgozni, mert azt remélik, hogy csapatban jobban teljesítenek, a lányok ezzel szemben a kapcsolódás élménye miatt dolgoznak szívesen együtt. Márpedig a kapcsolódás értékelése szorosan összefügg az empátiával és a nézőpontváltás képességével. Vagyis a lányok bizonyos szempontból a hátrányaik miatt kerülnek előnybe. A lányok kicsi koruktól kezdve rá vannak kényszerítve a perspektívaváltásra, hiszen az irodalmi művek és a filmek többnyire férfiakat tesznek főszerepbe – ettől sokkal automatikusabban megy nekik a nézőpontváltás.
Volt egyébként ezzel kapcsolatban egy érdekes élményünk: egy iskolai felmérés során kis történeteket olvastattunk a gyerekekkel, ahol kreatív és nem kreatív viselkedéseket írtunk le fiú és lány karakterekkel, akikkel a gyerekeknek azonosulniuk kellett. Amikor megnéztük a megoldásokat, sok fiúnál azt láttuk, hogy a lány főhősöket szerepeltető történetekhez nem írtak semmit… Amikor erre rákérdeztünk, azt felelték, „Mert én fiú vagyok, itt meg lány van.” Érdekes módon ez fordítva nem fordult elő.
N.Sz.: Ehhez még érdekes adalék lehet egy másik eredményünk is: az elmúlt években volt egy kutatással egybekötött projektünk, ahol kisebb gyerekekkel foglalkoztunk. Amikor harmadikos gyerekekkel tartottam fókuszcsoportos beszélgetést, azt vetették fel problémaként, hogy voltak olyan témakörök, amiket a fiúknak valamiért nehezebb volt feldolgozni. Ezt egy kisfiú fogalmazta meg, és ahogy kimondta, a lányok rögtön elkezdtek előrukkolni különböző megoldási javaslatokkal. Azt láttuk, hogy míg a fiúk a legtöbb hozzászólásban problémákat vetnek fel, a lányok inkább megoldási javaslatokkal állnak elő. Ezt egyébként a norvég partnereink is megfigyelték a saját kutatásaikban.
Ahogy a szavaikból is egyértelmű, a lányok azért empatikusabbak és együttműködőbbek, mert így szocializáljuk őket…
N.Sz.: Igen, itt érdekes és talán kevésbé tematizált szempont, hogy az óvodákban és iskolákban is többnyire női pedagógusokkal találkoznak a lányok, akiktől hamar átveszik a gondoskodó, klasszikusan női szerepmintákat. A fiúk sokkal kevésbé találnak azonosulási pontokat az oktatási rendszereken belül, a női pedagógusok pedig gyakran könnyebben alkalmazkodnak a lányokhoz, mint a fiúkhoz. Arról nem is beszélve, hogy általában nem a konfrontatív nők mennek pedagógusi pályára, hanem azok, akiknek fontos a szakma által sok szempontból kínált biztonság – ezzel még inkább megerősítik ezeket a nőiesnek tartott viselkedésmintákat.
Csakhogy a társadalom gyakran ki is használja a lányok empatikusabb, együttműködőbb viselkedését és így bírják őket kompromisszumra, vagy így próbálják elnyomni őket.
L.J.: Valóban, de ezért nem a lányokat kell vegzálni, hanem a fiúkat. Nem az lenne a cél, hogy a lányok kevésbé legyenek empatikusabbak és együttműködőbbek, hanem hogy a fiúkban is megerősítsük ezeket a készségeket. Egy korábbi, online biztonsággal kapcsolatos kutatásunkban is azt láttuk, hogy a szülők borzasztóan féltik a lányokat és ezért sokkal jobban is kontrollálják őket – szemben a fiúkkal, akik sokkal nagyobb számban felelősek az online bullyingért. Az látszik, hogy a szülőknek nincsenek igazán eszközeik a fiúk viselkedésének a kezelésére, míg a lányokat túlkontrollálják, ezzel is megerősítve a nemi viselkedésmintákat – áldozati bárányokat és agresszív farkasokat nevelünk.
N.Sz.: Az is súlyos probléma, hogy alsó tagozatban, ahol a gyerekek személyiségfejlődésének jelentős része lezajlik, a fiúk szükségletei sincsenek felismerve – épp az egyéni szükségletek szerinti differenciált pedagógiai megközelítés hiánya miatt. Mivel a pedagógusoknak nincsenek hozzá meg az eszközeik, az a jellemző, hogy a fiúk egymás között „lemeccselik” a saját konfliktusaikat.
Azt mondták, a munkaerőpiacon egyre fontosabb a kreativitás. Ha felismerjük, hogy a nők kreatívabbak, akkor lehetséges, hogy a jövőben a munkaerőpiac is jobban értékeli a női dolgozókat, és akár a nemek közötti bérszakadék is mérséklődhet?
L.J.: Ehhez azért az is kellene, hogy a nők is felemeljék a hangjukat a láthatatlan vagy alulfizetett női munka ellen: Skandináviában azért tartanak ott a nők, ahol, mert kimentek az utcára és kiharcolták a jogaikat. Bármennyire is nehéz szembesülni vele, sajnos a nők hajlamosak beletörődni a helyzetükbe – de ha tudatosítjuk és felismerjük a problémát, akkor lehetséges kilépni belőle. Én egyébként azt látom, hogy a fiatalabb generációk már öntudatosabbak ebben és a nők sem hajlandóak magukra venni azokat a szerepmintákat, amik a kihasználásukkal járnak. Nálunk az egész egészségügy és oktatás a jó minőségű, de alacsonyan fizetett női munkára épül, és a most tapasztalható pedagógus- és ápolóhiányból jól látszik, hogy a fiatalabbak már nem akarják vállalni ezt. Egy lassú érési folyamat zajlik tehát, aminek a végén jó eséllyel kipukkad a lufi és társadalmi szinten rá kell jönnünk, hogy muszáj megfizetnünk és megbecsülnünk a nőket.
A PISA méréséből az is kiderült, hogy Magyarország itt is az átlagnál rosszabbul teljesített. Hogyan kellene átalakítanunk az oktatási rendszert úgy, hogy hatékonyabban fejlesszük a gyerekek kreativitását?
L.J.: Rém egyszerű a recept: a jól teljesítő országok egytől egyig a tananyag részévé tették a kreativitást. Vagyis fókuszáltan, a pedagógusokat szakszerűen képezve foglalkoznak a kreativitás fejlesztésével.
N.Sz.: Ezekben az országokban az is látszik, hogy a szülők is jobban értik a kreativitás fogalmát, már nem kizárólag a művészi készségekkel azonosítják azt. Azzal, hogy a kreativitás fejlesztése a tanterv részévé válik, a kreativitással kapcsolatos edukáció is jobban működik, és egy pozitív körforgás alakulhat ki. Ezzel együtt fontos látni, hogy mi a Kreatív Partnerséggel nem a tananyagot dolgozzuk át: az anyag feldolgozását segítjük kreatív eszközökkel. A programunkban művészek segítségével mentoráljuk a pedagógusokat, megmutatva, hogyan tudják beilleszteni a kreativitásfejlesztő gyakorlatokat és szemléletmódot az oktatásba.
L.J.: Azt is érdemes hozzátenni, hogy ennél a módszernél nem az a lényeg, hogy a pedagógus szuperkreatív legyen: neki az a feladata, hogy facilitálja a gyerekeket, hogy kreatívabban gondolkodjanak. Ez nehéz helyzet, mert a pedagógusok gyakran úgy érzik, akkor végeznek jó munkát, ha aktívak, ha ők maguk minél kreatívabb feladatokat találnak ki – csakhogy ez a hozzáállás megint csak a frontális oktatást erősíti.
A PISA mérése arra is rámutatott, hogy Magyarországon számít leginkább meghatározó tényezőnek a családi háttér a gyerekek teljesítményében. Ez mit jelent pontosan?
L.J.: Ha valaki megkérdezné, hogy mi a legfontosabb PISA-adat Magyarország vonatkozásában, én ezt emelném ki. Korábban megvizsgáltuk, hogy milyen összefüggésben vannak a matematika kompetenciamérés eredményei a matematika osztályzatokkal. Ezek alapján három csoportra osztottuk a gyerekeket: voltak, akiket a kompetenciamérés eredményeivel összhangban, vagyis jól értékelt a tanár, míg voltak olyan gyerekek is, akiket alul-, illetve felülértékeltek. Aztán azt is megnéztük, mi történik két évvel később. Azt láttuk, hogy azok a gyerekek, akiket a tanárok felülértékeltek, két év múlva valóban jobban teljesítettek, akiket pedig alulértékeltek, azok valóban rontottak is. Azt is szerettük volna tudni, hogy mi alapján értékelték alul- vagy felül a gyerekeket, és azt találtuk, hogy az értékelések a szülői értekezleten való részvétellel mutatták a legerőteljesebb összefüggést. Vagyis azokat a gyerekeket értékelték alul, akiknek a szülei nem jártak szülőire. Ezek általában olyan hátrányos helyzetű családok, akiknek nagyon eltérő a kulturális kódja, nyelvezete a pedagógustól, akiket valószínűleg nem is látnak ott szívesen. Ezeket a gyerekeket nem feltétlenül rosszindulatból becsülik le, egyszerűen az előítéletekből fakadóan nem várnak tőlük sokat, ez pedig önbeteljesítő jóslatként működik, és a gyerekek valóban rosszabbul teljesítenek. Ez a jelenség bizonyos mértékben mindenhol jelen van, de nálunk sokkal jellemzőbb.
N.Sz.: Kérdés az is, hogy a pedagógusok képesek-e megfelelően kezelni egy heterogén osztályközösséget: a szülők maguk gyakran nem bíznak ebben. Pedig ez abszolút lehetséges, sőt, az ilyen osztályközösségek sok szempontból jobban működnek, mint a homogén osztályok.
Sok szülőt aggaszt a gyerekek túlzott digitális eszközhasználata, az online terekben töltött idő. Hogyan hat a digitális világ a kreativitásunkra?
N.Sz.: Itt először is azt kell megnézni, hogy mit is csinál a gyerek a digitális térben, és azzal is érdemes foglalkozni, hogy mi a motivációja. Sok gyerek azért szeret például videójátékokkal játszani, mert a játékon keresztül sikerélményhez juthat – a játékok világában sokkal inkább megengedett a hibázás, amit a magyar oktatás gyakran erősen büntet. Azt már biztosan tudjuk, hogy kis korban egyértelműen káros a digitális eszközök használata: friss kutatásokból kiderült az is, hogy egy másfél éves gyerek nem is látja a képernyő tartalmát, mert nem elég fejlett hozzá az idegrendszere – a figyelmét valójában nem a tartalom, csak a digitális villódzás köti le.
L.J.: Bill Gates például a saját gyerekeinek tizenkét éves korukig nem engedélyezte a digitális eszközhasználatot – ezen azért érdemes lehet elgondolkodni. Ezzel együtt nem feltétlenül tiltással kell távol tartani a gyerekeket a kütyüktől: olyan analóg, szórakoztató programot kellene felajánlani helyette, mint mondjuk a közös társasozás vagy egy kirándulás. Ha segítjük az offline személyiségük kialakulását, akkor később – mondjuk tizenkét évesen – már a megfelelő gondolkodással és értékrenddel felvértezve tudnak belépni a digitális térbe. Ha korábban beengedjük, ha a digitális eszközöket használjuk a kisgyerekek mellett bébiszitternek, azzal óriási károkat tudunk okozni.
N.Sz.: Kisgyermekkorban is nagyon jól fejleszthető a kritikai gondolkodás: ha erre fókuszálnánk, akkor sokkal nyugodtabb szívvel adhatnánk később a gyerekek kezébe az eszközöket. A digitális eszközök nagyon jól használhatóak az oktatásban is, ha kreatívan nyúlunk hozzájuk – nem a tiltás lenne tehát a megoldás, hanem itt is az edukáció, az új kompetenciák fejlesztése.
Fotó: Getty Images
