Magyarországról jövök, ahol az Emmanuelle elsősorban nem egy film, hanem egy sláger. A kilencvenes évek elején a film betétdalát egy Gergely Róbert nevű énekessel vették fel, és gigantikus sikert aratott, még ma is rengetegen ismerik.
Érdekes látni, hogy az Emmanuelle minden országban valami mást jelent. Örülök annak, hogy nálatok a sláger ismertebb, mint maga a film, mert az új verzió nagyon sokban eltér a régitől, és így legalább nem fogják folyton ahhoz hasonlítgatni. Én nem a régi Emmanuelle történetet szerettem volna újra elmondani. A karakter inkább csak egy eszköz volt ahhoz, hogy számomra fontos dolgokról beszéljek. Egyébként a producerek adták a kezembe a könyvet, hogy olvassam el, és mondjam meg, érdekelne-e egy új adaptáció. Eleinte nem nagyon érdekelt a dolog, aztán idővel rájöttem, hogy a karakteren keresztül lehetne valami érdekeset mesélni arról a korról, amit csak úgy hívunk: a poszt-szex korszak.
Ez mit jelent?
Nem tudom, nálatok Magyarországon mi a helyzet, de Franciaországban a fiatalok egyre kevesebbet szexelnek. A fiatal generáció számára rendkívül fontos lett a tökéletes image. A szex és a meztelenség viszont sebezhetővé tesz, és ők épp ettől félnek, ezért inkább bele se mennek. Féltik az image-üket. Egy olyan világban élünk, ahol mindent mérnek, pontoznak és listáznak, és az emberek nem akarnak rossz véleményt magukról, ha netán a másik elégedetlen volt velük az ágyban. Ezért inkább távol tartják magukat a szextől. Az Emmanuelle-ben egy olyan nőről mesélek, aki képtelen örömet érezni szex közben, miközben komoly mércét állít fel maga előtt. Luxusszállodák minőségellenőreként dolgozik, az egész élete abból áll, hogy mindent pontoz és a tökéleteset keresi, és pont ugyanígy tesz a szexben is. Az ő világába nem fér bele az improvizáció és a spontaneitás, mert ilyen esetekben könnyen becsúszhat valami hiba, és nem lesz tökéletes az élmény. Nála minden simára polírozott, mű és rendezett. De az igazi öröm átéléséhez nem erre van szükség, hanem pont az ellenkezőjére. Át kell adnod magad az élménynek, akár azt is megkockáztatva, hogy az nem lesz olyan jó, amilyennek elképzelted. Emmanuelle magányosan járja a tökéletességet sugárzó luxushoteleket, és közben ő maga is próbál tökéletesen kinézni. Ez azonban távol tartja attól, hogy kapcsolódni tudjon az emberekhez: rideggé és távolságtartóvá válik. És ez egyenes út a magányhoz. Tehát a magány volt a kiindulópontom a karakternél, akit aztán elindítottam a gyönyörszerzés felé vezető úton. Mert ahhoz, hogy átélhesse azt, le kell vetkőznie a páncélt, amit maga köré épített. Nem az elvárásokkal, hanem saját magával kell foglalkoznia.
„Az Emmanuelle-ben egy olyan nőről mesélek, aki képtelen örömet érezni szex közben”
Emmanuelle annyiban mindenképp más, mint az általad említett szexmentes életet élő francia fiatalok, hogy ő kimondottan sok szexuális kalandba bocsátkozik, csak közben nem élvezi őket igazán…
Ez az ő küldetése. Nem érti a gyönyört, meg szeretné fejteni azt. A testét összetörtnek, sérültnek érzi, de nem tudja, hogy miért. Rögtön a nyitójelenetben a repülőgép mosdójában szexel. Látjuk rajta, hogy akarja az élményt, kívánja azt, de aztán valahol félúton elveszíti az érdeklődését, hirtelen nem is tudja, miért csinálja ezt. Szerintem ez a nőkkel és férfiakkal egyaránt gyakran előfordul, de legalább egyszer az életben szinte biztosan. Azt kérdezi magától, hogy mi a fenét keresek én itt? Bár talán annak tűnik, nem olyan könnyű a testünkben és az elménkben zajló folyamatokat közös nevezőre hozni.
A jelenetet nézve azt éreztem, hogy csak azért csinálja, mert ki akar pipálni egy olyan szexuális fantáziát, amiről mondjuk a női magazinokban olvasott.
Erre nem nagyon tudok mit mondani, ugyanis egyáltalán nem olvasok női magazinokat.
A 74’-es Emmanuelle egyértelműen az évtized szexuális forradalmának fontos mozija volt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nőknek is ugyanolyan fontos a gyönyör, mint a férfiaknak. Az új Emmanuelle-lel milyen céljaid voltak?
Az új film azt mutatja meg, hová jutott fél évszázad alatt a szexuális forradalom. Egyáltalán: érdemes még erotikus filmekben gondolkodni a pornográfia korában? ’74-ben forradalminak számított, hogy az emberek meztelen embereket nézhettek a mozivásznon más emberek társaságában. Ma már mindent láttunk. Maradt még egyáltalán bármi a képzeletünknek? Próbáltam azzal játszani, hogy bizonyos dolgokat megmutatok, más dolgokat pedig a néző fantáziájára bízok. Szerintem a fantázia mindig izgalmasabb a valóságnál.
Az Emmanuelle nemzetközi sztárt csinált Sylvia Kristelből, akit korábban nem ismert a nagyközönség. Te azonban nem egy ismeretlen tehetséget választottál a címszerepre, hanem a Franciaországban már sztárnak számító Noémie Merlant-t. Miért?
A döntésemben az is közrejátszott, hogy én egy valamivel idősebb Emmanuelle-t képzeltem el. Egy nőt, aki már a harmincas éveiben jár. És nem gondolkodtam abban, hogy ismeretlen tehetség vagy ismert színésznő játssza: egyszerűen a legjobbat akartam. Nem egy huszonéves lány szexuális ébredését szerettem volna bemutatni, hanem olyasvalakit, aki nem először éli át ezeket az élményeket, de idővel valahogy elkezdett csalódni a saját testében. Feltettem a kérdést: mi jön ezután?
Noémie a film kapcsán készült interjúiban el szokta mondani, hogy maga is átélt valami hasonlót, mint a karaktere: egy időben nem tudta élvezni a szexualitást, amit újra fel kellett fedeznie. Ez számodra is csak később derült ki, vagy már a korai beszélgetéseitek idején elmesélte neked?
„Az Emmanuelle egy olyan film, ami a szexről szól”
Miután elolvasta a forgatókönyvet, leültünk kávézni egyet. Rögtön elmondta, hogy nagyon közel érzi magához a figurát. „A testem eltört. Nem éreztem gyönyört. Évek munkájába telt, hogy visszakapjam az érzést.” Pontosan ezeket a szavakat használta. Jól ismerte, min megy keresztül Emmanuelle, értette a témákat, amivel a filmben foglalkozni szeretnék. És Noémie esete nem számít különlegesnek. Rengeteg nő nem mondja el a partnerének, hogy szex közben valójában nem érez semmit. Nem akarja, hogy csalódjanak benne. Szégyelli. Pedig erről mindenképp beszélni kell. Csakhogy a nők tabuként kezelik, ha nem képesek gyönyört átélni szex közben.
A filmiparban fontos téma az utóbbi években az intimitáskoordinátorok használata a szexjeleneteknél. Úgy tudom, az Emmanuelle-ben volt intimitáskoordinátorotok. Mesélnél arról, hogyan segítette a munkádat?
Nem vagyok híve a nagyon grafikus szexjeleneteknek. Már jó előre tudtuk, hogy pontosan hová fogjuk tenni a kamerát, és milyen képeket akarunk felvenni. Ehhez nem volt szükségem intimitáskoordinátorra. A szakmában az a jellemző, hogy a szexjeleneteken általában csak túl akarnak esni az emberek, a forgatási nap előtt nem nagyon szeretnek beszélni róla. Szerintem ez hiba. Az Emmanuelle egy olyan film, ami a szexről szól. Hát miért nem beszélünk róla? Az első alkalommal talán még kicsit furcsa volt, de ahogy haladtunk előre, egyre jobban belejöttünk a beszélgetésekbe, és ebben segítségemre volt az intimitáskoordinátor. Segített megnyitni az embereket. Eljön az a pont a filmben, amikor Noéminek azt kell mondania Will Sharpe karakterének, hogy „Szeretném, ha nyalogatnád a mellbimbómat”, és amikor ehhez a pillanathoz érünk, nem szabad, hogy a színészek zavarban legyenek ettől. Ebben segített a jelenetek alapos átbeszélése. Mindegyik szexjelenetről pontosan tudtuk, hogy miről szól, mi a jelentősége. Kiépítettük az egymás közti bizalmat.
Noémie-nek rengeteg meztelen jelenete van a filmben. Ez sosem okozott neki gondot?
Számára a teste a munkaeszköze. Nagyon szabadon dolgozik vele. Minden egyes meztelen jelenetről tudta, hogy mi a jelentősége a meztelenségének, így nem okoztak számára gondot.
Egyébként a ’74-es filmről mit gondolsz? Én még kamaszkoromban láttam és borzasztó unalmasnak találtam.
Amikor felkértek a filmre, kíváncsiságból elkezdtem nézni, de húsz perc után lekapcsoltam. Ez egy fiatal lány története, nem éreztem, hogy én lennék a célközönsége. Unalmasnak találtam. A film egyáltalán nem inspirált, az eredeti regényből merítettem inspirációt. Elsősorban a karakter és az ő útja érdekelt, azt próbáltam áthelyezni a modern korba. Másra nem volt szükségem. Ez az Emmanuelle nem a ’74-es film remake-je. Ez egy teljesen új film.
Hogy találtál rá a film fő helyszíneként szolgáló hongkongi luxushotelre?
Egy nagyon művi helyre volt szükségem, ami már-már túl szép. Egy épületre, amiben örökké jelen idő van. Mindig ugyanaz a zene szól a liftben és a reggelinél, ugyanaz az illat fogad, amikor belépsz a recepcióhoz… Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen idő. Szerencsére a stábom megértette, mire van szükségem, és megtalálták nekem ezt a hotelt még a lockdown idején. A lezárások miatt sokáig nem tudtam személyesen bejárni, csak az interneten keresztül láttam. Úgy kellett írnom a forgatókönyvet, hogy nem tudtam bejárni a helyszíneket. Egyébként az épület tervezőjét A szerelemre hangolva című film hangulata ihlette.
Ha jól tudom, ott éltetek a forgatás alatt.
Igen, méghozzá az egész stáb. Pár napig élveztem, utána már elég furcsa érzés volt. Mindig furcsa belegondolnom, hogy egy ilyen helyen kisebb seregnyi ember dolgozik azon, hogy a gazdag vendég kifogástalan élményekben részesüljön.
Az Emmanuelle február 6-tól látható a magyar mozik műsorán.
Fotó: Vertigo Média
