Amikor Lauren és férje eldöntötték, hogy összeházasodnak, előre megbeszélték, hogy mindent a saját szabályaik szerint fognak csinálni. Ha kell, szembemennek a hagyományokkal, és ellenállnak a vállukra nehezedő társadalmi normáknak is. Ebben a szellemben ültek le beszélgetni arról a fontos kérdésről, hogy melyikük vegye meg az eljegyzési gyűrűt.
Akkoriban Lauren, a 31 éves író és szerkesztő körülbelül 90 ezer dollárt keresett évente, míg párja 12 ezer dollárt. Ez a látványos fizetésbeli különbség késztette arra a nőt, hogy saját maga vásárolja meg végül az eljegyzési gyűrűjét. Lauren egy visszafogott, 500 dolláros ékszert választott, amit a mai napig imád.
Lauren és a férje számára a szerepek felcserélése semmiféle problémát nem okozott – nem úgy a nő szülei számára. A történteket Lauren édesapja kifejezetten szkeptikusan hallgatta. Attól félt, hogy ha jövőbeli veje egy eljegyzési gyűrűt sem képes megvenni, akkor a lányáról sem lesz képes gondoskodni a közös életük során.
Laurennek rosszul estek édesapja szavai, és igyekezett meggyőzni a férfit arról, hogy a párja a világ legodaadóbb férje lesz. Lehet, hogy pénzügyileg jelenleg rosszabbul áll nála, de érzelmileg mindenben támogatja őt – ez pedig sokkal többet jelent.
Mindezek ellenére apja megjegyzése sokáig ott motoszkált még Lauren fejében. Elgondolkodott rajta, vajon tényleg jó döntés volt-e saját magának megvenni a gyűrűt. Ráadásul a jövendőbeli férje anyagi helyzete sem hagyta nyugodni. Egyre többször érezte úgy, hogy jobb inkább eltitkolni mások elől a tényt, miszerint ő a családjuk fő keresője – különösen azokban a helyzetekben, amikor olyanoknak mutatta be a férfit, akik előtt szeretett volna jó benyomást kelteni.
Lauren azon fiatal nők egyre népesebb táborához tartozik, akik többet keresnek férfi partnerüknél, ezzel együtt pedig magukra vállalják az eljegyzési gyűrű megvásárlásának feladatát. Adatok szerint az elmúlt években duplájára nőtt a saját maguknak gyűrűt vásárló nőknek a száma: 7 százalékról 14 százalékra emelkedett, ráadásul a nők átlagosan 33 százalékkal többet is költenek ezekre az ékszerekre, mint a férfiak.
A nemek közötti bérszakadék persze továbbra is egy nagyon valós probléma, ám a Z generációs és millenniál nőknek az elmúlt években sikerült szűkíteniük az ollót. A Pew Research Center adatai szerint 22 amerikai városban a fiatal nők már ugyanannyit vagy többet keresnek, mint a korukbeli férfiak.
Ez részben annak köszönhetőn, hogy a Z generációs és millenniál nők magasabb arányban szereznek diplomát, mint férfi kortársaik, ami hosszú távon magasabb jövedelmet tud biztosítani a számukra. Emellett valószínűleg az is közrejátszik, hogy a nők egyre nagyobb arányban halasztják el a gyerekvállalást, vagy mondanak le róla teljesen, ami ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy jövedelmük stabil maradjon.
A nők pénzügyi függetlenségének szempontjából mindez egy nagyon is örömteli hír – de vajon hogyan birkóznak meg ezekkel az átalakuló normákkal azok a nők és férfiak, akiket a társadalom arra szocializált, hogy egy heteró kapcsolatban igenis a férfinak kell többet keresni?
„Még a feminista barátnőim között is sokan vannak, akik azt hangoztatják, hogy a férfi feladata a gyűrű vásárlása, és neki kell megkérni a nő kezét – meséli Candice Maier, a Wisconsin-Stout Egyetem házasság- és családterápiás programjának docense és klinikai terapeuta. – Ez az elképzelés egy elképesztően mélyen gyökerező patriarchális narratívából ered. Rendíthetetlenül él a társadalomban az a gondolat, miszerint a nő nem lehet a kezdeményező, őt kell meghódítani – és a gyűrű ennek szimbóluma.”
A téma az elmúlt időben a netes fórumokon, a Redditen és a Quorán is megjelent. Egyre több nő igyekszik a névtelenségbe burkolózva választ vagy éppen megerősítést kapni arra a kérdésre, hogy vajon rendben van-e, ha ő maga veszi meg a saját eljegyzési gyűrűjét – illetve arra is, hogy ez a szerepcsere mit árul el róla, és a kapcsolatáról.
A fórumokon tanácsot kérő nők többsége általában már a bejegyzése legelején védekezésbe kezd és igyekszik leszögezni: szó sincs arról, hogy a partnerüket lúzernek vagy élősködőnek tartanák. Mentegetőznek, hiszen pontosan tudják:
a beléjük nevelt társadalmi elvárások szerint az lenne a normális, ha a párjuk venné meg a gyűrűt.
Eljegyzési gyűrű – a kapitalizmus találmánya
Ahhoz, hogy jobban megértsük, honnan is erednek ezek a társadalmunkat átszövő hiedelmek, érdemes visszatekintenünk kicsit az eljegyzési gyűrűk történetére.
A Gemological Institute of America szerint az eljegyzési gyűrűk hagyománya egészen az ókori Rómáig vezethető vissza: ezek a csontokból vagy éppen kövekből készült gyűrűk akkoriban – a mai romantikus elképzelésektől igencsak eltérően – a házassággal együtt járó tulajdonjogot, engedelmességet, illetve üzleti megállapodást jelképezték.
850-ben I. Miklós pápa volt az, aki egy modernebb jelentéssel ruházta fel az eljegyzési gyűrűket: innentől kezdve a férfi anyagi áldozatát és házassági szándékát szimbolizálták.
Az, hogy az eljegyzéshez drága gyűrű is társuljon, valójában alig egy évszázada vált bevett szokássá. Amikor az 1800-as évek végén Dél-Afrikában sorra fedezték fel az újabb és újabb bányákat, a gyémánt fokozatosan kezdte elveszíteni státuszszimbólum jellegét. Egyre könnyebben hozzáférhetővé, és ezzel együtt hétköznapibbá vált.
Hogy megállítsák, mi több, visszafordítsák ezt a folyamatot, a bányatulajdonosok brit iparmágnásokkal karöltve megalapították a De Beers Consolidated Mines nevű vállalatot. Céljuk nem kevesebb volt, mint hogy a gyémántkínálat szabályozásával és egy gondosan felépített marketingstratégiával visszaállítsák a gyémánt korábbi presztízsét.
Az 1940-es években elindított A gyémánt örök elnevezésű ikonikus marketingkampányukkal végül az egész világ számára világossá tették: a boldog és tartós házasságok záloga nem más, mint hogy a férfi legalább egyhavi fizetését (amit később önkényesen két-, majd háromhavi összegre emeltek) egy gyémánt eljegyzési gyűrűre költse a menyasszonya számára. Ékszereket adtak kölcsön filmsztároknak – az első igazi influenszereknek –, és ezzel lényegében megteremtették a máig megállíthatatlanul zakatoló házasságipar első, lidérces fejezetét.
Ha mindezzel tisztában vagyunk, és látjuk, milyen tudatosan felépített marketinggépezet áll a méregdrága gyűrűk elterjedése mögött, talán a lánykérések klasszikus képe sem fog már olyan vonzónak tűnni a számunkra.
A patriarchális hagyományok fogságában
Amikor Dana és barátja úgy döntöttek, összeházasodnak, a legnagyobb akadályt az jelentette, hogy a férfinek nem volt elég pénze eljegyzési gyűrűt venni. A New York-i Brooklynban élő Dana azonban nem akart arra várni, hogy a párja jobb anyagi helyzetbe kerüljön. Volt egy terve, amihez foggal-körömmel ragaszkodott: elhatározta, hogy 30 éves kora előtt mindenképpen férjhez megy – márpedig ekkorra már a 27-et is betöltötte.
A barátja 24 éves volt, és hangmérnökként mindössze tíz dollárt keresett óránként. Mindeközben Danának kutatóként évi 45 ezer dolláros fizetése volt.
Dana mindenáron hagyományos lánykérésre vágyott, még úgy is, hogy a párkapcsolatuk egyébként nem a tradicionális nemi szerepek szerint működött. Mindez óriási stresszt és feszültséget okozott a nőben. A párjánál ugyan jobban keresett, de a pénzben ő sem úszott, és rettegett a gondolattól, hogy esetleg le kell majd mondania valamelyik eljegyzéssel kapcsolatos elképzeléséről.
A nő és a párja nekiálltak hát a netes keresgélésnek, illetve a szüleiknél is körbe kérdeztek, nincs-e esetleg a családban olyan ékszer, amit eljegyzési gyűrűként felhasználhatnának. „Tényleg mindent számba vettünk, hogy kipipálhassuk a hagyományos esküvői elvárásokat, de úgy, hogy közben a saját utunkat járjuk” – meséli. „Egészen kicsi korodtól beléd nevelik, hogy hatalmas gyűrűre vágyj. És persze ott az Instagram-hatás is, amikor egymás után jönnek a posztok a gyémánttal díszített ujjakról.”
Az eljegyzési gyűrű vásárlása is egy patriarchális hagyomány
Dana végül megnyugodhatott: megkapta a dédnagymamája egykori gyémántját, amit a párjával egy új foglalatba tetettek. A férfi ezután másfél éven keresztül fizette ki részletekben az újrahasznosított ékszer árát. A nő öröme azonban még így sem volt teljes.
„Én szerveztem le az egészet, semmilyen formában nem volt hagyományos vagy meglepetés” – meséli. „Tisztában vagyok vele, hogyan hangzik ez, de sok barátnőm, aki később ment férjhez, sokkal szebb gyűrűt kapott, mint én – és azt is tudom, hogy sokan ítélkeznek, amikor ránéznek az enyémre. Ez néha zavarba ejt. A barátaim gyakran viccelődnek azon, hogy a férjem milyen könnyen megúszta.”
Az eljegyzési gyűrű körüli szorongás azonban csak egy tünete annak a mélyebb és összetettebb dinamikának, amely akkor üti fel a fejét, ha egy heteró párkapcsolatban a nő válik a fő keresővé.
„Az, hogy a férfiak strukturálisan egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, megrendíti a patriarchátus alapjait – emiatt érezzük a személyes életünkben az eddigieknél is fontosabbnak, hogy fenntartsuk a hagyományos férfi szerepeket olyan rituálék révén, mint az eljegyzés” – mondja Laurie Essig, Ph.D., szociológus, a Middlebury College gender-, szexualitás- és feminizmuskutatás professzora.
Magyarán, miközben a társadalom egyre inkább a nemek közötti egyenlőség felé mozdul, válaszként a nők és férfiak – többnyire tudattalanul – gyakran épp saját kapcsolataikban erősítik meg a patriarchális mintákat. Még akkor is, ha ezzel valójában csak ártanak maguknak.
A patriarchális megszokás csapdájából pedig egyáltalán nem könnyű kilépni, különösen a Z generáció és a millenniálok számára, „akik az elsők között kénytelenek ezt a változást a mindennapokban is megélni” – teszi hozzá Essig.
Valószínűleg ezért is okoz akkora bizonytalanságot a mai fiatalok számára az eljegyzési gyűrű kérdése:
a párkapcsolataikat még mindig olyan romantikus ideák és toposzok formálják, amelyek egy korábbi korszak társadalmi normáihoz igazodnak.
Miközben a mai, átrendeződött nemi szerepekhez és a 21. század valóságához illő új romantikus álmok, ideálok és fantáziák még nem születtek meg.
Ha egy pár számára valóban fontosak az olyan kulturális mérföldkövek, mint a klasszikus lánykérés, komoly csalódást jelenthet a számukra, ha ezeket ebben a megváltozott világban nem tudják megvalósítani.
„A hagyományos nemi szerepek rendkívül mérgezőek, és akkor is alattomosan beférkőzhetnek egy kapcsolatba, ha a párkapcsolat egyébként jól működő és a felek nyíltan kommunikálnak” – mondja Hanna Morrell, a Pacific Stoa Financial Wellness pénzügyi tanácsadója, aki kifejezetten párokkal dolgozik. „Ha egy férfi kevesebbet keres, könnyen érezheti úgy, hogy elveszti az önállóságát, hogy kevésbé férfi, ami gyakran lázadáshoz vagy nehezteléshez vezet. A nők mindeközben hajlamosak visszafogni a sikereiket, mintha a pénzkeresés valami rossz vagy szégyellni való dolog lenne.”
A nő pénze, a férfi törékeny férfiassága
Ha egy kapcsolatban a nő keres többet, és ő válik a fő eltartóvá, a pénzügyi terhek mellett gyakran az is ráhárul, hogy valahogyan megóvja vagy ápolgassa férfi partnere önérzetét. Igyekeznek úgy egyensúlyozni a mindennapokban, hogy még véletlenül se „fosszák meg” férfi partnereiket a férfiasságuktól – attól a férfiasságtól, amelyet a patriarchális társadalom és a benne kialakult tradicionális nemi szerepek szinte elválaszthatatlanul összekapcsoltak a pénzzel és a hatalommal.
„Miért lenne kínos, ha a női partnered többet keres nálad? Ez mindkettőtöknek jó kellene, hogy legyen” – mondja Essig. „De a patriarchátus keretei között egy férfi erre nem lehet büszke, hiszen az az elvárás, hogy a férfinak kell uralnia a nőt.”
Maier arra is felhívja a figyelmet, hogy amennyiben a férfi elveszíti ezt a hagyományos hatalmi pozíciót, hajlamos lehet más módon kontrollt szerezni a nő felett – ez megnyilvánulhat például bántalmazó viselkedésben, vagy abban, hogy teljesen kivonja magát a házimunkából, és kizárólag a nőre hagyja az érzelmi teher viselését.
Ilyenkor jöhet létre az az abszurd helyzet, hogy bár a nő lesz a családfenntartó, a fizetett munkája mellett továbbra is az ő vállát fogja nyomni a háztartási, illetve a gondoskodási feladatok túlnyomó része. Innen pedig egyenes út vezethet a kiégéshez. Talán nem véletlen, hogy statisztikák szerint azoknál a heteró pároknál, ahol a nő a magasabb keresetű, nagyobb arányban fordul elő válás.
Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy sok nő – még ha feminista nézeteket is vall – továbbra is olyan partnert szeretne magának, aki többet keres nála. Sokan ugyanis attól tartanak, hogy ha ők lennének a fő keresők, a párjuk akkor sem venné természetesnek, hogy nagyobb részt vállaljon a háztartási feladatokból vagy a gyereknevelésből.
Attól tehát, hogy egy nő jobb jövedelmű partnert szeretne, még nem válik azonnal „rossz feministává”. Inkább tekinthető ez egyfajta túlélési stratégiának abban a patriarchális, kapitalista társadalomban, amiben mindannyian élünk.
Ahogy nekünk jól esik
Hosszú még az út addig, hogy nők és férfiak végleg megszabaduljanak a nemi szerepekből fakadó elvárásoktól és korlátoktól. Ennek első lépése, hogy egyáltalán képesek legyünk elképzelni, milyen is lehetne az életünk a mérgező skatulyák nélkül.
Émilie Gille, a 28 éves, Nashville-ben élő nő a férjével közösen fizette ki az eljegyzési gyűrűje árát, ami nagyjából 3500 dollár volt. Amikor elhatározták, hogy összeházasodnak, a férfi épp PhD-hallgató volt, és évi 25 ezer dollárt keresett. Émilie PR-területen dolgozott, 55 ezer dolláros fizetéssel. „Furcsa lett volna azt mondani: »Ez a gyűrű tetszik, szeretném, ha te vennéd meg nekem«” – meséli Gille. „Olyan régimódinak tűnt, hogy neki kell bizonyítania a vásárlással, hogy velem akar lenni, miközben az eljegyzés valójában a partnerségünk kezdete.”
Émilie és a férje egyáltalán nem bánják, hogy megosztották a költségeket. A férje koreai származású, és az ő kultúrájában eleve nincs is akkora hagyománya az eljegyzési gyűrű vásárlásának. Émilie szerint ez a kulturális különbség az egész folyamatot megkönnyítette. A nő mostanra megértette, hogy a gyűrű mérete, ára – és hogy ki fizeti – miatti feszengés valójában egy rendkívül amerikai probléma.
Lauren, aki ideje nagy részét külföldön tölti, ugyanezt tapasztalta – mégis úgy véli, hogy a hagyományos pénzügyi szerepek lebontása hosszú folyamat, és nem megy egyik napról a másikra. Amikor először osztotta meg a saját bevételét a férjével, gyakran azon kapta magát, hogy szabályozni akarja, mire költhet a férfi. „Ha például nyolcdolláros lattét akart venni a reptéren, legszívesebben azt mondtam volna, hogy »ezt most nem veheted meg« – miközben, ha fordított lenne a helyzet, eszembe sem jutna ellenőrizni, hogy mire költi a pénzét.”
Amikor a 35 éves texasi HR-es, Naomi Clarke elkezdte tervezni az eljegyzését a párjával, csak azokat a hagyományokat tartotta meg, amelyek valóban illeszkedtek a személyiségükhöz. Vásárolt magának egy körülbelül 3 ezer dolláros gyűrűt, a párjának pedig egy órát. Miután pedig mindketten biztosak voltak benne, hogy össze szeretnének házasodni, Naomi egyszerűen megkérte a férfi partnere kezét.
„A gyűrű számomra inkább a közös elköteleződés szimbóluma volt, mint egy hagyományos rituálé része” – mondja Naomi. „Mindkettőnknek fontos volt, hogy legyen valami tárgyi jele annak, hogy összetartozunk – de ennek nem kellett feltétlenül a megszokott formát követnie. Nekem arról szólt, hogy kézzelfoghatóvá tegyem a kapcsolatunk következő szakaszát.”
Naomi, aki egyébként valamivel többet keres, mint szoftvermérnök férje, azt mondja, valójában nem ez volt a legfőbb oka annak, hogy maga vásárolta meg a gyűrűjét. Egyszerűen csak ő szeretett volna kezdeményezni. „Számomra sosem arról szólt az eljegyzés, hogy kinek kell megvennie a gyűrűt, hanem arról, hogy mi mit érzünk helyesnek.”
Lauren néha még mindig elgondolkodik rajta, vajon „lemaradt-e” valamiről azért, mert nem volt klasszikus lánykérése. De számára az érzelmi biztonság továbbra is sokkal fontosabb – és a férje ezt oly módon biztosítja neki, ahogy korábban senki más. Mostanra már a férje alacsonyabb keresete sem okoz benne feszültséget – a gyűrű azonban, amit Lauren maga választott és vásárolt, továbbra is különleges jelentőséggel bír számára. Ma már őszintén el is szokta mesélni az embereknek az eljegyzésük nem mindennapi történetét.
„Ez a gyűrű annak a szimbóluma, hogy sikerült kilépnem az megszokásból, a társadalmi elvárások szorításából és úgy csináltam végig az eljegyzést, ahogy az nekünk volt jó” – mondja. „Nem szégyellem, hogy máshogy döntöttem.”
És lássuk be: valószínűleg mindannyiunk számára az lenne a legjobb és legegészségesebb, ha úgy tudnánk megélni a hagyományainkat, ahogy nekünk jól esik.
Forrás: Marie Claire US/Kristin Canning Fotó: Getty Images
