„A gyerekek születése után kapott gyed csak töredéke volt a korábbi fizetésemnek, de nekem akkor is ebből kellett gazdálkodnom. A pénzemet az utolsó forintig elköltöttem fogyóeszközökre, pelenkára, élelmiszerre, mindenre, ami a mindennapokban kellett. Minden hónapban koppra járattam a bankszámlaegyenlegemet, és a férjem egyszer nem kérdezte meg, kipótolja-e valamennyivel. Mindeközben ő olyasmire költött, aminek nyoma volt. Minden az ő nevére került, az autó, a lakás” – meséli a 43 éves Evelin, aki ma már tisztán látja, hogy a 20 évig tartó házassága során gazdasági erőszak áldozata volt.
A felismeréshez hosszú évekre volt szüksége. Azt már korábban is megértette, hogy a férje viselkedése kimeríti a verbális bántalmazás fogalmát, miközben a fizikai erőszak is jelen volt a kapcsolatukban. Egy véletlenül elé került NANE-cikknek köszönhetően ébredt végül rá arra, hogy a férfi az anyagiak terén is elnyomja. „Amikor elolvastam, és utánakerestem ennek a dolognak, hirtelen ráeszmélten, hogy hát én ebben élek! Az addigi rossz érzéseimet ez keretezte át, és tette a helyére. Megértettem, hogy mennyire nem normális az, ahogyan mi élünk” – teszi hozzá Evelin.
Evelin esete egyáltalán nem számít egyedinek. Még ha a nők legbelül talán érzik is, hogy valami nincsen rendben azzal, ahogy a férjük a pénzügyeket kezeli, a gazdasági erőszak áldozatainak nagy része nem tudja nevén nevezni a problémát. Nem ismerik ennek a típusú erőszaknak a fogalmát, és azt sem ismerik fel, hogy ők maguk is egy bántalmazó kapcsolatban élnek.
Ennek pedig jó oka van. Ahogy azt Szalay Dorottya, a NANE Egyesület munkatársa, a szervezet gazdasági erőszakra fókuszáló programjának vezetője elmondta, a gazdasági abúzus a többi erőszakformához képest kevésbé vált a közbeszéd részévé, és még manapság is könnyen láthatatlan marad a társadalom számára. Hozzáteszi: azzal együtt sikerült láthatatlannak maradnia, hogy ez a típusú erőszakforma több európai vizsgálat szerint is rendkívül gyakorinak számít – a családon belüli erőszak esetek akár 95 százalékában is jelen lehet.
A gazdasági erőszak láthatatlansága
Gazdasági erőszakról akkor beszélünk, amikor az egyik fél (jellemzően a férfi) anyagi függésben tartja a párját (jellemzően a nőt), ezzel szerezve uralmat felette. A gazdasági abúzusnak alapvetően három fő kategóriáját különítjük el: a gazdasági kontrollt, a gazdasági kizsákmányolást és a gazdasági szabotázst.
A gazdasági kontroll azokat az eszközöket foglalja magában, amiket a bántalmazó arra használ, hogy korlátozza a bántalmazott pénzhez való hozzáférését, illetve kizárólagos döntéseket hozzon a bántalmazott anyagi forrásai felett. A gazdasági kontroll eszközei például: az elszámoltatás, a számlákkal való foglalkozás megtagadása, az anyagiakkal kapcsolatos hazudozás, a közös gyerek szükségleteihez való hozzájárulás megtagadása, a nélkülözhetetlen használati tárgyak megrongálása, illetőleg a költséges peres eljárások indítása. Gazdasági kizsákmányolásról akkor beszélünk, amikor a bántalmazó kihasználja a bántalmazott anyagi forrásait, azaz például adósságot halmoz fel, a saját nevére íratja a bántalmazott anyagi javait vagy a közösen megszerzett javakat, ha bejelentés nélküli munkavégzésre kényszeríti a bántalmazottat a saját cégében, vagy ha a szociális támogatásokat (pl: a családi pótlékot) a saját nevére íratja. A gazdasági szabotázs azokat a cselekményeket takarja, amiket a bántalmazó arra használ, hogy ellehetetlenítse vagy gátolja a bántalmazott önállóságának elnyerését vagy megtartását. Szabotázsnak számít például a munkába állás és a tanulás ellehetetlenítése, a munkába járás közvetlen vagy közvetett eszközökkel való akadályozása, a bántalmazott vagy akár a bántalmazott kollégáinak, vezetőinek zaklatása a bántalmazott munkahelyén, a munkavégzést szolgáló tárgyak megrongálása, illetve a gyerekvállalás erőltetése a bántalmazott fontos karrier-állomásain.
Tökéletes alkalom az anyagi függőség kialakítására a gyerekvállalás: a nő a szülés miatt kiesik a munka világából, esetleg nem tudja befejezni az iskoláit, beszorul az otthon falai közé és teljesen kiszolgáltatottá válik a férjének. Mivel nem lesz önálló keresete, sok esetben megtakarítása sem, a kapcsolatból is nehezebben tud elmenekülni.
Evelin házasságában is azután kezdett szorítóbbá válni a férje pénzügyi elnyomása, hogy megszületett az első gyerekük, és a nő teljes állású anyaként kezdett funkcionálni. Noha a kezdetektől fogva egyenlőtlenül osztották meg egymást között az anyagikat – Evelin költött a fogyóeszközökre, míg a férje a maradandó, értékes holmikra – amíg jó munkája és fizetése volt, nem érezte, hogy emiatt bármilyen hátrány érné.
Az viszont megdöbbentette, amikor rájött, hogy a férfi a szülés után sem kíván változtatni ezen a felosztáson. A nőnek a saját pénzéből, a gyedből kellett finanszíroznia mindent a ház körül.
A férje még a közös gyerekük szükségleteire sem adott pénzt Evelinnek.
A 49 éves Nórának már házassága legelején szembe kellett nézni néhány súlyos anyagi problémával. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a férje tartozásokkal érkezett a kapcsolatba, ami az igen kimondása után már kettejük vállát nyomta tovább. Ám a házasságuk még ennek ellenére is jól tudott működni egy ideig, egészen az első gyerekük megszületéséig. A baba érkezése után a férfi teljesen kifordult magából.
„A fő probléma ott kezdődött, hogy veszélyeztetett terhes voltam, ezért nem a munkahelyemről mentem el szülni. Emiatt csak huszon-párezer forint gyest kaptam. Egészen addig megszoktam, hogy nem függök senkitől, sőt, mindig én fizettem a szórakozásunkat, én vettem a férjemnek ruhát, mindent. És most hirtelen tőle függtem. Ő viszont, ahogy megszületett a gyerek, mindenből kivonta magát. Nem segített semmiben, hozzám sem szólt igazából. Közölte velem, hogy megkaptam a gyereket, és fogjam be a számat” – meséli Nóra.
A férj anyagilag sem volt hajlandó támogatni a gyerekkel otthon maradt feleségét. Rendszeresen Nóra fejéhez vágta, hogy ha pénzre van szüksége, menjen el a kicsi baba mellett dolgozni. Az ő pénzére ne számítson.
Nóra még a szoptatás ideje alatt ismét teherbe esett. Bár az asszony – megtapasztalva férje viselkedését – nem szerette volna megtartani a magzatot, a férfi erősködése, könyörgése végül meggyőzte. „Könyörgött, és azt mondogatta, milyen jó lesz majd minden. Aztán ugyanaz lett a vége, csak már két kicsi gyerekkel” – mondja. A házaspárnak összesen három közös gyereke született, akiknek a szükségleteiről Nórának egymaga kellett gondoskodnia.
„Még a kislányom nem született meg, és ott voltam nagy pocakkal, két bárányhimlős gyerekkel, egy háromévessel és egy másfél évessel, tök egyedül. Én cipeltem a kádat, hogy ülőfürdőztessem őket, és arra nem volt pénzem, hogy mentolos hintőport és ecsetelőt vegyek nekik. A férjem meg nem adott rá.”
Nóra a mindennapokat a nyugdíjas nagyapja segítségével tudta túlélni, aki, ahogy tudott, anyagilag segített neki. Az asszonynak meg kellett tanulnia annyira összehúzni a nadrágszíjat, amennyire lehetett. Mindent pénzzé tett: eladogatta a kinőtt babaholmikat, eladta az ékszereit, miközben igyekezett minél több alkalmi munkát elvállalni a gyerekek mellett. „Megtanultam beosztani a semmit. Elvállaltam közvélemény-kutatásokat, ahol vagy pénzt vagy utalványokat adtak, de csináltam népszámlálást is. Amikor felment az arany ára, eladtam a nyakláncomat. Sorolhatnám, milyen változatos módokon próbáltam valamennyi pénzhez jutni.”
Egészen megdöbbentő, de mindkét férfi képes volt titokban tartani a pontos anyagi helyzetét, fizetését a felesége elől. Míg Nóra férje kerek-perec megmondta, hogy a feleségének semmi köze nincs hozzá, mennyit keres, addig a másik férfi úgy lavírozott, hogy sose kelljen egyértelmű választ adnia Evelinnek. Egy idő után pedig már a nő sem kíváncsiskodott tovább. „Amikor elmentünk lakást venni, és hozta hozzá az igazolásokat, akkor azt látva nagyjából be tudtam lőni, mennyi lehet a pénze, de ő maga sosem mondta el” – teszi hozzá Evelin.
Ez a bizonyos lakás végül a férje nevére került, az autókkal együtt.
A férfi szépen lassan elkezdte kiszorítani a feleségét a közös vagyonukból, és hogyha bármit is hajlandó volt venni neki, úgy állította be, mintha ezzel kegyet gyakorolna a nő felé. Ám a férfi utolsó alattomos húzását Evelinnek végül sikerült kivédenie. Az asszony a három gyerekkel több mint 10 évet töltött otthon, és miután sikerült újra elhelyezkednie, a férje felajánlotta neki, hogy osszák újra az anyagiakat. Azt javasolta, hogy ezentúl minden havi kiadásukat fizessék Evelin pénzéből, a megtakarításukat pedig kezdjék el gyűjteni az ő saját számlájára. Evelin gyanút fogott. Félt, hogy a férje talán ki akarja valahogy játszani. Mikor aztán elkezdett utánajárni a dolgoknak, felfedezte, hogy a férfinek szeretője van.
A férfi a ház és a pénz ura
Szalay Dorottya elmondása szerint részben a társadalomban máig rendkívül erősen élő tradicionális nemi szerepek, illetve az ezeket megerősítő kulturális normák azok, amik hozzájárulnak a gazdasági erőszak fennmaradásához, és láthatatlanságához. Máig széles körben elfogadott például a szemlélet, miszerint a házasságokban a férfinek kell kezelnie a család pénzügyeit, míg a nőnek sokkal korlátozottabb a hozzáférése és ezzel együtt a rálátása is az anyagiakra.
De mint mondja, az is fontos tényező, hogy a pénzügyi erőszak eszköztára kifejezetten gazdag, amit a bántalmazók taktikusan, sokszor a fokozatosság elvét kiaknázva, és az előbbi társadalmi normákra tudatosan építve használnak. Az pedig csak tovább nehezíti a felismerését, hogy a bántalmazó férfiak az elnyomást hajlamosak eleinte gondoskodásnak, támogatásnak álcázni, és csak a függőség kialakításának előrehaladottabb fázisában csapnak át nyílt kontrollálásba.
Pontosan így történt ez Jankáéknál is. A 48 éves nő 13 évvel ezelőtt, független pesti nőként ismerte meg vidéki szerelmét. A házasság előtt másfél évig jártak, és mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy az esküvő után vidéken, a férfi házában kezdik majd meg közös életüket. Janka a férfi szerelméért egyik pillanatról a másikra hagyta hátra addigi jól felépített életét és egzisztenciáját.
Az asszony imádta a munkáját, jó volt benne, és remekül keresett – férje azonban meggyőzte róla, hogy adja fel, és legyen inkább háziasszony. Mint mondta, ő majd gondoskodik róla. „Azt mondta, boldogulunk az én munkám nélkül is, majd ő lesz a kenyérkereső. Az egész jóindulatba volt csomagolva. Én pedig elhittem, tényleg észre sem vettem, mi történik” – mondja.
Janka leköltözött hát a férfihez vidékre, és a tradicionális nemi leosztás szerint kezdték el élni a mindennapjaikat. A nő rendben tartotta a háztartást, bevásárolt, takarított, később nevelte a közös gyereküket, miközben a férje ezekből a feladatokból nem volt hajlandó kivenni részét. „Az a ház attól lett otthon, hogy én a belemet kidolgoztam benne. A mindennapi teendők mellett rendbe raktam az udvart, lecsiszoltam, lefestettem az összes ajtót, tehát komoly fizikai munkám is volt benne. Hogyha egyszer-egyszer volt a környéken egy-egy olyan munkám, ami értelmezhető összeget fizetett, természetes volt számomra, hogy az is megy bele a közös házba” – meséli Janka, majd hozzáteszi, hogy ettől függetlenül az ingatlan a házasság ideje alatt végig a férje nevén maradt. Amikor aztán eladták a nő autóját, és vettek egy újat, azt is ugyanúgy a férfi nevére íratták – mondván, hogy így olcsóbb.
A gazdasági erőszak eszközeivel a bántalmazók hosszú évekre csapdába tudják ejteni partnereiket
A válás után kisemmizve
Az évekig tartó elnyomás és kontroll után Janka és Evelin is képes volt kilépni a bántalmazó házasságából, anyagilag azonban a nulláról kellett mindent újrapíteniük. „Amikor elváltunk, tulajdonképpen semmi nélkül jöttem el” – mondja Janka, akinek a válás sem tudta elhozni a teljes megkönnyebbülést. A volt férje ugyanis egyáltalán nem együttműködő. Ha lehetősége van rá, továbbra is próbálja megnehezíteni a nő életét. „Én kaptam meg a gyerekünk felügyeleti jogát, viszont annak idején még nem szerepelt a végzésekben az a szó, hogy inflációkövető. Tehát ő a mai napig azt a tartásdíjat fizeti, amit négy évvel ezelőtt állapítottak meg. Mindegy, hogy mennyi plusz kiadásunk van, nem ad többet semmire. De olyan is előfordult, hogy egy apás hétvégén a lányunknak itt, a mi városunkban volt meghívása egy szülinapi partira. Az exférjem 100 km-re lakik tőlünk, és nem volt hajlandó a lányát elhozni a buliba. Nekem kellett 400 km-et autóznom, hogy elmenjek hozzá, elhozzam a lányom a bulira, visszavigyem, aztán hazaautózzak.”
Egészen felháborító módon a válásnál Evelin fejéhez vágta a férje, hogy mivel a nő semmit nem adott bele anyagilag a házasságukba, ne is számítson arra, hogy bármit kapni fog. És valóban: semmilyen vagyontárgy nem volt Evelin nevén, így a válásnál sem tudott semmit sem felmutatni. Hiába tartotta fenn a közös háztartást 20 éven keresztül. ” Mivel semminek nem volt nyoma, olyan volt, mintha ez meg sem történt volna. Azt állította, hogy ő engem eltartott.”
Evelinnek annyiban szerencséje volt, hogy az ügyvédje bele tudta vetetni a megállapodásukba, hogy a gyerektartás összege inflációkövető legyen. A pénz azonban továbbra is konfliktust jelent az egykori házastársak között. Az exférje rendszeresen vádolja meg azzal a nőt, hogy a három gyerek után járó pénzt biztosan magára költi, elherdálja, és hogy a gyereknek egyébként sincs annyi kiadása, mint amit ő állít.
Nóra a mai napig nem tudott elválni. Kétszer is megpróbálkozott vele, de a férje egyáltalán nem működik vele együtt, az asszonynak pedig nincs pénze az ügyvédekre. De nem elég, hogy a férfi magához köti Nórát, minden létező módon megpróbál keresztbe is tenni neki. A házasságuk alatt kétszer is előfordult, hogy a férfi jelentős örökségre tett szert, ám még ebből a pénzből sem volt hajlandó a családjának adni. Mindeközben azt sem engedi, hogy Nóra a gyerekekkel egy jobb élet reményében külföldre költözzön. „Amikor örökölt, akkor is beintett, még a gyerekeknek is. Végigszenvedtük vele az éveket, a 10 évi munkám ment a semmibe, elvette az életem összes esélyét, és amikor léphettem volna tovább, ő mindig zsigerből nemet mondott. Nem akart külföldre költözni, de ahhoz sem adott engedélyt, hogy kimenjek egyedül a gyerekkekkel. Nem mozdítja a füle botját sem, és azt sem akarja, hogy a gyerekeinknek jobb legyen. Nem is érdekli.”
A házassági szerződés nem öli meg a szerelmet
Szalay Dorottya szerint fontos hangsúlyozni, hogy a gazdasági erőszaknak számos, nagyon különböző figyelmeztető jele lehet, ám azt, hogy egy adott kapcsolatban éppen melyik figyelmeztető jel a domináns, sok minden befolyásolhatja. Például, hogy milyen életkorúak a partnerek, a kapcsolat melyik szakaszáról van szó, illetve, hogy milyen típusú pénzügyi összefonódások és relációk vannak közöttük. Általánosságban azonban elmondható, hogy nagyon erős figyelmeztető jelnek kell tekinteni, ha a férfi mereven ragaszkodik a hagyományos nemi szerepekhez, ha nem hisz a nemek közötti egyenlőségben, illetve, ha kiemelten fontos számára, hogy irányító pozíciót töltsön be a kapcsolatban.
Ha ezeket a jeleket időben felismerjük, lehetőségünk lehet még azelőtt kilépni a bántalmazó kapcsolatból, hogy a párunk kialakítana egy függőségi helyzetet. Szalay figyelmeztet: minél erősebb a bántalmazó által kialakított függőség és kiszolgáltatottság, annál nagyobb kihívást jelenthet a bántalmazott számára a függetlenség visszaszerzése.
Evelin szerint valószínűleg azért telhetett neki olyan sok időbe, hogy végül ráeszméljen, a férje gazdasági erőszakot követ el ellene, mert annak idején a szülői házban is rendkívül hasonló pénzügyi kultúrában nőtt fel. Gyerekként azt látta, hogy édesanyja egész életében pénzért könyörgött az apjának, és az anyja volt az, aki mindig mindenből a legolcsóbbat vette, hogy valahogy ki tudjon jönni a férjétől kapott pénzből. Ebben nőtt fel, számára ez vált normálissá. „Mindig jó munkahelyeim voltak, a végzettségemhez, meg a sok gyerekemhez képest mindig az átlag fölött kerestem alapvetően, és ennek ellenére nem tudtam egzisztenciát építeni. Mert semmi olyasmire nem költöttem a pénzemet, ami értékálló lett volna. És a házasságom alatt nem gondoltam, hogy ebből baj lenne.”
„Nem gondoltam, hogy egyszer az a valaki fog kisemmizni, akivel majdnem 20 évig voltunk együtt.”
A saját esetéből okulva Evelin minden nőnek azt tanácsolja, hogy házasság előtt legyenek minél tudatosabbak, és próbáljanak meg javítani a saját esélyeiken. Az esküvő tervezésekor nem szívesen gondolunk a válásra, mindannyian szeretnénk hinni, hogy a mi kapcsolatunk örökké fog tartani. Ám a statisztikák mégiscsak azt mutatják, hogy a házasságok többsége válással végződik. Nagyon fontos lenne hát, ha a tervezésnél igenis végiggondolnánk, mi lesz, ha egyszer vége lesz. Számolni kell ezzel lehetősséggel is annak érdekében, hogy a nők végül ne találják magukat egy nagyon rossz szituációban, kilépési lehetőség és perspektívák nélkül.
„Szerintem nagyon fontos lenne házassági szerződést kötni még az esküvő előtt. A házasság egy vagyonközösséget is létrehoz, viszont a válás nem hozza magával a vagyonközösség megszüntetését. A vagyon miatt aztán külön-külön kell csatározni, ha nincs szerződés” – mondja Evelin.
A házassági vagyonjogi szerződés Szalay Dorottya szerint is egy nagyon fontos biztonsági hálót tudna jelenteni a nők számára, de mint mondja, még ennek is lehetnek hátulütői. Véleménye szerint nagyon fontos, hogy a nőknek legyen egy olyan megbízható és felkészült ügyvéd segítsége, aki következetesen képviselni tudja a jogos érdekeiket a szerződési folyamat során. „Sajnos a munkánk során találkozunk olyan esetekkel is, amikor a bántalmazó maga kezdeményezi a szerződéskötést, és annak tartalmát nem egyezteti a partnerével. A partnerét érzelmileg manipulálva, jórészt olvasatlanul íratja vele alá a papírokat, amiből aztán a bántalmazott esetenként még másolatot sem kap. Később a bántalmazó ezzel a szerződéssel még eredményesebben tudja a bántalmazó kapcsolatban tartani a partnerét” – figyelmeztet Szalay Dorottya.
Ammennyiben a házassági szerződés hallatán a férfi azzal kezdi el vádolni a partnertét, hogy az biztosan nem bízik meg benne eléggé, az – a szakértő szerint – ismét csak egy figyelmeztető jel lehet a későbbi visszaélésre.
Bár a házassági vagyonszerzősének idehaza még mindig nincsen hagyománya, fontos lenne, hogy a párok megértsék: egy ilyen megállapodás nem öli meg a szerelmet, nem jelenti a partner elárulását, valamint azt sem, hogy ne bíznának meg egymásban. Azt viszont – ahogy az interjúalanyok történetei is bizonyítják – senki nem tudhatja, hogy tíz-húsz év alatt mi minden fog megváltozni a felek között.
Az államnak is lenne felelőssége
Az ideális persze az lenne, ha a nők egyenlő esélyeinek érdekében maga a rendszer tudna megváltozni. „A saját tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy gyakorlatilag az állam teszi kiszolgáltatottá a nőket. Van egy független nő önálló munkahellyel, jövedelemmel, és aztán megszületik a gyereke, és jóval kevesebb pénzt fog kapni. Itt megy félre minden. Teljesen kiszolgáltatottá válik” – véli Nóra, amivel Szalay Dorottya is egyetért, majd hozzáteszi, hogy a családtámogatási rendszer megreformálása mellett a különféle munkaerőpiaci intézkedések, például a bérszakadék csökkentése és a diszkrimináció elleni fellépés ugyancsak hozzá tudnának járulni a gazdasági erőszaknak való kitettség visszaszorításához.
A szakértő hangsúlyozza, hogy a gazdasági erőszak visszaszorításának legfontosabb feltétele a különböző ágazatokon átívelő, szoros együttműködés lenne. De mint mondja, legelső lépésként azt kellene elérni, hogy egyáltalán elismerjék a nőket érő gazdasági erőszak jelenségének létezését, elterjedtségét, illetve hatását – társadalmi és állami szinten egyaránt. Ez alapján kellene aztán a releváns intézményrendszerek működését, a törvényi szabályozást és a jogérvényesítést is átalakítani.
Hozzáteszi: a gazdasági erőszak visszaszorításában nagy szerepe lenne továbbá a fiatalokat már kamaszkorban megszólító, prevenciós és informatív foglalkozásoknak, valamint kampányoknak, de a prevenció mellett ugyancsak szükség lenne a gazdasági erőszakban már érintett nők rendszerszintű és érdemi támogatására.
„Illetve az is üdvözlendő lenne, ha az állam tartózkodna az olyan hitelkonstrukciók létrehozásától, amik közvetlenül fokozzák a bántalmazott nők gazdasági kiszolgáltatottságát, és még tovább akadályozzák a nők kilépését az erőszakos párkapcsolatokból” – zárja le a beszélgetésünket Szalay.
Fotó: Getty Images
