Közhely, de igaz, a dél-afrikai Fokváros az ellentmondások városa. Egyetemek, kulturális központok, felkapott éttermek sorakoznak a part mentén, mellettük azonban hatalmas nyomornegyedekben élnek a feketék. Ez az az ország, ahonnan Charlize Theron is származik, és a hely, amelynek a problémáit a színésznő közelről ismeri. 2007-ben hozta létre a róla elnevezett afrikai segélyprogramját, a Charlize Theron Africa Outreach Projectet (CTAOP), hogy hírnevét hazája szolgálatába állítsa. „Szerettünk volna a kiszolgáltatott rétegek igényeire reflektálni, de mindezt úgy, hogy nem állunk más kezdeményezések útjába” − ezzel a gondolattal vágott bele a színésznő az önkéntes munkába, eleinte a HIV és az AIDS prevenció területén. Munkájuk eredménye mára messze túlmutat eredeti célkitűzéseiken, szakértői és anyagi támogatásukkal egyszerre segítik a hátrányos helyzetű közösségek vezetőit a változások végrehajtásában, és keresik a jövő női vezetőit.
Érthető tehát, miért szerettünk volna a Fokvárosi Egyetemen személyesen találkozni a CTAOP ösztöndíjasaival. „Odavagyok ezért a programért − áradozik Theron –, mert tapasztalatból tudom, mi mindenre képesek ezek a kivételes tehetségű fiatalok”. Egyik diákjuk, Onesimo így összegzi, mit jelent számára ez a lehetőség: „Korábban mindig összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott a tandíj, ezen a képzésen azonban egy pillanatig sem kellett aggódnom a költségek miatt, vagy amiatt, hogy éhesen fekszem-e le aludni.” Az ösztöndíjra jelentkező fiatal nők kiválasztását helyi szervezetek végzik, és az alábbi szempontokat veszik figyelembe: intellektus, kitartás a tanulmányok befejezéséhez, valamint a vezetői képességek. És vizsgálják az eltökéltséget is, hogy megszerzett tudásukkal ezek a fiatal nők hosszú távon a saját közösségüket szolgálhassák. Miché ezekkel a sorokkal kezdte a jelentkezése bemutatkozó szövegét: „A környéken, ahol felnőttem, mindennapos volt a lövöldözés. Mindenhol mezítláb futkostak a gyerekek. Fáradhatatlanul dolgoztak az anyák a mindennapi megélhetésért. Igen, én kőkeményen dolgozó afrikai nők között nőttem fel.”
Az ösztöndíj lehetőséget biztosít ezeknek a fiatal diákoknak a tanulásra, a fiatalság élvezetére és a felfedezésre.
Szívszorító hallgatnunk a történeteket, és közben látni, hogy a kezdetekhez képest ezek a fiatal nők mára hol tartanak. Magabiztosságot sugároznak, érezni lehet rajtuk, hogy hisznek a saját értékükben, és abban, hogy megérdemlik azt az életet, amelyben kiteljesedhetnek. A program egyfajta fellélegzést is jelent a napi élet-halál küzdelmek után, valamint időt és helyszínt biztosít ahhoz, hogy rájöjjenek: kik ők valójában, és milyen életet akarnak élni. De egytől egyig konkrét céllal érkeztek. Onesimo például olyan könyvtárat szeretne nyitni, ahol írni és olvasni is tanulhatnának gyerekek, és ami a tanulás mellett esélyt adhatna nekik arra is, hogy elkerüljék a bűnözést.
Siphoshile története is inspiráló. Ő hosszú ideig nevelte a kisöccsét, így hívja a kisfiút, aki valójában az unokaöccse. A gyerek sokáig nem volt anyakönyvezve sem, pedig hivatalos papírok nélkül nemcsak a hivatalos állampolgárság, de a beiskolázás, az egészségügyi ellátás, valamint a későbbi munkavállalás is reménytelen. Siphoshile szerint az ilyen helyzetekből eredő kiszolgáltatottság egyenes út ahhoz, hogy valaki az utcán kössön ki, ezért ő egyik legfontosabb céljának az ilyen gyerekek nyilvántartásba vételét említi. A többi vágya már saját identitásával kapcsolatos, így jelenleg gender szakon tanul, mellette kutat és érdekképviseleti munkát végez. „A queer emberek ellen elkövetett erőszak, a gyilkosságok és a megbélyegzés, ami őket körülveszi… Szeretnék később queer gyerekekkel foglalkozni, felkészíteni őket arra, hogy kiálljanak a jogaikért, és elfogadják az identitásukat” − mondja. Michét a filmipar érdekli, az emberi sorsok ugyanis őt egészen más módon ejtik rabul. A fiatal nő forgatókönyvírásban és rendezői munkákban gondolkodik. „Nagyon szeretem az időseket hallgatni, az apartheid alatti időkről és arról, hogyan élnek most. Először saját magamat szeretném felépíteni, de később jó lenne a hozzám hasonló gondolkodású fiataloknak segíteni az érvényesülésben.”
A CTAOP fiataloknak szóló ösztöndíj programja egyike azoknak a projekteknek, amelyeket a Dior Beauty is támogat. Charlize Theron, a márka szépségnagykövete a kezdetektől ugyanazt kérte a cég vezetőitől: ha valódi támogatást szeretnének nyújtani, felejtsenek el minden korábbi mintát és elképzelést, helyette menjenek ki terepre, és ismerjék meg, milyen a valóság. Cécile Lochard, a Dior Beauty fenntarthatóságért felelős igazgatója így emlékszik vissza az első tapasztalatokra: „A dél-afrikai helyszíni munka során megértettük, hogy a CTAOP valós hatással van a helyi szervezetek működésére.” Ashlee George, a CTAOP ügyvezető igazgatója ennél is tovább megy: „Alapítványunk egyik legnagyobb értékét az jelenti, hogy a kezdetektől fogva tisztában voltunk vele: szorosan együtt kell működnünk helyi partnereinkkel, hiszen ők mindenkinél jobban tudják, mivel küzdenek, mire van szükségük az itt élő embereknek.”
A tanulmányút résztvevői ellátogattak a Lucinda Evans vezette Philisa Abafazi Bethu nevű nonprofit szervezethez is. Maga a név a nők gyógyulására utal, nemsokára megértjük, miért. „Hihetetlen felfedezés volt − lelkendezik Cécile Lochard. − Lucinda hatása a közösségére leírhatatlan, ő az egyik legkarizmatikusabb ember azok közül, akiket megismertünk. Amint megpillantottuk a terápiás kertjét, azonnal tudtuk, hogy ez az a kezdeményezés, amelyet biztosan támogatni fogunk.” „Ez egy mandalakert, amelynek a középső részébe gyógynövényeket ültettünk − magyarázza Lucinda. – Ahogy itt ülsz, ezek között a növények között, érzed, hogy elindul a testi-lelki gyógyulásod.” Lucindával a CTAOP először a Covid elején került kapcsolatba. A járványnak a helyi közösségre mindenféle értelemben pusztító hatása volt. „A nők összezárva éltek az őket bántalmazó férfi családtagokkal, az erőszak ráadásul a gyerekek szeme előtt történt. Először ételt kértem a szervezettől, mert arra gondoltam, hogy az étel az, ami békét vihet az otthonokba” − magyarázza Lucinda, aki az önkéntesekkel háromezer embernek főzött minden egyes nap, huszonegy konyhában, bő másfél éven keresztül.
Lucinda Evans a kertjében, a Philisa Abafazi Bethu biztonságos hely szívében,
amelyet ő hozott létre.
A színes konténerekből álló komplexum ma már egészen más célokat szolgál. Betérhetnek ide idősek, fiatalok és gyerekek is. Iskolaidő után a kisebbek meleg ételt kapnak, a szervezet önkéntesei játékos és terápiás foglalkozásokkal várják őket. De nyitottak krízisközpontot is az LMBTQ-közösség tagjainak, akik közül sokan az életüket is féltik − és okkal, Dél-Afrika társadalma a mai napig sok szempontból meglehetősen tradicionális, patriarchális szemléletű. A nappal betérő idősek többsége egyedülálló nő. Vannak, akik bántalmazó családtagjaik elől menekülnek ide, mások csak beszélgetni jönnek, megint mások zöldségeskertet gondoznak, vagy épp kézműves termékeket készítenek némi pluszbevételért. „A szegénység, amiben ezek az idős emberek élnek, fokozza a kiszolgáltatottságukat − emlékeztet Lucinda, aki szerint a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a családon belüli erőszakról nagyon sokan hallgatnak, mivel védik az elkövetőt, gyakran a saját gyereküket vagy unokájukat.
Az egyik ajtó elé Lucinda egy inkubátort helyezett el, amelyben bárki, aki ilyen döntést kényszerül hozni, biztonsággal ott tudja hagyni újszülöttjét. Amint a kisbabát belefektetik, az irodában megszólal egy jelző. A helyi önkormányzat folyamatosan támadja Lucindát ezért a kezdeményezéséért, szerintük túllépi a hatáskörét, pedig már öt babát mentettek meg. „Ezen kívül pedig még táncórákat is tartunk − nevet fel Lucinda. − A tánc elvégre a vérünkben van!” Ahogy a nap lenyugszik a gyerekek sportpályája fölött, saját szemünkkel is gyönyörködhetünk a legújabb koreográfiában. Lucinda először a fejét kezdi ütemesen mozgatni, majd lassan az egész teste ringani kezd a zenére. Közelebb lép, és csatlakozik a táncot gyakorlókhoz. A mozgás után Lucindát a jövőképéről kérdezzük, és ezt válaszolja: „Legjobban azt szeretném, ha jönne valaki, fogná ezt a mintát, és elvinné a saját közösségébe. Ha az emberek úgy ismernék meg ezt a kezdeményezést, mint ami soha nem tekintett bőrszínt, nemi identitást, és ami segített a közösségnek a gyógyulásban háztartásról háztartásra.”
Milyen egy aktivista élete?
Beszélgetés Charlize Theron színésznővel, aktivistával, a CTAOP alapítójával.
Hogyan kezdődött a CTAOP története?
2007-ben indultunk el, eleinte a HIV és az AIDS prevenció területén. Annak ellenére, hogy akkoriban is léteztek sürgősségi intézkedések, és többé-kevésbé ellátták a fertőzött betegeket, a megelőzésbe senki nem invesztált pénzt, időt vagy energiát. Nem mondhatom, hogy a szervezet indulásakor túl sok tapasztalatunk lett volna, sőt tele voltunk félelmekkel. Mégis, kristálytiszta volt a víziónk: hiánypótló szerepet akartunk betölteni a marginalizált csoportok életében, meg akartunk adni az embereknek minden segítséget ahhoz, hogy ne essenek az AIDS áldozatául. Amerikában rengeteg kezdeményezés élt, ám ezek közül egyik sem jutott el olyan helyekre, mint Dél-Afrika, ahol a mai napig komoly kihívást jelent a betegség. Gyakorlatilag egy egész generációt elsöpört az AIDS.
Mi kellett ahhoz, hogy a vízióból tettek legyenek?
Szerintem a hírnevemet tudtam jól használni. De amikor belekezdesz egy projektbe, nem minden alakul úgy, ahogy azt az elején elképzelted. Nagyra törő tervekkel vágsz bele, valódi változást remélsz, aztán rájössz, hogy mindössze egy apró porszem vagy egy hatalmas gépezetben.
Hogyhogy nem adtátok fel?
A mai napig élénken él bennem egy találkozás, amelyre nyolc hónappal az után került sor, hogy elkezdtük a munkát. Egy sátorban ültünk, prevenciós oktatás folyt, a hagyományos és a belső óvszerek közti különbséget szemléltette az egyik kollégánk. És akkor egy tizenhat éves fiú felemelte a kezét, és megkérdezte, hogy használhatják-e a női óvszert a melegek is. Én pedig majdnem leestem a székről, mert abban a pillanatban megértettem, hogy ha megmentjük annak a fiatalembernek az életét, akkor ez az egész már megérte. Ugyanez a fiú ugyanis öt évvel korábban biztosan nem merte volna feltenni ezt a kérdést. Arra gondoltam, hogy ha képesek vagyunk elhitetni a fiatalokkal, hogy kezükbe vehetik életük irányítását, máris tettünk egy nagyon fontos lépést. Ezt szimbolizálja az emblémánk: a csepp és a hullámhatás.
Említetted a hírneved. Milyen szerepe van ennek a szervezeted munkájában?
A hatása egyszerre pozitív és negatív. Egyfelől, ha egy híresség felkarol egy ügyet, az emberek hajlamosak azt rögtön félvállról venni. Engem azonban a hírnév inkább egy félig teli pohárra emlékeztet. Szerintem rengeteget számít a tudatos kiállás valamilyen ügy mellett. A hírnév nekem egy eszköz, amellyel meg tudom jeleníteni a történeteket, és felhangosítani azok hangját, akik ezeket elmesélik nekünk. Az érdekérvényesítés kulcsfontosságú. De a hírnév mellett ugyanilyen fontos az is, hogy a heroikus munkát végző itteni női vezetőkkel egymás szövetségesei lettünk. Többek között ezért vállaltam el az ENSZ békenagyköveti szerepét is.
Charlize Theron színésznő
Korábban is megfordult a fejedben, hogy valamilyen érdekképviseleti tevékenységet végezz?
Nagyon nehéz egy olyan világban felnőni, mint Dél-Afrika, és tétlenül nézni a sok értelmetlen szenvedést. Szerintem nem teheted meg, hogy a homokba dugod a fejed. Én tizenkilenc éves korom óta vagyok aktivista. Először a nők jogaival kezdtem foglalkozni. Harminc évvel ezelőtt Dél-Afrikában követték el a legtöbb nemi erőszakot. Ez finoman szólva sem az, amiben világelső akar lenni egy ország. Csatlakoztam egy kampányhoz, amely a nők elleni szexuális erőszakot igyekezett visszaszorítani, és amely komoly társadalmi visszhangot váltott ki. Az ügy nemzetközileg is nagyot szólt. Ennek a kampánynak a során értettem meg, hogy milyen sokat tehetek egy ügyért pusztán azzal, hogy az itt élők történeteit eljuttatom milliókhoz.
Hogyan változott a kiszolgáltatott társadalmi rétegek helyzete mostanra?
Nézd meg a jelenlegi statisztikákat. Dél-Afrikában a mai napig ötször annyi nőt gyilkolnak meg, mint bárhol máshol a világban. Ez az adat önmagában is sokkoló, ráadásul rengeteg eset nincs dokumentálva. A nők élete itt közel sem ér annyit, mint a férfiaké, a fekete nőkre ez halmozottan érvényes, nagyrészt a múltbeli apartheid pusztító hatása miatt. Aztán mindenki abban bízott, hogy a csodálatos Nelson Mandelát majd szabadon engedik, és végre az a vezető lesz, akire Dél-Afrikának mindig is szüksége volt, és megoldja az ország összes problémáját. Így a nemzetközi hatalmak a választások után ki is vonultak, és magunkra hagytak minket. Akkor kezdődött az erőszakhullám, amelynek azóta sincs vége. Így van ez velünk is: ha képesek is vagyunk néhányat előre lépni a szervezettel, utána előfordul, hogy tízet lépünk vissza. Most épp húsz lépéssel vagyunk lemaradva.
Milyen céllal hoztad létre a CTAOP a fiataloknak szóló vezetői programját?
Ez az egyik kedvenc projektem. Tehetségeket bárhol találhat az ember, de a Dél-Afrikához hasonló helyeken jóval kevesebb lehetőség van a kibontakoztatásukra. Ha tényleg meg akarod változtatni a sok probléma alapját, akkor azt azokkal az emberekkel kell elkezdeni, akik hajlandóak küzdeni. Ez a jövő.
Lucinda projektje csökkentette a bűnügyek számát, amelyben hatalmas szerepe volt Lucinda jelenlétének…
Igen, mert azt üzente, hogy az általa létrehozott menedék egy olyan hely, ahol valóban törődnek veled. A legtöbb erőszak itt azért történhet meg újra és újra, mert az emberek azt látják, hogy úgy sincs semminek következménye. De ha találsz egy biztonságos helyet, ahol azt látod, hogy kiállnak az áldozatokért, akkor rájössz, hogy igenis számít, mi történik az életeddel. Ez egy olyan átfogó segítői szemlélet, ami hosszú távon az egész közösségre pozitív hatással bír.
Az ön személyiségére hatással volt a CTAOP-ben végzett tevékenysége?
Ha valaki hozzám hasonlóan sosem élt buborékban, akkor túlságosan nagy súllyal nehezednek rá a szembejövő problémák. A szervezetben végzett munkám számomra ezt könnyítette meg, mert ugyan rengeteg megrázó dolog történik a világban, megélhettem azt is, hogy tehetek valamit a változásért. Ez hihetetlenül reménykeltő, márpedig remény nélkül nincs jövő.
Szerinted mik ezek a remények Dél-Afrika és a szervezete számára?
Az én reményem az, hogy képesek legyünk kamatoztatni a közösségben rejlő lehetőségeket. Dél-Afrika az egyik legcsodálatosabb ország, az itt élő emberek lenyűgözőek. Kivételesek abból a szempontból is, hogy a szenvedéseik ellenére még mindig él bennük a már többször említett remény. Az én vágyam az, hogy az itt élők végre olyan életet élhessenek, amilyet megérdemelnek, és hogy ne kelljen minderre évtizedekig várni.
A nőknek szóló vezetői képzésetek és a mostanra létrejött erős női közösség is ugyanezt a reményt táplálja, nem?
Nyilvánvalóan! Mi vagyunk a lakosság többsége. Hihetetlen erő van bennünk, nőkben, különösen, ha közösségként tekintünk magunkra. A minket érintő kérdésekről pedig nem lehet eleget beszélni, mert így rengeteg dél-afrikai nőnek adunk útbaigazítást. A szervezetünk elérhető online, és van egy éjjel-nappal működő menedékhelyünk, ahova bárki betérhet, aki egy valódi női közösségből szeretne erőt meríteni.
Szöveg: Galia Loupan Magyar szöveg: Bakóczy Szilvia Fotók: Paola Kudacki/Dior Beauty, Lebogang Tlhako
