Az „Akik nem sírnak rendesen” című könyvedet változatlanul nagy érdeklődés övezi, és olyan emberektől is jött visszajelzés róla, akiktől nem számítottál rá…
Igen, például egy kortárs irodalomkritikai portál férfi újságírója írta, hogy az ő polcán Márai és Weöres Sándor között van ez a könyvem. Ezt egy női íróról 2018-ban leírni számomra nagy elismerés, de ez nem rólam szól, hanem inkább társadalmi áttörés, amikor a nő helye deklaráltan a konyha… De amikor ez megtörtént, bár jól esett, tudtam, hogy már nincs rá igazán szükségem, mert annyi visszajelzést kapok az olvasóimtól, hogy hogyan segítettem nekik az írásaimmal. Ez nekem biztosan ér annyit, mint egy doktori cím vagy bármilyen más legitimáció, csak egy másik műfajban, mert időközben rájöttem, hogy vannak olyan élethelyzetek, ahol a tudomány nem elég. Ilyenkor más erők kellenek, amik az érzelmekre és elfojtásokra hatnak. Erre való a művészetterápia és ebből született a második könyvem, ami a letapadt érzelmeket tudja felszabadítani. „A legjobb hely a városban te vagy” nem klasszikus, esztétikai keretek mentén értelmezhető sztenderd irodalom, hanem az irodalmat használja eszközként, amiben a munkát az olvasónak is el kell végezni.
A verseid és az írásaid visszatérő gondolata a hazugság. Hazudunk önmagunknak, másoknak és a párkapcsolatainkban is. Tényleg ennyire rossz a helyzet?
Kutatóként és a praxisom tapasztalatai alapján is meggyőződésem, hogy az összes nyomorúság a hazugságból fakad. Én is hazudtam magamnak, amikor megtagadtam magamtól az írást, amit egyébként szerettem csinálni, és amiben sokkal önazonosabban mozgom, mint mondjuk a kamera előtti művi világban.
A „sírós” könyved megjelenése után elindult egy folyamat, amiben szemmel láthatóan újjászülettél. A gyerekeid hogyan élték ezt meg?
A nyakamba borultak, hogy „Anya megcsináltad, sikerült!” Azt akartam, hogy lássák hogy az anyjuk ki tud lépni egy alárendelt viszonyból és be tudja bizonyítani, hogy szakmailag építi föl a visszatérését. Az én „feltámadásom” azzal kezdődött, amikor rájöttem, hogy ezt meg tudtam csinálni. Ez adott erőt, hogy tudjam mit kell tennem, hogy megálljak a saját lábamon és felépítsem a praxisom. Hány nő kapja meg, hogy a férje nélkül ő nem ér semmit? Én pont azt tapasztalom, hogy a nőkből a válás után óriási rejtett tartalékok törnek föl lavinaszerűen.
Erre olyan sok nő tudna rezonálni, hogy akár egy mozgalmat is fel lehetne építeni…
A polómon látod a DARE, azaz a MERJÉL feliratot, a könyvemmel erre a szlogenre fűztem fel a kampányt. Ez arról szól, hogy beleállunk az egyenrangúságba, de ennek nem az az üzenete, hogy mindig a férfi az erőszakos és az elnyomó, tehát nem a férfiak ellen küzdünk, hanem az erőszak és az elnyomás ellen, bárki is űzze azt. Az emberi méltóságért, a partnerségért és a hazugság ellen küzdünk, férfiként és nőként. Amúgy az olvasóim fele férfi, többen végzik a szövegeken keresztül azt az önreflektív belső munkát, ami közös felelősségünk.
Gyakran beszélsz a nők sztereotipizálásáról, hogy a nők a szerepeik fogságában vannak. A „csak anya”, a „csak szép”, a „csak karrierista” címkéket mind jól ismerjük, és ha ezzel szembesítenek bennünket, szorongunk is miatta. Az öregedéskutatás, ami a pszichológiai tanulmányaid egyik fő területe, azért is nagyon aktuális, mert a tomboló fiatalságkultusz és a nőket érő állandó nyomás mellett, az „öregedő nő” is egy újabb címke, amitől sokan értéktelennek érzik magukat.
Nálunk az idősödő nő egy láthatatlan kategória. Ha a női szépséget nézzük, az is egy zsákutca, mert azt gondolják, hogy biztos hülye vagy, hiszen mindent csak a szépségednek köszönhetsz, és semmit nem kellett tenned az életben ahhoz hogy legyél valaki. Ezt én a szépség ambivalenciának neveztem el. Ugyanakkor ennek a hiányáért is megkapod a megvetést és a sajnálatot, ha nem felelsz meg az alap kritériumoknak. Madonna helyzete egy jó példa: „nem tud méltósággal megöregedni”, olvassuk az újságokban. Amikor bevállalósan megjelenik mint egy popsztár, akkor jönnek a stigmák, hogy hogyan képzeli ötvenévesen a miniszoknyát, ha pedig lencsevégre kapják a piacon smink nélkül és melegítőben, akkor Madonna már nénikésen öregszik, és lám-lám milyen lepukkant…Szóval, ha szép vagyok, akkor megvetnek, de ha megöregszem akkor „kinek kell már egy ilyen trampli?” és „megérdemli, hogy megcsalják”…Akármelyik szerepbe állsz bele, mindenképpen el vagy ítélve, és elcsúsztál a banánhéjon.
Nem mindenki dacol, van aki vállalja a ráncait. Egyre több hatvanéves, ősz hajú, méltósággal megöregedett modellel reklámoznak a cégek. Ez egy jó üzenet, nem?
Mivel egy idő után nem tudsz majd a külső szempontoknak megfelelni, egyetlen egy fókusz marad csak: Mikor, és mitől érzem jól magam a bőrömben? Ha fehér hajjal, akkor azzal, ha kékkel, akkor úgy, a lényeg az, hogy önazonos tudjak lenni, és el tudjam fogadni magam. Ehhez kellene megváltoznia a társadalmi diskurzusnak is, hogy egy nő megítélésének egyetlen kritériuma ne a fizikai megjelenése legyen. A média kommunikáció is erre épül, amikor megjelenik a fotó, hogy az ötvenes nő már tokás és kövér, és senkinek a szeme nem rebben, hogy hogyan gázolnak bele az emberek önbecsülésébe. Amíg a kultúra ezt elviseli, ez fog beépülni az emberekbe, és mire odaérnek, hogy megöregszenek, már a teljes önutálatban és önundorban vannak.
Mit lehet ez ellen tenni? Azon kívül, hogy próbálod ignorálni…
Stabilizálnod kell magad, hogy védettséged legyen a külvilággal szemben. De a környezetnek is óriási felelőssége van abban, hogy hogyan stigmatizál embereket, csak azért mert megöregedtek. Ez egy társadalmi kérdés, és nagy a média felelőssége is, ha az az üzenet, hogy mindenáron fiatal maradj. Az idős nő nem szerepel a médiában sem, mert kiszorítjuk a szerepeiből, már csak mint nagymama érdekes, aki kalácsot süt. A férfi öregedése is másmilyen, mert a státusszal csak nő az értéke. A kulcs az, hogy nem az életkorunkat, hanem az azt kísérő előítéleteket kell elutasítani. Egyénileg, az egyes ember az önismeretét kell hogy erősítse annyira, hogy nőként az identitását és az értékét ne kizárólag a szexista, külső elvárásokra helyezze, mert akkor nagyon gyorsan össze fog omlani az egész rendszere. Ha tud találni olyan erőtartalékokat magában, ha el tudja jobban engedni a fogyasztói kultúra követését, akkor fog találni olyan értékeket, amik meg fogják őt erősíteni, ha majd megőszül. Egyetemista lányokat szoktam buzdítani, hogy ha valaminek a szakértőjévé válnak, azt nem tudja majd az idő olyan könnyen elvenni tőlük. A „többszörös szerep elmélet” azt jelenti, hogy minél több szerepem van, annál védettebb vagyok.
Az életkoron alapuló diszkriminációnak van neve is, ez az ageizmus?
Az ageizmus egy ugyanolyan univerzális pánkulturális jelenség mint a rasszizmus és a szexizmus, amit a modernizáció csak fokozott azáltal, hogy bizonyos szerepek elavultak, amik régen érvényben voltak, de a premodern korban is voltak hagyományai. A magyar specifikuma abból adódik, hogy nagy a létbizonytalanság, és nem látjuk a védőhálót az öregedésünkre ebben a szorongató állapotban. Falat húzunk az idősek és a társadalom között azért, hogy tagadással csökkentsük a szorongásunkat, és ha ebbe beletörődünk, akkor ugyanez a sors vár majd ránk is. Itthon jellemzően egy patriarchális, maszkulin társadalomban élünk, és a sok válás miatt nagyon sok nő marad hátrányos pozícióban, ugyanakkor az ellenkezője is előfordulhat. Ezért különösen fontos, hogy a saját autonómiánkat ne adjuk fel fiatalon, mert ez most még nem kapcsolódik az öregedéshez, de majd fog a végén…Minden szegmensében meg szeretném értetni az emberekkel, hogy az ember szabadsága, autonómiája és méltósága miért annyira fontos, mert ha ezt már fiatalon feladja, öreg korára már egyre csak fogyni fog.
Szerző: Kinback Szilvia Fotó: Trunkó Bálint
A Tisza Katával készült hosszabb interjúnkat keresd a júliusi Marie Claire-ben!
